(Zimányi Tibor), Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Kőszeg Ferenc főszerkesztő Úrnak!

Az ecloga nem számít címmel a Beszelő 1992. február 15-i számában Kertész Péter körülbelül egyharmadnyi oldalon annyi valótlanságot hord össze Hány holocaust érte a magyarságot című cikkemmel kapcsolatban, hogy nem is találok rá a mai napig sem megfelelő jelzőt. Azt szokták mondani, hogy csúsztat, ha a súlyosabb jelzőt valaki meg akarja kerülni. Sajnos Kertész Péter írására a csúsztatás fogalmát nem lehet alkalmazni, mert az feldicsérése lenne annak, amit elkövetett. Egy-szerűen annyira hamis minden beállítása, hogy méltánytalannak tartom, hogy részletesen válaszoljak rá.

De hozzád, kedves Ferenc, lenne azért kérdésem. Azt látom a 3. oldalon lévő bekeretezett szövegből, hogy felelős szerkesztője nincs a Beszélőnek. Van viszont főszerkesztője. A főszerkesztőnek tudom, hogy mennyi a gondja, de azért, ha ilyen jellegű támadó cikket fogad el, nem illene neki vagy a rovatvezetőnek, mert gondolom, hogy ilyen beosztás csak van, legalább belekukkantani abba a bizonyos inkriminált cikkbe? Ebben az esetben nem cenzúráról lenne szó, hanem egy amúgy is nagyon érzékeny területnek a teljesen felesleges és hamis beállítás folytán történő felpiszkálásának az elkerüléséről.

Már csak azért is értelmetlen az egész támadás, mert utolsó bekezdésében viszont teljesen igazat ad nekem Kertész Péter, amikor kijelenti, hogy nem tudni pontosan, hányadíziglen visszamenőleg, az ősei a magyarsággal beálltak a sorba, és együtt küzdöttek a küzdenivaló ellen.

Még csak annyit, hogy ha valaki ennyire szubjektíven éli át meglett korában is gyermekkori traumáját, amit mindenki csak tisztelettel fogadhat, annak tartózkodnia kellene attól, hogy ezt az érzését közírói tevékenységébe belevigye.

Most már csak az marad, hogy elnézést kérjek, ha túlságosan sok tanácsot adtam, de ez éppen azért történt, mert szerintem is számít, és felejthetetlenül, az ecloga.

Baráti üdvözlettel:

Zimányi Tibor




Kedves Tibor!

Szenvedések értekét nemigen lehet összehasonlítani, halottakét még kevésbé. Ezért nem is szívesen megyek bele ebbe a vitába, amelyben – régi tapasztalat mondatja ezt velem – minden hang oly könnyen hangzik másként, mint ahogy kimondatott. Úgy hiszem, ebben az esetben is inkább félrehallásról. Újra olvasva mindkét cikket, bizonyos, hogy K. P. téved, ha úgy véli, írásod szerint a Recski Szövetség különbséget kívánna tenni aktív és passzív áldozatok között. Hiszen cikked éppen ezzel a szemlélettel vitázik.

Hadd ragadjam meg azonban az alkalmat, hogy magam is két megjegyzést tegyek írásodra.

Tímár Györgyöt inted, ne járjon külön utakon. „Aki elkülönül, az egyúttal könnyen lehet, hogy magát rekeszti ki a nemzet testéből.” Nos, úgy velem, ha valaki egy problémát másként közelít meg, mint akár a többség, ha mást gondol és mást mond, ezzel még nem rekeszti ki magát a nemzet testéből. Ne feledd, hogy tíz-tizenöt évvel ezelőtt a többség elfogadta Kádár rendszerét, s megbékélt vele. Te azonban, s még néhányan mást gondoltunk erről.

A munkaszolgálatosok is, a katonák is katonai behívóval kerültek Ukrajnába – írod. Ez igaz. Csakhogy a munkaszolgálatosok civilben, fegyvertelenül, őrizet alatt mentek „magyar hadifogolyként”, ahogy Zsolt Béla idézte a korabeli mondást. A katonák egy háború áldozatai voltak, amelyet a parancsokat kiadók egy része is értelmetlennek tartott. Őket győzni vagy meghalni küldték a frontra. A munkaszolgálatosokat azonban csak meghalni, mint ezt az őszintébb – vagy cinikusabb – tisztek nyíltan megmondták. Nézzünk szembe az igazsággal: az ukrajnai munkaszolgálat mozgó megsemmisítőtábor volt, ahol magyarok gyötörtek magyarokat. Ahogy Recsken vagy a Gyorskocsi utcában is.

Tisztelettel üdvözöl

Kőszeg Ferenc

• Visszabeszélő