1. Igen.
2. Nem.

Kezdjük a „nem”-mel, amúgy is ez a színház lételeme, a nem. A színész is azzal kezdi, hogy nem tudom. Nemet mond a dramaturg is: túl hosszú, mondja a darabra, túl sok benne a szereplő, nincs is magyarul. De nemmel kezdi a kellékes és a díszítő is: nem lehet beszerezni, nem lehet időre fölépíteni. A rendes színigazgató is nemmel kezdi, mikor meglátja a díszlettervet, és belegondol a várható költségekbe: nincs ennyi pénz a földön, engem börtönbe fognak zárni.

A költői kérdés ez esetben a jól ismert szintaktikai kategóriába tartozik: önmegválaszoló kérdés. Azt sugallja, hogy a költőt magától értetődően nem érdekli a költészet maga. Eltekintve attól, hogy nemigen értem, miben különbözik a költészet maga (an sich oder für sich) a költészettől csak úgy, le kell szögeznem, hogy engem, mint költőt csakis a költészet maga érdekel. Harminc éve próbálom megérteni, hogy mit csinálok, hogyan csinálom, amit csinálok, kinek, miért és mi végett.

Vajon miért nem azt mondta a pártvezető, hogy a szakértelem olcsó fasiszta trükk?

Idézhette volna a jeles tudóst, akinek szakértelmét később Nobel-díj is igazolta.

Ami azt illeti, József Attila nem kérdez, hanem állít. Hogy mit érdekelné, azon éppúgy nincs mit töprengeni, mint azon, hogy mit Petőfinek a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája. Azért persze tudom, hogy mire kellene válaszolnom. Csakhogy engem jobban izgat jelenleg, hogy mi is az, ami őt mit érdekelné. Jó, persze, a költészet maga. De mit jelentsen ez? Hogy verset csak írni szeret, olvasni nem? Vagy nem érdekli a költészet elmélete, csak a gyakorlata? Nem, a folytatás más irányba mutat. Csak hát ezt is hogyan értsük?

Az a baj, hogy ez valójában nem kérdés, hanem állítás: „Költő vagyok, tehát nem érdekel a költészet” – ennek a meglepő kijelentésnek nyomatékosabb formája. Hogy legyen mire válaszolni, előbb meg kellene találni azt a kérdést, amelyre ez a kérdésnek álcázott kijelentés lehet a válasz.

„…Isten remeke? Bűn volt? miért csinált Ilyen remekművet?…”
(Vas István:
Az imádkozó sáska)

„…És a hazugság bacilusa honnan
Fertőzte meg a megvalósulást?
Vagy benn csírázott már a gondolatban?
Nem ezt vártuk? De várhattunk-e mást?…”
(Vas István:





A láthatatlan elem)

Tekintsük azokat a régi kérdéseket s válaszokat valóban kulcsoknak, rejtjeleknek, amikkel egy gyönyörű és kétségbeejtő (kétségbeejtően zavaros) levelet próbálnánk megfejteni.

– kérdi tőlem a költő, s első pillanatban azt gondolom, a kérdés bizonyára teljességgel költői. Mert ugyan ki ne tudná, hogy nem lehet? S hogy miért nem, napnál világosabb: a legszentebb cél sem szentesíti az erkölcsileg rossz eszközt, mert az megrontja magát a célt is. Lukács György írta 1918 novemberében: „…a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.

Látod, ez a kérdés még sosem jutott eszembe.

Lengyel Péter

Ízlelgetem e szót. Mivel mindig mohón eszem, egyszerre kaptam be a gombócot. Mivel jóhiszemű vagyok, azt hittem, májgaluska, knédli, szilvásgombóc – de nem. Fűrészpor és egérszargyurma. Kiszárad tőle a száj, begörcsöl a nyelőcső. Más lehetőség híján: fuldoklok és elmélkedek.

Ez a fogalomutánzat olyasmire emlékeztet, mint a felvételi vizsga vagy a bajnokságok előtti selejtező. Legyen a vizsgafeladat egy adott kultúrában való jártasság.

De még mennyire, hogy az vagy, kedves ismerősöm vagy ismeretlenem, ha ezt kérdezed, és így. Mindig az a magyar, aki kérdi. Lásd erről Balassa Péter idevágó tanulmányát, amely azt vizsgálja, hogy Mi a magyar, ha nem kérdi. (Kiemelés tőlem.) Ne azért lásd, ó Kérdő, hogy olvasd el – megjelent a Ligetben –, hanem hogy ébredjen föl gyanúd: hátha a kérdezett, magyar ember által kérdőre vont magyar emberhez méltatlanul, így akarja meg- és kikerülni a kérdést.

Mikor írom ezt a választ, tél van, igaz, nem február, s meleg van a szobában, brummog és sziszeg a gázcserépkályha. Odakünn puhán, ahogy, a fahamu, alkonyodik, kigyullad a Szív utcában a hentesbolt cégére, e szögletes, húsipari hold. Hamarosan karácsony, rágyújtok, hosszú kávét iszom, kedvesem a másik szobában szöszmötöl – innen és szűken nézve akár igaz is lehet Petőfi válasza saját elhíresült kérdésére, hogy barátságos meleg szobában van a boldogság.