„…Isten remeke? Bűn volt? miért csinált Ilyen remekművet?…”
(Vas István: Az imádkozó sáska)
„…És a hazugság bacilusa honnan
Fertőzte meg a megvalósulást?
Vagy benn csírázott már a gondolatban?
Nem ezt vártuk? De várhattunk-e mást?…”
(Vas István: A láthatatlan elem)
Tekintsük azokat a régi kérdéseket s válaszokat valóban kulcsoknak, rejtjeleknek, amikkel egy gyönyörű és kétségbeejtő (kétségbeejtően zavaros) levelet próbálnánk megfejteni. Kísérletezgetünk velük, melyik hogy illik a kusza, bár kétségkívül szerelmes kéz írta szöveghez. A nekem föltett két kérdés, régiek ezek is, első látásra is ugyanarra megy ki, a polaritás elvére.
Mi folyton a jó és rossz problémájával küszködünk. Indián mítoszokban viszont, mint olvasom, az isteni ikrek hozzák létre a világot: egyikük valóban igen jó, de a másik sem az Abszolút Rossz. S az egyes lények teremtéséhez külön-külön történetek fűződnek, senkinek nem kell a tökéletességnek valamilyen prototípusához igazodnia. Nem Egyetlen Elvre mennek vissza a dolgok. A busmanoknál – Laurens van der Post szerint – maga az imádkozó sáska teremti a világot; mit eszik, mit nem, azt a Kalaháriban Vas Istvánnak tőle magától kellett volna megkérdeznie, nem Valaki Mást faggatni efelől. Nem tudom, a megrázó élmény hatására vegetáriánus lett-e Vas, de hát a húsevéssel kapcsolatos ontológiai humornak ez volna a kezdete. Lásd a bodhiszattva és a sólyom történetét.
Valamikor régen, egy korábbi életében a leendő Buddha király volt, és fönt ült trónusán, a szabad ég alatt. Egyszer csak egy galamb menekült kebelére, menedéket keresve az őt üldöző sólyom elől. A király köntöse alá rejtette a riadt madarat, de akkor már ott ült a trónszék karfáján a sólyom is. Mit képzelsz király, mondta. Azzal áltatod magad, hogy irgalmasságot cselekszel, és közben megfosztasz engem a jogos zsákmánytól, eledelemtől. Igazad van, válaszolta a király; kardjával kihasított a combjából egy jókora darabot, azt adta váltságul a galambért. Ekkor virágeső hullott az égből, istenek ereszkedtek alá, magasztalva az uralkodót és begyógyítva sebét.
A régi-régi kérdés, miért hozta létre Isten a rosszat, vagy miért tűri, a Biblia világában hangzik fel; a buddhizmus nem ismeri, mert nem szerepel benne a Teremtő fogalma sem. A vonatok maguktól siklanak ki, nem Isten babrál a váltókkal és sínekkel. Az idők homályos távolaiból önmagát hozza létre az imádkozó sáska is – a vágy: takaros alkatával, kegyetlen vadászösztönével. A tigris és a bárány. De nem csupán biológiai értelemben, hanem személyesen: személyes belső terek öröklődnek valamiképpen a „világ”-ot konstituáló eseményeken keresztül; és mivel magam is ilyen személyes tér vagyok, amely azonos az egésszel is és külön-külön minden egyes részletével is, aminthogy azok is vice versa velem és az egésszel, ad infinitum, hát felelős vagyok az egészért is, magamért is. Ez a végtelen igyekezet iskolája, és mivel metafizikai horizontjában a mindenek megmentésére irányul, kétségkívül a legmélyebb vallásnak tekintendő, akármi is erről a megmentésről valakinek a véleménye; de hát a véleményt a buddhizmus úgyis csak akadálynak nézi, ami számít, az egyedül a törekvés.
Mindebben van némi hűvösség. A taoizmus, amely elfogadja – és talán nem is ellentmondásosan – a Kreatív Princípium valóságosságát, a művészethez közelebb áll, sőt talán maga a művészi vallás. A kérdéshez tartozó szellemi tér – a nem létező mint a létezők menedéke stb. – ugyanaz, mint a buddhizmusban, de leírása még bonyolultabb. A keresztény ezoterikában talán Boehmét és Baadert foglalkoztatta leginkább ez az örvény. A természet szépsége és rettenete a teremtésnek csak az első mozdulata; a második az, amit ezekkel az emberből mint etikai életet előhív. A darázs sorsa viszont mint személyé úgy tetszik, csak a buddhizmust foglalkoztatja.
A politika csupán ezeknek a léttörténeti problémáknak a meghosszabbítása. A diktatúra, mint olyan a polaritás téves megközelítéséből következik; a folyamat végén az önmagát egyedüli jónak tekintő Párt önmagát számolja fel, mert nem volt tudomása arról, hogy a jin-jang diagramban az egyik centruma mindig a másik. (A megváltás, mert minden erre megy ki, nem ebben és nem abban, hanem a diagram körvonalában keresendő.) Tulajdonképpen az volt maga a „rendszer”, a diagram tudomásul nem vétele, amely a „rendszerváltozás” után mut. mutandis folytatódott. Azt szokták mondani, „örököltük a régi beidegződéseket”. Valójában éppen az egyensúly régebbi, kataklizmatikus megbomlása hozta létre a totalitárius szituációt (az egyensúlyé, amelyet – folytonos fluktuációiban csupán valamely művészet tudhat újra meg újra kialakítani). „Is-is” helyett a „vagy-vagy”: ismételgetve a régi bűnt, folyton a totalitarianizmus partjain szenvedünk hajótörést: a húszas, harmincas évek kategóriái körül folytatunk vad keresztes harcokat, miközben már a következő feladatban bukunk meg: mint korábban a Két Párt („ész” és „érzelem”), most „ember” és „természet” félreértett viszonya – maga a félreértés – szül mondhatatlan szörnyeket.
- Költői kérdés [6]