Skip to main content

Költői kérdés


Ad notam

„Ki a szépet szemtől szembe látta,
életét már halálba vetette.
Nem való a föld szolgálatára,
mégis reszket, ha közel a veszte,
ki a szépet szemtől szembe látta.”
(Von Platen: Tristan.








Ezzel bizony nagyon kell vigyázni, a balga fényűzéssel, hogy kordában lehessen tartani. Mert lehet fényűzni az embernek, lehet írni olyat, amilyet a lelke legmélyéből szeretne, mindenre és mindenkire tekintet nélkül, bújócskázva daimón és múzsa elől: zenéset, vigasztalót, bosszúállósat, udvarlósat vagy épp olyat, amivel utólag lenyúlja azt, akit nem kapott meg – de ezt nem muszáj közrebocsátani, nem kell letenni az örökkévalóság asztalára. Abból nem lesz komoly darab, amit olyankor írunk, amikor úgy érezzük: fölösleges az egész.


„Mért legyek én tisztességes?

Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes?

Kiterítenek úgyis.”

(József Attila)

Belső kényszer munkál az emberben… (Álljon meg a toll! Az emberben? Vagyis mindenkiben, nemcsak a kiválasztott kevesekben…), hogy értelmet adjon életének. Majd minden tapasztalatunk kapálódzik az ellen, hogy embertársaink túlnyomó többségét erkölcsi lénynek tekintsük.



Más ember. Bizonyos futballisták bizonyos nők karmaiban. Ki más ember nem játszott volna el azzal (a gondolattal), hogy miféle más ember volna szívesen. Lenne-e annak a pofának a helyében. Annak a kéregetőnek. Derékig benne lógni egy szeméttárolóban. Pornószínész. Vagy egy gazdagnak a helyében. Bárki helyében, akinek éppen semmi baja nincs. Húszéves megint.

Húsz perccel öregebb.

Akárki helyében pillanatokra.

Vagy akárki helyében mégsem. „Ellenfele saját magamnak”: de azért az mégiscsak ez az én legyen.







Azt hiszem, hogy a mostani helyzetben még Ady sem tudta volna biztosan, hogy mi lesz ebből. Hát akkor honnan tudjam én? Én csak az érzéseimet és a reményeimet mondhatom el, de talán nem érdektelen egy apolitikus értelmiségi reményeit összevetni a megvalósulással.

Tehát azt hiszem, hogy ebből az összevissza hangzavarból, ebből a gyűlöletzuhatagból kialakul majd egy más előjelű gyűlölethullám. A gyűlölködők ugyanazok lesznek, csak pozícióik lesznek mások, és így gyűlölködésük hatásosabb lesz, mint az előző érában.



A felelet a kérdésben magában benne foglaltatik.

Ennyiben maradhatnánk is. Nincs gőg, nemesség, érdemesség. Elromlottunk, lezüllöttünk, ami különösen egy olyan nagy háború idején, mint az Első VH volt, szembetűnő.

Csakhogy az én válaszom merőben különbözik a sugallottól. Én itt a huszadik század végén, visszatekintve a botrány egy korábbi szakaszára, és előretekintve a végtelen botrányra, a jövőbe, nem látok semmilyen züllést, romlást. Se régi gőgöt, se annak a hiányát. Nekem nem hiányzik semmi. Minden úgy van, ahogy van. És úgy is lesz.





És az idei? A tegnapi? Vagy a mai napi? Akár az előbbi pillanaté?

Igaz, ezeknek a komor visszakérdezéseknek megvannak ritka költői ellentételei is. Az óh-k, a de-k, az ekkor-ok…

Óh, visszaád-e még az ón-nem-járta örvény? vagy:

És ekkor még szívem kigyúl… netán:

De tavaszodván, ha sóhajt a rét…

És így tovább. De majd elfelejtettem megköszönni a költői kérdést. Amely minden költői kérdések legköltőibb kérdése. Mert abszolút megválaszolhatatlan.

A költészet múzsája valóban Mnémoszüné.













„Mozart: De a gonosztett és a géniusz –
           E két sajátság össze sohse fért.
Salieri:   Úgy gondolod? (Mérget önt poharába.)
(Puskin:


Mozart és Salieri)


Tegyük csak idézőjelbe a két kulcsszót – „zsenialitás” és „gonoszság”.

Nem tudom, hogy kicsoda vagy micsoda a zseni. Vizsgálhatom irodalomtörténeti vagy történelmi szempontok szerint – nem oszlik a sötétség e homályos kérdés körül.




„Emberek, ti ítélni mertek?
Tudhatjátok (azt hiszitek?)
mért volt mindaz s mi lehetett,
amit más tett vagy sohasem tett?”
(Szabó Lőrinc)






Hatványozottan talányos kérdés.

Önmagában is az – a teljes verset, amelyre nem emlékszem, szándékosan nem olvasom még el –, hát még úgy, hogy most tényleg föl is teszik.




Ellenterveket tudniillik az ismeretlen útiterv mellé (?)… Vagy köréje? (Bebábozom halálomat – hallom a versbéli kereskedőt bajlódni kirakatbabáival „a teljes csőd előtt”.) Vagy egy becketti mellérendelő ítélet emez esélyegyenlőségről: Világos kezd, a Sötét nyer. (Hadd csóválja rá a fejét R.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon