Skip to main content

A régi galamb és a régi sólyom

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„…Isten remeke? Bűn volt? miért csinált Ilyen remekművet?…”
(Vas István:
Az imádkozó sáska)

„…És a hazugság bacilusa honnan
Fertőzte meg a megvalósulást?
Vagy benn csírázott már a gondolatban?
Nem ezt vártuk? De várhattunk-e mást?…”
(Vas István:





A láthatatlan elem)

Tekintsük azokat a régi kérdéseket s válaszokat valóban kulcsoknak, rejtjeleknek, amikkel egy gyönyörű és kétségbeejtő (kétségbeejtően zavaros) levelet próbálnánk megfejteni. Kísérletezgetünk velük, melyik hogy illik a kusza, bár kétségkívül szerelmes kéz írta szöveghez. A nekem föltett két kérdés, régiek ezek is, első látásra is ugyanarra megy ki, a polaritás elvére.

Mi folyton a jó és rossz problémájával küszködünk. Indián mítoszokban viszont, mint olvasom, az isteni ikrek hozzák létre a világot: egyikük valóban igen jó, de a másik sem az Abszolút Rossz. S az egyes lények teremtéséhez külön-külön történetek fűződnek, senkinek nem kell a tökéletességnek valamilyen prototípusához igazodnia. Nem Egyetlen Elvre mennek vissza a dolgok. A busmanoknál – Laurens van der Post szerint – maga az imádkozó sáska teremti a világot; mit eszik, mit nem, azt a Kalaháriban Vas Istvánnak tőle magától kellett volna megkérdeznie, nem Valaki Mást faggatni efelől. Nem tudom, a megrázó élmény hatására vegetáriánus lett-e Vas, de hát a húsevéssel kapcsolatos ontológiai humornak ez volna a kezdete. Lásd a bodhiszattva és a sólyom történetét.

Valamikor régen, egy korábbi életében a leendő Buddha király volt, és fönt ült trónusán, a szabad ég alatt. Egyszer csak egy galamb menekült kebelére, menedéket keresve az őt üldöző sólyom elől. A király köntöse alá rejtette a riadt madarat, de akkor már ott ült a trónszék karfáján a sólyom is. Mit képzelsz király, mondta. Azzal áltatod magad, hogy irgalmasságot cselekszel, és közben megfosztasz engem a jogos zsákmánytól, eledelemtől. Igazad van, válaszolta a király; kardjával kihasított a combjából egy jókora darabot, azt adta váltságul a galambért. Ekkor virágeső hullott az égből, istenek ereszkedtek alá, magasztalva az uralkodót és begyógyítva sebét.

A régi-régi kérdés, miért hozta létre Isten a rosszat, vagy miért tűri, a Biblia világában hangzik fel; a buddhizmus nem ismeri, mert nem szerepel benne a Teremtő fogalma sem. A vonatok maguktól siklanak ki, nem Isten babrál a váltókkal és sínekkel. Az idők homályos távolaiból önmagát hozza létre az imádkozó sáska is – a vágy: takaros alkatával, kegyetlen vadászösztönével. A tigris és a bárány. De nem csupán biológiai értelemben, hanem személyesen: személyes belső terek öröklődnek valamiképpen a „világ”-ot konstituáló eseményeken keresztül; és mivel magam is ilyen személyes tér vagyok, amely azonos az egésszel is és külön-külön minden egyes részletével is, aminthogy azok is vice versa velem és az egésszel, ad infinitum, hát felelős vagyok az egészért is, magamért is. Ez a végtelen igyekezet iskolája, és mivel metafizikai horizontjában a mindenek megmentésére irányul, kétségkívül a legmélyebb vallásnak tekintendő, akármi is erről a megmentésről valakinek a véleménye; de hát a véleményt a buddhizmus úgyis csak akadálynak nézi, ami számít, az egyedül a törekvés.

Mindebben van némi hűvösség. A taoizmus, amely elfogadja – és talán nem is ellentmondásosan – a Kreatív Princípium valóságosságát, a művészethez közelebb áll, sőt talán maga a művészi vallás. A kérdéshez tartozó szellemi tér – a nem létező mint a létezők menedéke stb. – ugyanaz, mint a buddhizmusban, de leírása még bonyolultabb. A keresztény ezoterikában talán Boehmét és Baadert foglalkoztatta leginkább ez az örvény. A természet szépsége és rettenete a teremtésnek csak az első mozdulata; a második az, amit ezekkel az emberből mint etikai életet előhív. A darázs sorsa viszont mint személyé úgy tetszik, csak a buddhizmust foglalkoztatja.

A politika csupán ezeknek a léttörténeti problémáknak a meghosszabbítása. A diktatúra, mint olyan a polaritás téves megközelítéséből következik; a folyamat végén az önmagát egyedüli jónak tekintő Párt önmagát számolja fel, mert nem volt tudomása arról, hogy a jin-jang diagramban az egyik centruma mindig a másik. (A megváltás, mert minden erre megy ki, nem ebben és nem abban, hanem a diagram körvonalában keresendő.) Tulajdonképpen az volt maga a „rendszer”, a diagram tudomásul nem vétele, amely a „rendszerváltozás” után mut. mutandis folytatódott. Azt szokták mondani, „örököltük a régi beidegződéseket”. Valójában éppen az egyensúly régebbi, kataklizmatikus megbomlása hozta létre a totalitárius szituációt (az egyensúlyé, amelyet – folytonos fluktuációiban csupán valamely művészet tudhat újra meg újra kialakítani). „Is-is” helyett a „vagy-vagy”: ismételgetve a régi bűnt, folyton a totalitarianizmus partjain szenvedünk hajótörést: a húszas, harmincas évek kategóriái körül folytatunk vad keresztes harcokat, miközben már a következő feladatban bukunk meg: mint korábban a Két Párt („ész” és „érzelem”), most „ember” és „természet” félreértett viszonya – maga a félreértés – szül mondhatatlan szörnyeket.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon