Várady Szabolcs

Ami azt illeti, József Attila nem kérdez, hanem állít. Hogy mit érdekelné, azon éppúgy nincs mit töprengeni, mint azon, hogy mit Petőfinek a zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája. Azért persze tudom, hogy mire kellene válaszolnom. Csakhogy engem jobban izgat jelenleg, hogy mi is az, ami őt mit érdekelné. Jó, persze, a költészet maga. De mit jelentsen ez? Hogy verset csak írni szeret, olvasni nem? Vagy nem érdekli a költészet elmélete, csak a gyakorlata? Nem, a folytatás más irányba mutat. Csak hát ezt is hogyan értsük? Nem volna szép (dolog), ha az éji folyó csillaga égre kelne – ha a költészet elfoglalná annak a valóságnak a helyét, amit tükröz? Vagy az éji folyó csillaga nem volna szép, ha égre kelne – hiszen csak „költészet”, amolyan nesze semmi, fogd meg jól? A 2. szakaszból nézve a szépség kérdése nem látszik lényegesnek; mintha inkább arról volna szó, hogy valóság helyett nem éri be költészettel; a költészet nem lehet a való élet pótszere. (Mindamellett a „szép” visszatér a 3. versszakban!) De a 2. strófa is kétféleképpen érthető, csak ezúttal nem vagylagosan, és nem grammatikailag. A metaforákban egy külön – talán-talán tudat alatti – réteg bujkál. Ebben a költő mintha azt bizonygatná, hogy ő igenis felnőtt férfi: nem anyatejet iszik, hanem sört! A sör képzete aztán a kocsmát is behozza a versbe. De addig a fogalmak szintjén is halad előre a költemény, no meg a képi rétegben is történik valami közben. Sörre – forrásvíz. A hab marad, de mámor helyett kecsesen okos csevegés kél benne. A költő fürdik (vagy legalábbis fürdésre buzdít), míg a többiek mocskolják magukat. Ő a valódi világot hörpinti sör gyanánt, amazok (a többi költő) koholt képekkel és szeszekkel mímelnek mámort. Adják a szolga ostobát. Netalán az volna „a költészet maga”, amit az összes többi költő művel? Mintha ezt sugallná a grammatikai párhuzamosság is: mit érdekelne – mi gondom ezekkel? Az Ars poetica költője viszont nem alkuszik: a valóságban akar boldog lenni, nem a képzeletben, nem a költészetben. Eszköze és ösztökéje a szabad ész, célja az értelem, felsőbb hatósága a tudás. (Ebbe a sorba illeszkedik az „okos csevegés” a 3. strófából, és majd a „szellem” a végén.) Illetve: nem áll meg az értelemnél. De vajon hova mutat az „és tovább!”? A marxi tézisre kell gondolnunk, miszerint a világot nem magyarázni kell, hanem megváltoztatni? Ez esetben az értelmen túl a cselekvés van, de akkor nemcsak az értelmen lépünk túl, hanem a – bármilyen értelemben vett – költészeten is, ahogy egy korábbi versben ki is mondatik: „Hogyan is hagyna dolgos elmém / feledtető, de bérdaloknál. (…) Rongy ceruzámat inkább leteszem / s köszörülöm a kasza élit.” De itt erről nincs szó. Az utolsó előtti strófában a „verseim rendjét” és a „szertedübögni rímeit” világossá teszi, hogy a verset nyitó kijelentés – „Költő vagyok” – változatlanul érvényes (sőt, mintegy megtoldva egy későbbi töredék „nagyot eszmélő” nyomatékával: „költő én vagyok!”). Mi van tehát az értelmen túl? Talán a példa. A költő (ez a költő) olyan lény, aki az emberiség legjobb törekvéseit, legmélyebb vágyait sűríti magába és mutatja fel. Meg nem alkuvó boldogságvágyában magára ismer a paraszt, a munkás, a rosszul öltözött suhanc; versei mögött a történelem pozitív erői sorakoznak – sőt indulnak! – föl. Ez a szinte a világszellemmel eggyé vált költőalak immár féltő jóindulattal tekinthet le a még gyermekkorát élő emberiségre a vershez mintegy kódként, utóiratként csatlakozó zárószakaszban.

Igen, azt hiszem, ez egy lehetséges olvasat. Talán ezt mondja, ezt akarja mondani József Attila. De a vers maga mintha nem ezt – vagy nemcsak ezt – mondaná. A 2. versszakban észlelni vélt mélyrétege a szóképekben, szóválasztásban, szóismétlésekben, hangnemben egyre-másra átüt a felszínen, és belőle egy egészen másfajta lénynek a hangja szól; azé, aki egy másik e tájt írt versben magát a békához hasonlítva így ír: „e költemény szorongó lelkem buboréka”. Aki azért bizonykodik, hogy nem lóg a mesék tején, vagyis már nem gyerek (illetve, voltaképpen, nem csecsemő – hiszen az lóg a tejen, vagyis az anyaemlőn), mert nagyon is bizonytalan a maga felnőttségében. Vagy nem a gyerek hangja szólal-e meg a zord magabiztosságot mutató „Nincs alku”-ra következő inkább rimánkodásban, mint ultimátumban: „én hadd legyek boldog!”? És nem a gyerekbetegségek – kanyaró, vörheny, bárányhimlő – képzete rejlik a „pirosló foltok” mögött? „A tudásnak teszek panaszt” nem úgy hangzik ezek után, mint valami olyasminek a felnőtt nyelvre fordítása, hogy „megmondlak a tanító bácsinak”? A „testvéri tankok” beígérése pedig, mi tagadás, engem arra emlékeztet, amikor a kisfiú a nagy, erős bátyjával fenyegetőzik szorult helyzetében. „Még nem nagy az ember” – a „nagy” itt persze több mindent jelenthet, de a strófa egészéből ítélve elsősorban mégis azt, hogy nem felnőtt, mégpedig a gyerek látószögéből. (Vö. „Akkor a világ kicsi lesz / s én játszani hagyom.”) És talán mindennél jobban árulkodik a belső bizonytalanságról a személyes névmás – „én”, „engem”, „rám” – már-már megszállott halmozása.

Lehet, hogy a vers nem erről szól. De azt hiszem, ez szól belőle. Amit látszólag oly hetyke magabiztossággal állít, azt végül is az a kétségbeesés élteti, amivel költője hinni akar benne. Akinek a számára, talán minden más költőnél inkább, az egyetlen megváltás (a mi nagy szerencsénkre, mondom kegyetlen önzéssel) a költészet.

• Költői kérdés