Petri György

A költői kérdés ez esetben a jól ismert szintaktikai kategóriába tartozik: önmegválaszoló kérdés. Azt sugallja, hogy a költőt magától értetődően nem érdekli a költészet maga. Eltekintve attól, hogy nemigen értem, miben különbözik a költészet maga (an sich oder für sich) a költészettől csak úgy, le kell szögeznem, hogy engem, mint költőt csakis a költészet maga érdekel. Harminc éve próbálom megérteni, hogy mit csinálok, hogyan csinálom, amit csinálok, kinek, miért és mi végett. Újra és újra olvasva az Ars poeticát, mindinkább kiviláglik számomra a programszerűen felnőni nem akaró költő zseniális pofátlansága. Az Ars poetica ugyanis szándékoltan nem ad választ semmire, amit a cím alapján elvárhatnánk. József Attila a maga módján tökéletesen következetes volt. Nem volt hajlandó tudomást venni arról a tényről, hogy az írás mirevalósága, sőt létjogosultsága korunkban igencsak kérdésessé vált. Ezzel a hetyke elutasítással voltaképpen az öntudatosan vállalt prekritikai naivitás végvárát védelmezte. Ismervén elméleti munkásságát, nehezen tudom elképzelni, hogy ne merült volna föl benne a nyomasztó kérdés: jelent-e egyáltalán valamit az, hogy költő vagyok? De legyen elég a József Attila-mószerolásból, most nekem kell válaszolni. Válaszom határozott: nem tudom. Illetve egyet tudok: sem lángoszlop, sem vátesz (béljós), sem világítótorony nem vagyok. Ha tisztességesen szembe akarok nézni a helyzetemmel, akkor azt kell mondanom, hogy a versírás egyrészt magánpasszió, másrészt csak ehhez értek, ebből tudok úgy-ahogy megélni. A legkevésbé sem gondolom, hogy „engem sejdít a munkás teste, két merev mozdulat között”, azt meg pláne nem, hogy „rám gondol szántván a paraszt”.

A költészetet nélkülözhetetlen luxusnak tartom. Nélkülözhetetlennek, mert folyvást tapasztalom, hogy minden siránkozás ellenére eleven igény van a költészet iránt. Luxusnak, azért, mert nem tudnám megmondani, hogy milyen természetű az a szükséglet, amit a költők elégítenek ki. A probléma szakadéka azonban áthidalható: soha nem fogadtam el ugyanis a beszűkítő „költő vagyok” önmeghatározást. Sok minden egyéb is vagyok, többek között ember és polgár, zsidó, sváb, szerb, szlovák, apa, férj, adóalany, magánpolitikus, mesterszakács, vagyis nagyjából olyan vagyok, mint a többi ember. A költészet talán nem egyéb, mint a legalkalmatosabb kommunikációs csatorna, amelyen át szóba tudok elegyedni embertársaimmal. És éppen ezért úgyszólván más sem érdekel, mint hogy mi „a költészet maga”. Ez munkaköri kötelességem. Ha meg tudnám válaszolni a kérdést, akkor letehetném a lantot, hiszen költőnek lenni nem egyéb, mint tudatosan fenntartani a problematikusság gyötrelmes állapotát.

Hol végződik az ars, és hol kezdődik a poetica? Erre a kérdésre korunkban keresve sem találhatni választ. A mesterségbeli tudás természetesen szükséges feltétel. De hogy mi az elégséges feltétel? A posztmodern rétorai megkíséreltek választ adni erre. Ám miféle helymegjelölés az, hogy valami utáninak nyilvánítjuk magunkat, mielőtt definiáltuk volna azt a valamit, aminek állítólag utána vagyunk? Szerintem azok, akik ilyen módon próbálják helyüket keresni a világban, az igazán lényeges kérdést nem tudták megválaszolni, hogy tudniillik kicsodák is ők maguk.

József Attila naiv megalomániája megmosolyogható, de rendszeralkotói igyekezete még mindig tiszteletre és szeretetre méltóbb, mint az öntudatos semmitmondás, mint a filozófiává felmagasztosított impotencia. Ady lehangolódott fekete zongorája szól egy üres koncertteremben. Tanulság? „Fusson, akinek nincs bora.”

• Költői kérdés