Márton László (Budapest)

De még mennyire, hogy az vagy, kedves ismerősöm vagy ismeretlenem, ha ezt kérdezed, és így. Mindig az a magyar, aki kérdi. Lásd erről Balassa Péter idevágó tanulmányát, amely azt vizsgálja, hogy Mi a magyar, ha nem kérdi. (Kiemelés tőlem.) Ne azért lásd, ó Kérdő, hogy olvasd el – megjelent a Ligetben –, hanem hogy ébredjen föl gyanúd: hátha a kérdezett, magyar ember által kérdőre vont magyar emberhez méltatlanul, így akarja meg- és kikerülni a kérdést. Pedig hát egyszerűbb volna arra hivatkoznom, hogy éppen evésnek (emberevésnek?) van ideje, s ilyenkor magyar ember köztudottan nem beszél.

Én azonban, híven a lap címéhez, most éppen beszélek, méghozzá, híven foglalkozásomhoz, írásban beszélek. Én tehát koplalok? Én tehát nem vagyok magyar? Aki magyar, az táplálkozik?

Nem kérdezem, hogy evés közben beszélsz-e, de azért légy nyugodt, magyar vagy. Nehéz volna elképzelni egy boszniai muzulmánt, amint épp azon tépelődik, hogy ő magyar-e vagy sem. S hogy közelebb maradjunk: nehéz volna elképzelni hasonló tárgyú töprengés közben egy pozsonyi szlovákot, egy marosvásárhelyi románt, egy újvidéki szerbet. Pontosabban: egy-egy absztrakt fogalmi sémát könnyű elképzelni; no de, ha az élő emberről kiderül, hogy nem és nem hajlandó beleilleni a sémába? Ha például mindjárt a pozsonyi szlovákról kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy hathónapos csecsemő? Vagy ha az újvidéki szerbről észrevesszük, hogy fiatal tanítónő, aki megpróbál tüzelőt szerezni? Szóval, nem könnyű elképzelnünk ezeket a nem magyarokat, amint nem magyar létükre azon törik a fejüket, hogy ők magyarok-e vagy sem.

Innét már csak egy lépés annak belátása, hogy magyarokat sem könnyű elképzelnünk, magyar létünkre hasonló pozitúrában. De lehetséges, hogy magyarok nincsenek is, csak magyar kérdések vannak. Lásd Hegel Ki gondolkodik elvontan? című rövid eszmefuttatását. (Ne azért lásd, hogy olvasd el – megjelent annak idején a Magyar Filozófiai Szemlében –, hanem hogy ébredjen föl gyanúd: miért is számít a filozófia bizonyos körökben magyarságidegennek?)

Én nem kérdem, ó Kérdő, hogy honnan jössz, sem azt, hogy hova mész. (Lásd Illyés idevágó epigrammáját.) Nem kérdem, hogy négy nagyszülőd közül melyik milyen volt. Még csak azt sem kérdem, hogy Te magad milyen vagy. Némi szomorúsággal elfogadlak olyannak, amilyennek kérdésed mutat. Tartok tőle, hogy (lásd Ady versét) Ős Napkelet álma nehezen fejthető meg; mi több, Dániel próféta vagy Komoróczy Géza legyen, aki tudni vélheti, mit álmodott Ős Napkelet. Bármit álmodott is, a mi számunkra vajmi kevés „fájdalmas, megpróbált remek” sül ki belőle. Kérdezz valami mást, Kérdező.

Vagy lehetséges, ó Kérdő, hogy nem is vagy Kérdő? Nem is a Te kérdésed a címben idézett, hanem e sorok írójának szeretnéd sugallani? Ez esetben, Tisztelt Uram, nincs helye tegeződésnek, mert – legalábbis bennem – a kérdésnek sincs helye. Van azonban Önnek egy kimondatlan kérdése, és erre válaszolni fogok, szintén kimondatlanul.

Nos, ami engem illet, semmilyen égtájak álmait nem áll módomban magamra ölteni. (Tekintsünk most el attól, hogy Ős Napkelet bíborpalástja nem választható el a váteszi szereptől.) A svábokból jött magyarokról pedig a kitelepítések jutnak eszembe, meg az, hogy Herczeg Ferenc óta milyen hihetetlenül sokat romlott a lektűr. De hát Ady felkiáltásának idején még élt Gyulai Pál, s még alig halt meg Szász Károly. Hová lett azóta a magyar kultúrából a színvonalas konzervativizmus?

Nem az a kérdés, amivel Ady nyolcvanöt évvel ezelőtt visszavágott. Az a kérdés, hogy barátainkon kívül, akikkel a lényeges dolgokban úgyis egyetértünk, kivel vitatkozhatunk még? Kit lehet még valamennyire komolyan venni? És egyáltalán: amióta Petri elköltötte a miniszterelnököt, kit lehet még megszólítani? Kinek lehet igazi versekkel, költő által írt verssorokkal visszavágni? A félig élőknek? A habzó szájúaknak? A magyarkodóknak, ködevőknek, satöbbieknek?

• Költői kérdés