Rakovszky Zsuzsa

Az a baj, hogy ez valójában nem kérdés, hanem állítás: „Költő vagyok, tehát nem érdekel a költészet” – ennek a meglepő kijelentésnek nyomatékosabb formája. Hogy legyen mire válaszolni, előbb meg kellene találni azt a kérdést, amelyre ez a kérdésnek álcázott kijelentés lehet a válasz. Talán így hangzana: „Szükségszerű-e, hogy a költő foglalkozzék a költészet elméletével?” Vagy így: „Helyes-e, ha mindennél fontosabb számára a költészet?”, esetleg így: „Mennyire fontos a vers megítélésében a versbe kerülő valóságanyag?”

Az első kérdést talán úgy lehetne módosítani, hogy „fontos-e, hogy egy költő szavakban (esetleg írásban) is megfogalmazza azokat az esztétikai megfontolásokat, amelyek versírás közben munkálnak benne”. Hiszen valamilyen ki nem mondott elmélete mindenkinek van, aki verset ír. Amikor bizonyos mennyiségű fontolgatás után megtart vagy elvet egy-egy szót, döntését mindig valami efféle lappangó elmélettel lehetne alátámasztani: „Ez így túlságosan patetikus lenne”, vagy „ez így érzékletesebb”, amiben már ott lappang egy pozitív állítás, például az, hogy „Egy vers akkor jó, ha érzékletes, vagy ha nem patetikus”, ami után még odakívánkozik vagy az, hogy „mert különben nem jó vers”, vagy „mert különben nekem nem tetszik”. Én, ha valaki rákérdezne, alighanem a második mellékmondattal válaszolnék, azzal a fönntartással, hogy szerintem az egyéni ízlés sem valamilyen teljesen önkényes vagy esetleges dolog, hanem ugyanolyan összetett és sokrétű, mint maga a vers – és éppúgy rendelkezik egy megmagyarázhatatlan és megnevezhetetlen összetevővel, mint az. (Soha nem fogom tudni megmondani, miért borzongat meg az a sor a Szondi két apródjából, hogy „kelevéze ragyog vala balján”. Biztos vagyok benne, hogy például csatabárddal oda lenne a hatás, de hogy miért?) Ezért nem látom sok értelmét, hogy valamiféle esztétikai „receptgyűjtemény”-t állítsak össze: úgy érzem, a különféle szabályok olyan hálót alkotnak, amelyen sok minden fönnakad ugyan a versből, de ez a nem-tudom-mi, ami talán a legfontosabb benne, átcsúszik rajta.

Ami a második két kérdést, az „élet és költészet”, illetve „tartalom és forma” elsődlegességére vonatkozókat illeti, az embernek óhatatlanul általános és középiskolai irodalomtankönyvei jutnak róluk az eszébe, amelyek mélységesen elítélték az úgynevezett öncélú költészetet (ha jól emlékszem még, a jó költőt arról lehetett fölismerni, hogy „kiutat mutat”). Annak idején én is, mint más irodalomkedvelő serdülők és idősebbek, hajlamos voltam „juszt is” a költészet és a forma elsődlegessége mellett törni lándzsát, és nem sokat törtem a fejem rajta, mit is jelent ez a döntés voltaképpen. Ma inkább úgy érzem, jobb lenne efféle ellentétpárok nélkül közelíteni az irodalomhoz. „Hol van az megírva” például (persze, sok helyütt, és néhol nagyszerűen), hogy a költőnek választania kell élet és mű között? Én jó ideje úgy érzem, ez a kettő nem valamiféle közlekedőedény-rendszert alkot (mármint hogy választhatok, az „életbe” vagy a „költészetbe” irányítom-e energiáimat), hanem ugyanazt a lelki energiát, amelyet az „élet” tud csak mozgásba hozni, használja az ember versíráshoz is (sőt, talán bármiféle alkotáshoz). Ha ezek elől az élmények elől elzárkózik valaki (vagy ha az élet az istennek se akar szolgálni velük, mert ez is megesik), akkor az illető „zárt rendszert alkot”: az az anyag, amelyet viszonylag nyitott gyerek- vagy fiatalkorából magával hozott, lassan elvékonyodik, elveszíti az erejét, és idővel még a legnagyszerűbb versíró képesség is csak üresen őröl.

A sokat idézett Mallarmé-mondás, miszerint a költészet szavakból áll, végül is kétélű: igaz ugyan, hogy a legnagyszerűbb gondolatokból se lesz irodalom, ha rosszul írják meg őket, másfelől viszont a szavak: szavak, azaz – mondjuk a hangjegyekkel ellentétben – kénytelenek jelenteni valamit. A szavak puszta hangalakjában rejlő hatáslehetőségek igen hamar kimerülnek; szegény költő, ha tetszik neki, ha nem, előbb-utóbb kénytelen mondani is valamit, mármint ha egyáltalán verset akar írni. Azt pedig már az olvasónak sem lehet megtiltani, hogy amit így a tudomására hoznak, össze ne vesse saját tapasztalataival és ítéleteivel, és aszerint – vagy aszerint is – értékelje, mennyire érzi igaznak azt, amit olvasott. Ezért nem kedveltem soha az irodalom „technokrata” fölfogását, ahogy nevezni szoktam, amit talán úgy lehetne összefoglalni, hogy „mindegy, hogy mit, csak jól legyen megírva”. Akik így vélekednek, mintha egyszersmind azt is állítanák, hogy minden kérdés: szakkérdés, ki ebben illetékes, ki abban, és „suszter maradjon a kaptafánál”. Én azt hiszem, vannak kérdések, amelyekben mindenki ember voltánál fogva illetékes, és még azt is megkockáztatnám, hogy az irodalom, ha ér valamit, éppen ezekről szól. És ha ezzel egy táborba kerülök azokkal, akik szerint a költő „kiutat mutat”, hát annyi baj legyen. A kiutakkal végül is főként az a baj (mármint azonkívül, hogy nemigen lehet rájuk találni), hogy többnyire mások szeretnék megmondani, merre keressük őket.

• Költői kérdés