Skip to main content

Kármesterkurzus

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Nemzeti értékeink nehezen fogják túlélni a nemzeti értékeink iránt elkötelezett kultuszkáderek uralmát. A magyar zeneművészet kiváltképp.

A magyar hangfelvételeket megmentették attól, hogy a világ egyik legnagyobb cégén keresztül szétterítsék őket a világpiacon, s az egyik legkitűnőbb magyar orgonistát rávették arra, hogy azzal a két kezével, amely az orgonán nemzeti érték, szétrombolja a nemzeti hanglemezkiadást. Elválasztották egymástól a hanglemezkiadót és hangarchívumát, melyek együtt képviselnek nemzeti értéket, s egymás nélkül életképtelenek.

Az elmúlt évtizedek magyar zenei életének (és hanglemezkiadásának) egyik főszereplőjét, a Liszt Ferenc Kamarazenekart megfosztották hazai működési feltételeitől (megtakarítván ezzel kb. harmadannyi pénzt, mint amennyit az Atillára ráköltöttek), a kamarazenekart Szolnok önkormányzata és egy japán hanglemezkiadó mentette meg a magyar közönség számára.

A Nemzeti Filharmóniát mint pártállami képződményt, mely a belelapátolt pénzt mindenekelőtt saját önmozgásának fenntartására fordította, úgy alakították át, hogy kisöpörték belőle az összes előadóművészt, akiknek létbiztonságot nyújtott, s benne hagyták valamennyi adminisztrátort és az egész parazita apparátust. Ezzel szemben egyik évről a másikra az ötödére csökkentették a húszezer zenész érdekvédelmét ellátó s a magyar zenét az UNESCO-ban képviselő Magyar Zenei Tanács támogatását, s a tanács kevesebb pénzt kapott, mint amennyivel a lakbérüket felemelte az az alapítvány, amelynek a kormány a Vigadót átadta. A Magyar Rádióban a komolyzenei szakképzettséggel rendelkező zenei főszerkesztő helyére beültették a dzsesszzenészek rémét, aki rögtön nyugdíjazta azt a szerkesztőnőt, aki kiváltképp sokat tett azért, hogy a mai magyar szerzők és a magyar zenetörténet rejtett értékei több helyet kapjanak a rádió műsorában. Az a rádiós főosztályvezető, aki 1991-ben egyszerre akarta nyugdíjazni a rádió legnevesebb komolyzenei szerkesztőit (erre most – némi késéssel – sor kerülhet), jelenleg a kultuszminisztérium zenei osztályát vezeti.

A kultuszminisztériumból – legalábbis közvetlenül – nem lehet a korosabb rádiós szerkesztőket félrepöckölni. Ellenben lehet magát Lamberto Gardellit, akinek a magyar zenei élet igen sokat köszönhet, aki évtizedekig szinte az egyetlen külföldi világsztár volt, aki magyar lemezfelvételeket készített, aki a lemezein és koncertjein számos magyar művészt emelt fel a nemzetközi zenei köztudatban, és aki négy évtizede otthon van Budapesten. Negyvennégy évvel azután, hogy Otto Klemperert kiutálták az Operaházból, ismét a legjobbak egyike vehette volna át az Operaház zenei vezetését. De nem veheti, és ennek egyetlen oka van: a minisztérium úgy véli, hogy ehhez öreg. Az Operaház igazgatója és a zenészek, akik évadról évadra megcsinálnak egy-egy bemutatót Gardellivel, nem vélik úgy, de a minisztérium úgy véli. Gardelli és ez a minisztérium – valóban nem méltók egymáshoz. Nem illenek össze. Vagy az egyik, vagy a másik. Vagy a nemzeti pártok, vagy a nemzeti értékek. Ez a kérdés, válasszatok!










Megjelent: Beszélő hetilap, 3. szám, Évfolyam 6, Szám 4


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon