Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Sok minden játszódott le egyszerre a múlt héten kedd délutántól szerda estig a cseh fővárosban. Tanúi lehettünk először is egy profi módon, minden részletében megtervezett show-nak, amely Bill Clinton jutalomjátéka volt. E show külsőségeit, miként az amerikai elnök nyilvános fellépéseit általában, Mort Engelberg neves hollywoodi producer rendezte, semmit sem hagyva a véletlenre. Ezzel párhuzamosan, gyakran ugyanabban a rivaldafényben, láthattunk egy kicsit görcsös cseh side-show-t, kísérőműsort is, melyből lólábként lógott ki a némileg arrogáns mondanivaló: Csehországot nem lehet egy kalap alá venni a visegrádi csoport többi tagjával. Bemutattak három, a rendelkezésre álló szerény eszközökkel színpadra vitt kamaradarabot is, melyekben a lengyelek, a magyarok és a szlovákok igyekeztek saját szempontjaikat, a NATO-tagság iránt érzett olthatatlan vágyukat a félezernyi újságírónak érzékletessé tenni. S természetesen diplomáciai csúcsnap is volt ez a valamivel több mint huszonnégy óra, kétoldalú és többoldalú tárgyalásokkal, amelyek meglepetést ugyan nem hoztak, de a műsorba belesimulva alkalmat adtak a részt vevő politikusoknak, hogy államférfiakként lépjenek fel.

Clintoni szuperprodukció


Az amerikai elnök prágai fellépése csak egyik, korántsem legfontosabb állomása volt megválasztása óta első európai útjának, amely a kommentátorok többségének véleménye szerint gazdagabb volt szimbólumokban, mint számon kérhető reálpolitikai tartalomban. Már a nagy európai túra szédítő üteme és szoros napirendje is szimbólumértékű: azt sugallja, hogy Amerikának energikus, sokat kibíró, fiatalos vezetője van.

Clinton Prágában is forgószélként viselkedett. Sétált a Károly hídon, tiszteletét tette a híres prágai zsidó temetőben, fürdőt vett a tömegben a Raduta Jazz Club előtt, a klubban kölcsönszaxofonon eljátszotta a „Summertime”-ot és a „My Funny Valentine”-t, sörözött Hrabal törzskocsmájában, az Arany Tigrisben (a helyi szokásokat lábbal tiporva csak egy korsóval ivott), s hát tárgyalt is, meg sajtóértekezletet tartott.

Az amerikai választási kampányok eszközeivel élve éppúgy levette a lábukról a visegrádi politikusokat, mint ahogy egy-két nappal korábban Brüsszelben a nyugat-európai NATO-országok tapasztalt, sokat látott vezetőit. „Továbbra is legtöbbre tartott partnereink maradtok – jelentette ki Brüsszelben –, és nemcsak ha a demokrácia és a szabadság ügyéről van szó, hanem a kereskedelem és a beruházások terén is.” Annál megnyugtatóbb volt ez a kijelentés, mivel alig két hónappal korábban Warren Christopher, Clinton külügyminisztere egészen más hangot ütött meg a seattle-i ázsiai–csendes-óceáni gazdasági fórumon: „Az Egyesült Államok és jövője szempontjából nincsen Ázsiánál fontosabb régió.”

A visegrádi országok vezetőinek Clinton azt mondta, hogy országaik számára a NATO-tagság reális lehetőség a jövőben. Sőt, azt is kijelentette, nem hiszi, hogy a NATO tétlen maradna, ha egy esetleg imperialistává váló hatalom (vajon kire gondolhatott?) veszélyeztetné függetlenségüket. Annál megnyugtatóbb volt ez a kijelentés, mivel pár óra múlva az ellenkezőjéről biztosította az oroszokat.

Kritikusai szerint Clinton minden közönségnek azt mondja, amit az hallani szeretne, és nem törődik kijelentései ellentmondásaival. Ebben nyilván van valami. De nehéz lenne eldönteni, hogy nagyszabású európai turnéja ennek ellenére vagy éppen ezért lett lehengerlőén sikeres. Márpedig számára ez volt a legfontosabb: a külpolitikai siker, annak demonstrálása, hogy reputációjával ellentétben érdeklik a világ dolgai, s hogy képes tiszteletet kivívni a nemzetközi színpadon.

Túl sikeren és kudarcon

Clinton elnök nem tárgyalásokra, alkudozásokra jött Prágába, hanem Brüsszelből Moszkvába vezető útján megállt a cseh fővárosban is, hogy tájékoztassa az érintetteket a NATO határozatáról, és hogy – a Frankfurter Allgemeine szavaival élve – „barátságos szavakkal némileg megédesítse” a keserű pirulát, amit a „békepartnerség” jelent. A visegrádi országok külpolitikai vezetői sem együtt, sem egyenként nem viselkedhettek volna ügyesebben, nem választhattak volna hatékonyabb tárgyalási stratégiát. Lehetett volna borsot törni Clinton orra alá – és Walesának volt is erre hajlandósága –, együttes fellépés esetén akár komoly kárt is lehetett volna okozni neki, de ez egy tapodtat sem vitt volna közelebb a hőn óhajtott célhoz. A NATO-tagságnak épp az lenne az értelme, hogy a bennünket is érintő biztonságpolitikai kérdésekben részt vehessünk a döntéshozatali folyamatban, és ne csak döntsenek rólunk. Most ez még nincs így, és ezen a békepartnerség sem fog változtatni: egyelőre nem alanyai, hanem tárgyai vagyunk a biztonságpolitikának.

Prága tehát nem jelent kudarcot sem a magyar, sem a lengyel, sem a cseh, sem a szlovák külpolitika számára. De természetesen sikert sem. Hogy a visegrádi politikusok prágai és Prága utáni nyilatkozatainak hangulatát mégis a magabiztos optimizmus határozza meg, részben nyilván azzal magyarázható, hogy a politikusoknak mindig sikerre van szükségük, s akkor sem vallhatják be, hogy valami nem reményeiknek megfelelően történt, ha nem tehetnek róla. Másrészt viszont kénytelenek is optimizmust és óvatos lelkesedést sugározni, mivel a nyugatiak a békepartnerséget a NATO-tagság szükséges, de nem elégséges feltételéül szabták meg. A békepartnerséghez való nem elég konstruktív hozzáállás, nem kielégítő mivolta feletti túlzottan hangos siránkozás – különösen, ha ez Nyugat-ellenes érzelmeket provokál ki a közvéleményben – hátrányára válhat egy országnak a NATO-tagságért folytatott versenyfutásban.

Visegrádi versengés


A Prágában járt magyar politikai vezetők – Göncz Árpád, Boross Péter és Jeszenszky Géza – a visegrádi együttműködés jövőjével kapcsolatban is rendkívül optimistának mutatkoztak. Optimizmusukat főleg arra alapozták, hogy a Nyugat akarja ezt az együttműködést, többek között azért, mert szeret régiókban, csoportokban gondolkodni. Ez a nyugati akarat tényleg elég reálisnak látszik, és centripetális erőként hathat. Működnek azonban komolyan veendő centrifugális erők is.

Ilyen centrifugális erő az a cseh meggyőződés, hogy ők fényévekkel járnak a többi visegrádi ország előtt, és ezért megérdemlik, hogy hamarabb legyenek NATO-tagok, hamarabb integrálják őket a nyugati struktúrákba. E meggyőződésnek megfelelően – és attól való félelmükben, hogy a Nyugat nem lesz képes vagy hajlandó az egész kelet-közép-európai térséget a keblére ölelni – alig leplezett céljuk, hogy levessék nyakukról a visegrádi kalodát, és egyedül kerüljenek át Európa nyugati felére.

A cseh vendéglátók a visegrádi négyek Clinton elnökkel való prágai találkozóját arra igyekeztek felhasználni, hogy minél jobban elhatárolják magukat a többi három országtól. Egyáltalán nem véletlen, hogy a találkozóra Prágában, és nem Varsóban vagy Budapesten került sor – jelentette ki Klaus miniszterelnök. A csehek mindent elkövettek azért, hogy az eseményt cseh–amerikai találkozónak tüntessék fel, amelynek keretem belül vagy még inkább kívül, mintegy véletlenül, egyéb kétoldalú megbeszélésekre is sor kerül. Az amerikai diplomácia tett egyet és mást a Clinton-látogatás cseh beállításának relativizálására (felesége például csak Moszkvában csatlakozott Clintonhoz), de végül is hangosan nem dezavuálták Klaust és csapatát. Egyrészt valószínűleg azért nem, mert a csehek Amerikában hagyományosan több elismerést kapnak, mint amennyit megérdemelnek. Másrészt viszont azért sem, mert a csehek a politikai, gazdasági és társadalmi átalakulásban szemmel láthatóan valóban előbbre tartanak, mint a többi három ország. S ez a békepartnerség koncepciója szerint, amely versenyezteti az aspiráló országokat, nagyon számít.

Ugyancsak a visegrádi keret szétfeszítését okozhatja Szlovákia viszonylagos elmaradottsága. Nemcsak a katasztrofális gazdasági helyzetről van szó, hanem északi szomszédunk politikai sajátosságairól is. Meciar miniszterelnök reformellenes és nacionalista kampánnyal jutott hatalomra. Nyugaton a kommunistából lett nacionalista politikus klasszikus esetének tekintik. Miniszterelnöksége alatt sok olyasmit követett el – legutoljára a Szabad Európa Rádió illegálissá nyilvánítását –, ami nehezen egyeztethető össze a nyílt, nyugati orientációjú társadalomra való törekvéssel. A magyar kisebbséggel való bánásmód és általában a magyar–szlovák feszült viszony tovább rontja Szlovákia megítélését. (Az utóbbi persze a magyar esélyeket sem növeli.) Nem sokat javítottak Szlovákia image-én Meciar pártján, a HZDS-en belül az ország stratégiai orientációjáról folytatott – Kovac köztársasági elnök szerint – „terméketlen” viták sem. Mindez oda vezetett, hogy mind politikusok (legutoljára Major és Kohl), mind pedig a tekintélyes nyugati lapok (az International Herald. Tribune az utóbbi napokban mintegy féltucatszor) kifelejtik Szlovákiát a visegrádi országok sorából.

A szlovákok azt mondják, igazságtalan, hogy megkérdőjelezik a visegrádiakhoz való tartozásukat. Prágai sajtóértekezletén a szlovák delegáció elismerte, hogy az ország problémákkal küzd, de – mondták – ezek a problémák korántsem olyan súlyosak, mint Oroszország problémái. Egy Szlovákia oroszorientációját firtató kérdésre Meciar valami olyasmit mondott, hogy az orosz–szlovák katonai egyezmény nincs aláírva, s egyébként sem egyezményről, hanem csak megállapodásról van szó. Arról is sietősen biztosítottak mindenkit, hogy a szlovák–magyar viszony nem fog Közép-Európa destabilizáló tényezőjévé válni.

Lehetséges, hogy a békepartnerség egyelőre egy szemernyivel sem tette katonai értelemben biztonságosabbá a térséget. De mindenképpen újabb olyan intézmény létesült, amely valamilyen módon premizálja a civilizált politikai magatartást. S úgy látszik, hogy a régió minden állama, Meciar Szlovákiája is, igényt tart a jó megítélésre. Remélhető, hogy minden ország igyekszik majd a civilizált politizálásnak legalább a látszatát kelteni. A látszat pedig gyakran valósággá hízik a politikában. Ebben az esetben a régió – Hermann János külügyi szóvivő pajzán kifejezésével élve – akkor is „egybesimulhat”, ha a versengés szelleme lép az eddig is inkább csak imaginárius visegrádi együttműködés helyébe.

• Beszélő