Parti Nagy Lajos

Mikor írom ezt a választ, tél van, igaz, nem február, s meleg van a szobában, brummog és sziszeg a gázcserépkályha. Odakünn puhán, ahogy, a fahamu, alkonyodik, kigyullad a Szív utcában a hentesbolt cégére, e szögletes, húsipari hold. Hamarosan karácsony, rágyújtok, hosszú kávét iszom, kedvesem a másik szobában szöszmötöl – innen és szűken nézve akár igaz is lehet Petőfi válasza saját elhíresült kérdésére, hogy barátságos meleg szobában van a boldogság. Puskázok, nézegetem a Téli világot, e lassan 150 éves kis verset, melynek fő kérdése éppen nem az, hogy hol ez a valami „mostanában”, hanem hogy mihez képest van, továbbá, hogy lehet-e a tömény és tömérdek boldogtalanság láttán boldognak lenni bárhol. A költői, tehát megválaszolhatatlan kérdés ez, ilyesmi. 1845 februárjában ül Pesten az a huszonkét éves fiatalember, s bizony elég fanyarul kezdi a boldogságfirtatást, hogy tudniillik „megölte valaki magát, az hozta ezt a rút időt”. Mert rút idő van, szentigaz. Hogy honnan beszél, nem tudhatjuk. Ha kintről – ha tuskót fűrészel a napszámosakkal, őrt áll a katonával, ha együtt vacog és éhezik a drótostóttal, a vándorszínésszel és a cigánnyal –, akkor a boldogság vágy, óhaj, vagyis jövő, ha pedig bent ül ama meleg szobában; akkor bizonyos szkepszis és „szociális” lelkifurdalás, de beszéljen akárhonnan, gúnyos és keserű a föltett kérdés s még inkább az a rá adott válasz. Petőfi kemény kis négysorokba préseli a nyomor, a boldogtalanság életképeit, majd fölkötözi rájuk a refrén sovánka párosmasniját: az ominózus kérdést, s rá válaszként a barátságos, meleg szoba idilljét. Az idillt, ami többnyire megkeseredik, amint kinézek az ablakon, s meg, ha mélyen magamba nézek. „Mégis ez az, ennyi, ami megfogható, tárgyiasítható a boldogságból, ez az elégedettség, jóérzés, vanás. Úgyhogy gyanúsan válaszgyanús, hogy a boldogság mostanában az idillben tartózkodik, másként: az idill a boldogság jelen ideje. Volna. Merthogy az idill nem, nagyon nem egyenlő a boldogsággal, körülbelül úgy nem, ahogy a halidéj nem egyenlő a szabadsággal. A boldogságnak csak múlt és jövő ideje van, emlékben lakik és vágyban, vagyis bennem, ami nem jelenti azt, hogy barátságos meleg szoba volnék, noha duruzsolok olykor, s lámpa gyúl bennem, netán ánizslikőr. Puha és meleg szó ez a boldogság, mint valamely pamutharang, olyan. Mennyivel keményebb, fájdalmasabb az, hogy extázis. Amaz bolyhokból van, ez üveggyapotból és csillagporból; ez pillanat, ha tökéletes is, ahogy Sartre mondja; ez szívszorító gyönyörűség; ez magam fölé emel, hogy fáj a hajam, úgy, és kibírhatatlanul szúr, napszúr, muszáj bebagyulálni emlékezetbe, s tán nem is más a „boldogság”, mint az extázis tokja, puha burka. Mindenesetre ez is, az is bennem van és belőlem van, úgy belőlem, persze, ahogy én meg másokból vagyok, legalábbis csak másokban moshatom meg arcomat. Látta ő, mondja József Attila, mármint a boldogságot, és leírja a disznó groteszk idilljét a langy tócsában, vagyishogy – bár ki ne vágyna néha ilyen ergyán és unter elengedődni – ez sem a „boldogság”, s mikor Kosztolányi hiányként definiálja, tulajdonképp ugyanoda jut, mint Petőfi vagy József Attila, oda, hogy mi nem. Hogy nem tudni mi, de volt és lesz, és nélküle semmi sincsen. Mondhatnám még és talán, hogy a szabadság, a szerelem és a munka csarnokvize, közös izzadtsága, de hogy ne ilyen fönt és ingatagon fejezzem be, álljon itt egy pasztás vég iche: „Barátságos, meleg szobában / lágy volt, szőke és másfél mázsa, / tán csak a szenvedés hiánya, / hol a boldogság mosta lábam.”

• Költői kérdés