(Lévai Júlia), Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Szerkesztőség!

Nemrég a Népszabadság egyik szerkesztőjével, Miklós Gáborral arról beszélgettünk, hogy ha egy szociálliberális kormány kerül hatalomra a következő választások után, akkor vajon mi mint publicisták hogyan tudjuk megtartani ellenzékiségünket, és egyáltalán, ad-e nekünk annyi publicisztikai témát az a kormány, hogy megéljünk belőle. Abban maradtunk, hogy lesz mit írnunk. Hiszen azt, hogy „Ez nektek szociális biztonság?”, vagy hogy „Ez nektek liberalizmus?”, számos alkalommal lesz módunk megkérdezni, nem lehet olyan tökéletes az a rendszer sem. S mennyivel üdítőbb lesz majd egy olyan hatalommal vitatkozni, amelyen a sajátunkkal rokon elveket kell majd számon kérni, és nem csupa olyasmit, amin Európa a felvilágosodás óta már régen túl van! Csak érjen véget ez a mostani kurzus, és még annál is jobban fog virulni a publicisztika – mondtuk –, meg fogunk gazdagodni.

A Beszélő január 20-i számát olvasva örömmel konstatáltam, hogy már el is múlt a jelen kurzus (hogy nem vettem észre? érthetetlen), és máris a következő rezsim napjait éljük, hiszen bízvást föl lehet tenni a kérdést: Ez nektek liberalizmus?

A kérdés konkrétan Kőszeg Ferenc politikusnak szól, aki – pontosan úgy, ahogyan eddig a hatalomban lévők szokták – képtelen volt lenyelni azt a sértést, hogy egy kritikus gondolatmenetben Miklós Gábor egy sorban említette őt Lezsák Sándor politikussal. (Ez valóban borzasztó lehet, de aki politikusnak áll, annak illik bekalkulálnia az ilyen szörnyű megrázkódtatásokat.) Ezért olyan nehéztüzérségi támadást indított a cikk írója, Miklós Gábor ellen, amilyet eddig csak az Új Magyarország, a Ring, a Pesti Hírlap, valamint a Magyar Fórum tüzéreitől láttam. Ezenkívül Kőszeg cikke alapján most már minden olyan újságíró is húzza össze magát, aki az előző rendszerben nem ellenzékiként publikált. Mert ha még egyszer bírálni mer egy szabad demokrata politikust, hát menten előszedik a múltját. Akkor is, ha – mint például Miklós Gábor – azóta számos nézetét önmaga felülbírálta, ami az írásaiból egyértelműen kiolvasható. Továbbá akkor is, ha nem tartozik a ma is változatlanul hatalompártiak közé. Akiket a Beszélő eddig – szerintem joggal, de ízléssértő módon – ”kimúltozott”. (Az ilyesmit én a humoros lapokban olvasom szívesebben. A Beszélő nem ilyen.) Azt kell gondolnom tehát, hogy Kőszeg Ferenc számára nem elég, ha valaki képes a változtatásra, az önkritikára. Az is szükséges talán, hogy mindig, minden véleményével az ő oldalán álljon? Hogy kritikus mondat ezután már el ne hagyhassa a száját? Mert akkor ő azonnal lebüdöskommunistázza? És még nincs is hatalmon! Mi lesz itt később?

Tehát: ez nektek liberalizmus? Hogy mindenki értse: ezt mint az egykori szamizdat-Beszélő köreihez tartozó, a Népszabadságban azelőtt nem publikáló, letiltott, kitiltott, állásából kipenderített, nem kifejezetten benyalós és karrierista típusú újságíró kérdezem. Tehát olyan emberként, mint akinek semmi félnivalója nem akadhat múltbéli írásai miatt.

Egy dologban sajnos tévedtem, ami a levelem elején idézett beszélgetést illeti. Akkora szellemi élvezetet ugyanis nem okoz a saját elvbarátaimmal vitatkozni, hogy olyan nagyon megérje. Sőt, kifejezetten nagy kínokat okoz. Gondolom, ez egy szabad demokratának sem lehet igazán a célja.

A legőszintébb kétségbeeséssel:

Lévai Júlia

Kedves Lévai Júlia!

Először is a sértődésről. Csacsiság! Gyenge publicista lehetek, ha soraimból nem érződött az irónia. Nincsen abban semmi szégyellnivaló, hogy M. G. Lezsák Sándorral emleget együtt, ha úgy véli, hogy ugyanazt mondjuk. Legfeljebb azt lett volna érdemes figyelembe vennie, hogy nem mindegy, ki honnan és milyen úton jut el az egyneműnek látszó következtetéshez. De hát már Marx és szerzőtársa is egy csoportba helyezte az 1840-es évek Európájának valamennyi politikai szereplőjét, pusztán azon az alapon, hogy nem kedvelték a kommunizmus kísértetét.

Azt írja, ízléssértő, hogy a Beszélő felidézte némely, ma látványosan nemzeti újságíró néhány évvel ezelőtti magánszorgalmú marxizmus–leninizmusát. Hasonló szemrehányást más liberális újságírótól is kaptunk. Érdekes, hogy azokat a főrendőröket, főbelügyéreket és más főtisztviselőket, akiket hasonló módon megfricskáztunk pártállami tisztségeik és intézkedéseik miatt, egyetlen újságíró sem vette védelmébe. Bajuszt rajzoltunk a képmutatás kőarcára, állítottam cikkemben. De volt komolyabb célunk is. Azt akartuk megmutatni például, hogy a Biszku Béla mellett begyakorolt rendpártiság milyen jól működik az új tekintélyelv szolgálatában is. Meg azt, hogy a „baloldali” nemzeti szocializmus nem is áll olyan távol a nemzetiszocializmustól. Vagyis a köpönyegforgatóknak nem is kellett megforgatni a köpönyegüket.

M. G.-t nem akarnám hozzájuk hasonlítani. De glosszám ez esetben is a folytonosságról szólt. Most Horn és pártja a „hisztérikus kirohanások” célpontja, ahogy akkor bizonyos körök Popieluszko eltűnése körül támasztottak „hisztériát”. A régi Népszabadságban ez a stílus és szemléletmód nem volt szokatlan. Csak hát ritkán fordult elő, hogy a valóság ilyen hamar és ilyen letagadhatatlan módon cáfoljon rá a tudósító tudására. Ettől lett M. G. szerencsétlen cikke olyan nevezetes.

De kivételesnek korántsem volt kivételes. M. G. 1981-ben ment ki Varsóba, a hadiállapot idején, mondhatni a Népszabadság haditudósítójaként élt ott. A történelemben kevés dolog egyértelmű, de a lengyel munkásmozgalom és az agonizáló kommunizmus harcában az igazság egyértelműen a lengyel munkásmozgalom oldalán volt. Ebben a helyzetben a rossz oldalra állni – a történelmi igazsággal szemben a gőgös erő oldalára – nehéz teher lehet, amely a közírót munkássága minden pillanatában ismételt mérlegelésre kell késztesse. Gondolja meg, hogy a német írók közül például Franz Fühmann egész életművében viaskodott azzal, hogy ifjúkorában hitt a nemzetiszocializmusban. Pedig csak besorozott katonája volt a Wehrmachtnak.

Efféle támadásokat – írja – eddig csak a Pesti Hírlap és a Magyar Fórum intézett M. G. ellen. Pálfy G. István és Győri Béla ellen meg csak a Hócipő – tenném hozzá. Csak azt szeretném tudni, hogyan lesz ebből az a független, kritikus sajtó, amelynek a fennmaradásában Maga olyan meghatóan bízik.

A Beszélő meg-megpróbálta a múlt megtagadását vagy elfelejtését mindkét oldalnak az orra alá dörgölni.

Vajon elnézik ezt nekünk barátaink, a sajtószabadság hívei?

Régi híve:

Kőszeg Ferenc

• Visszabeszélő