Skip to main content
„Mindig egy testbe zárva lenni? Mindig csak én? Sohase más?” (Szabó Lőrinc)


Más ember. Bizonyos futballisták bizonyos nők karmaiban. Ki más ember nem játszott volna el azzal (a gondolattal), hogy miféle más ember volna szívesen. Lenne-e annak a pofának a helyében. Annak a kéregetőnek. Derékig benne lógni egy szeméttárolóban. Pornószínész. Vagy egy gazdagnak a helyében. Bárki helyében, akinek éppen semmi baja nincs. Húszéves megint.

Húsz perccel öregebb.

Akárki helyében pillanatokra.

Vagy akárki helyében mégsem. „Ellenfele saját magamnak”: de azért az mégiscsak ez az én legyen. Én és valaki más, tehát úgy másvalaki, hogy lehetőleg mégis én. Az valahogy maradjon meg: mert éÉn, Één, magam, bennem, enyém, engem, belőlem, úgy. Nekem, nekem.

Az a legjobb, ha úgy marad. És aztán majd jöhet a csere. Úgy, akkor is, ha meg nem mondható, hogy hát tényleg mi a fene is az az én.

Én mindenesetre, a nyelvvel vacakolva, ezzel a kérdéssel vacakolva, egy komputer előtt, az íróasztalom előtt nemigen tudom, és az nem baj, sőt elég üdítő, sőt a legjobb, ha nem, és csak ha felállva alaposan bebasszuk a térdünket valami kihúzva felejtett fiókba, akkor érezzük kicsit, egy kicsi, de nagyon is gyorsan terjedő darabkáját annak az énnek. Mert ha nem is jól (hanem rosszul), mégis érezzük magunkat a bőrünkben, és ezt – az érzést tehát – elveszíteni sehogyan sem akarjuk.

Az én biztos valami olyasmi, amit úgy kell folyton összeszedegetni. Szétmászkálsz, fiam. És még egy megnyugtató középpontot is kellene hozzá találni, állítólag. Rendes szétmászkálós állapot, üldögél, nézgelődik, eszébe jut és elfelejt, alszik, dühös, keresi a bérletet. Keresem valamimet, bérlet magamhoz, tehát kell nekem, és akkor, ebben a kis viszonyban legalább mégiscsak én vagyok, vagy nem? Személyi igazolvány. Hogy tehát ha eszed azt a darabka kolbászt, és nyújtózkodsz egy nagyot a napsütésben, akkor rendben van, megvan, megfelelő az állag. A dolgok megfelelő állaga, egészen amíg valami kérdés föl nem merül.

A nyelv visz bele. Kérdések pedig mindig fölmerülnek.

Én: tehát a nyelv visz el ide. Úgy, hogy előbb kivisz onnan, aztán meg be, vissza. Visszahoz. És minden megszólalásom erre az énre mutat vissza. Az Én őrülete (Freud), nyilván a nyelv miatt. Én például abból élek, ebből, hogy ezzel igyekszem valamit kezdeni.

Például egyszer olyan gyorsan mentem, hogy lehagytam az ént.

Egyszer meg már nem tudtam mit mondani, pedig nagyon jó lett volna, és inkább odébbálltam. Odébbálltam?

Tegnap pedig elfelejtettem elmenni egy randevúra. Egyszerűen kiment a fejemből.

És egyszer korcsolyázásból hazajövet egy lánnyal átvágtunk a városligeti tó behavazott betonján. Akkor elejtette az a kislány korcsolyáját, kiesett a kezéből, vagy hogy, és én nem mertem őt átölelni. Lennék-e annak a gyereknek a helyében.

Vagy csak, ha szabad ilyet mondani, álmodtam az egészet. Ilyenekről álmodozom.

Tehát hogy „Mindig egy testbe zárva lenni? Mindig csak én?”

Mindig. „Sohase más?”

Ja, sohase. És „börtön”, de némi szabadban való, máshol való barangolás után nem oldalognánk szépen a cellánkba vissza magunktól? Amúgy meg: velem van úgyis az, akivel beszélgetek magamban. Nem is lehetek egyedül. Az pedig a halál felől áll. Az pedig a gonosz.

Egyébként lóg az orrom előtt a falon egy Szabó Lőrinc-portré, a Gink Károlytól kaptam, teljesen ingyen. Költő, jelentőssége (sic!) tudatában. Nézett bele a lencsébe. Jelentőségteljes (sic!). Ez nagyon tetszik nekem, hogy ennyire fontosnak tartotta az ipse magát, és akkor ráadásul az van, hogy ő tényleg ; fontos volt. éÉn, az látszik a képen. És még az a bosszantó valami látszik, hogy ez így teljesen rendben is van. Rendben van és erősen van; tehát minden bizonytalansága és gyatrasága is úgy.

Most őt nézegetem kicsit. Őt nézegettem, és mosolyogtam rajtam. Még lehetne ajánlani a tükröt is.

Nem gondolom, hogy ő inkább valaki más lett volna.

Én se. És te sem, Gyuri. Ha már egyszer így alakult: így élni, aztán meghalni szépen, valahogy.

Vagy pedig? De ez csak amolyan k-i kérdés. Szónoki.












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon