Kukorelly Endre

Más ember. Bizonyos futballisták bizonyos nők karmaiban. Ki más ember nem játszott volna el azzal (a gondolattal), hogy miféle más ember volna szívesen. Lenne-e annak a pofának a helyében. Annak a kéregetőnek. Derékig benne lógni egy szeméttárolóban. Pornószínész. Vagy egy gazdagnak a helyében. Bárki helyében, akinek éppen semmi baja nincs. Húszéves megint.

Húsz perccel öregebb.

Akárki helyében pillanatokra.

Vagy akárki helyében mégsem. „Ellenfele saját magamnak”: de azért az mégiscsak ez az én legyen. Én és valaki más, tehát úgy másvalaki, hogy lehetőleg mégis én. Az valahogy maradjon meg: mert éÉn, Één, magam, bennem, enyém, engem, belőlem, úgy. Nekem, nekem.

Az a legjobb, ha úgy marad. És aztán majd jöhet a csere. Úgy, akkor is, ha meg nem mondható, hogy hát tényleg mi a fene is az az én.

Én mindenesetre, a nyelvvel vacakolva, ezzel a kérdéssel vacakolva, egy komputer előtt, az íróasztalom előtt nemigen tudom, és az nem baj, sőt elég üdítő, sőt a legjobb, ha nem, és csak ha felállva alaposan bebasszuk a térdünket valami kihúzva felejtett fiókba, akkor érezzük kicsit, egy kicsi, de nagyon is gyorsan terjedő darabkáját annak az énnek. Mert ha nem is jól (hanem rosszul), mégis érezzük magunkat a bőrünkben, és ezt – az érzést tehát – elveszíteni sehogyan sem akarjuk.

Az én biztos valami olyasmi, amit úgy kell folyton összeszedegetni. Szétmászkálsz, fiam. És még egy megnyugtató középpontot is kellene hozzá találni, állítólag. Rendes szétmászkálós állapot, üldögél, nézgelődik, eszébe jut és elfelejt, alszik, dühös, keresi a bérletet. Keresem valamimet, bérlet magamhoz, tehát kell nekem, és akkor, ebben a kis viszonyban legalább mégiscsak én vagyok, vagy nem? Személyi igazolvány. Hogy tehát ha eszed azt a darabka kolbászt, és nyújtózkodsz egy nagyot a napsütésben, akkor rendben van, megvan, megfelelő az állag. A dolgok megfelelő állaga, egészen amíg valami kérdés föl nem merül.

A nyelv visz bele. Kérdések pedig mindig fölmerülnek.

Én: tehát a nyelv visz el ide. Úgy, hogy előbb kivisz onnan, aztán meg be, vissza. Visszahoz. És minden megszólalásom erre az énre mutat vissza. Az Én őrülete (Freud), nyilván a nyelv miatt. Én például abból élek, ebből, hogy ezzel igyekszem valamit kezdeni.

Például egyszer olyan gyorsan mentem, hogy lehagytam az ént.

Egyszer meg már nem tudtam mit mondani, pedig nagyon jó lett volna, és inkább odébbálltam. Odébbálltam?

Tegnap pedig elfelejtettem elmenni egy randevúra. Egyszerűen kiment a fejemből.

És egyszer korcsolyázásból hazajövet egy lánnyal átvágtunk a városligeti tó behavazott betonján. Akkor elejtette az a kislány korcsolyáját, kiesett a kezéből, vagy hogy, és én nem mertem őt átölelni. Lennék-e annak a gyereknek a helyében.

Vagy csak, ha szabad ilyet mondani, álmodtam az egészet. Ilyenekről álmodozom.

Tehát hogy „Mindig egy testbe zárva lenni? Mindig csak én?”

Mindig. „Sohase más?”

Ja, sohase. És „börtön”, de némi szabadban való, máshol való barangolás után nem oldalognánk szépen a cellánkba vissza magunktól? Amúgy meg: velem van úgyis az, akivel beszélgetek magamban. Nem is lehetek egyedül. Az pedig a halál felől áll. Az pedig a gonosz.

Egyébként lóg az orrom előtt a falon egy Szabó Lőrinc-portré, a Gink Károlytól kaptam, teljesen ingyen. Költő, jelentőssége (sic!) tudatában. Nézett bele a lencsébe. Jelentőségteljes (sic!). Ez nagyon tetszik nekem, hogy ennyire fontosnak tartotta az ipse magát, és akkor ráadásul az van, hogy ő tényleg ; fontos volt. éÉn, az látszik a képen. És még az a bosszantó valami látszik, hogy ez így teljesen rendben is van. Rendben van és erősen van; tehát minden bizonytalansága és gyatrasága is úgy.

Most őt nézegetem kicsit. Őt nézegettem, és mosolyogtam rajtam. Még lehetne ajánlani a tükröt is.

Nem gondolom, hogy ő inkább valaki más lett volna.

Én se. És te sem, Gyuri. Ha már egyszer így alakult: így élni, aztán meghalni szépen, valahogy.

Vagy pedig? De ez csak amolyan k-i kérdés. Szónoki.

• Költői kérdés