Skip to main content

Költői kérdés


Vajon miért nem azt mondta a pártvezető, hogy a szakértelem olcsó fasiszta trükk?

Idézhette volna a jeles tudóst, akinek szakértelmét később Nobel-díj is igazolta.



A költői kérdés ez esetben a jól ismert szintaktikai kategóriába tartozik: önmegválaszoló kérdés. Azt sugallja, hogy a költőt magától értetődően nem érdekli a költészet maga. Eltekintve attól, hogy nemigen értem, miben különbözik a költészet maga (an sich oder für sich) a költészettől csak úgy, le kell szögeznem, hogy engem, mint költőt csakis a költészet maga érdekel. Harminc éve próbálom megérteni, hogy mit csinálok, hogyan csinálom, amit csinálok, kinek, miért és mi végett.


1. Igen.
2. Nem.

Kezdjük a „nem”-mel, amúgy is ez a színház lételeme, a nem. A színész is azzal kezdi, hogy nem tudom. Nemet mond a dramaturg is: túl hosszú, mondja a darabra, túl sok benne a szereplő, nincs is magyarul. De nemmel kezdi a kellékes és a díszítő is: nem lehet beszerezni, nem lehet időre fölépíteni. A rendes színigazgató is nemmel kezdi, mikor meglátja a díszlettervet, és belegondol a várható költségekbe: nincs ennyi pénz a földön, engem börtönbe fognak zárni.




Ami azt illeti, József Attila nem kérdez, hanem állít. Hogy mit érdekelné, azon éppúgy nincs mit töprengeni, mint azon, hogy mit Petőfinek a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája. Azért persze tudom, hogy mire kellene válaszolnom. Csakhogy engem jobban izgat jelenleg, hogy mi is az, ami őt mit érdekelné. Jó, persze, a költészet maga. De mit jelentsen ez? Hogy verset csak írni szeret, olvasni nem? Vagy nem érdekli a költészet elmélete, csak a gyakorlata? Nem, a folytatás más irányba mutat. Csak hát ezt is hogyan értsük?


Az a baj, hogy ez valójában nem kérdés, hanem állítás: „Költő vagyok, tehát nem érdekel a költészet” – ennek a meglepő kijelentésnek nyomatékosabb formája. Hogy legyen mire válaszolni, előbb meg kellene találni azt a kérdést, amelyre ez a kérdésnek álcázott kijelentés lehet a válasz.


„…Isten remeke? Bűn volt? miért csinált Ilyen remekművet?…”
(Vas István:
Az imádkozó sáska)

„…És a hazugság bacilusa honnan
Fertőzte meg a megvalósulást?
Vagy benn csírázott már a gondolatban?
Nem ezt vártuk? De várhattunk-e mást?…”
(Vas István:





A láthatatlan elem)

Tekintsük azokat a régi kérdéseket s válaszokat valóban kulcsoknak, rejtjeleknek, amikkel egy gyönyörű és kétségbeejtő (kétségbeejtően zavaros) levelet próbálnánk megfejteni.



Látod, ez a kérdés még sosem jutott eszembe.

Lengyel Péter

Ízlelgetem e szót. Mivel mindig mohón eszem, egyszerre kaptam be a gombócot. Mivel jóhiszemű vagyok, azt hittem, májgaluska, knédli, szilvásgombóc – de nem. Fűrészpor és egérszargyurma. Kiszárad tőle a száj, begörcsöl a nyelőcső. Más lehetőség híján: fuldoklok és elmélkedek.

Ez a fogalomutánzat olyasmire emlékeztet, mint a felvételi vizsga vagy a bajnokságok előtti selejtező. Legyen a vizsgafeladat egy adott kultúrában való jártasság.







– kérdi tőlem a költő, s első pillanatban azt gondolom, a kérdés bizonyára teljességgel költői. Mert ugyan ki ne tudná, hogy nem lehet? S hogy miért nem, napnál világosabb: a legszentebb cél sem szentesíti az erkölcsileg rossz eszközt, mert az megrontja magát a célt is. Lukács György írta 1918 novemberében: „…a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat.


De még mennyire, hogy az vagy, kedves ismerősöm vagy ismeretlenem, ha ezt kérdezed, és így. Mindig az a magyar, aki kérdi. Lásd erről Balassa Péter idevágó tanulmányát, amely azt vizsgálja, hogy Mi a magyar, ha nem kérdi. (Kiemelés tőlem.) Ne azért lásd, ó Kérdő, hogy olvasd el – megjelent a Ligetben –, hanem hogy ébredjen föl gyanúd: hátha a kérdezett, magyar ember által kérdőre vont magyar emberhez méltatlanul, így akarja meg- és kikerülni a kérdést.


írja gyönyörű Karácsonyi elégiájában Karinthy Frigyes a kezdetek boldog várakozásáról, amit az út kezdetén, az élet kezdetén vagy egy század kezdetén érezhet csak az ember. Mert hiába a karácsonyfával ékes év vége, az akkor érkező meglepetéseket már nem tudjuk olyan lázas örömmel fogadni.

Próbáljuk, igyekszünk elhitetni magunkkal, hogy mi már modern, felvilágosult emberek vagyunk, valójában ősi félelmek dolgoznak bennünk. Rettegünk attól, hogy a vég szörnyű lesz, és félelmeink foglyaként magunk idézzük elő a szörnyűséget.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon