(Thoma László)

Nyomtatóbarát változat

Eörsi János cikkében (A mézesmadzag, Beszélő, 27. szám) kiváló érzékkel tapintott rá a kormány a munkáltatók között előkészületben lévő „átfogó gazdasági-szociális paktum” ma még homályos kérdéseire és gyenge pontjaira. A magam részéről néhány jegyzetet fűznék a cikkhez, nem a vita, hanem a pontosabb értelmezés kedvéért.

Azt írja Eörsi, hogy a magyar szakszervezetek ahelyett, hogy a követelések közötti „súlyozással” foglalkoztak volna, „csupán egy-egy »kívánságlistát« állítottak össze, még nem döntve el, mely vívmányok volnának múlhatatlanul fontosak, s melyeket lehet későbbre halasztani”. Jómagam nem vettem részt az általa említett, az MSZOSZ, a Liga és az SZSZNSZ által rendezett konferencián, de úgy vélem, hogy a szakszervezetek „általános”, „részletezett” vagy „súlyozott” követeléseinek megfogalmazása – bármily paradox módon hangzik is – nem központi kérdése a gazdasági-társadalmi megállapodásnak. Mert ha a megállapodás középpontjába a gazdasági-szociális kérdések kerülnének, az óhatatlanul még zavarosabbá tenné a ma amúgy is kusza érdekegyeztetési folyamatokat. Nem csupán arról van szó, hogy a helyzetfelmérés, a részletes kormányprogram e sorok írásakor még nem készült el, hanem arról is, hogy azok, akik abban gondolkodnak, hogy egy négy évre megkötendő gazdasági-szociális megállapodás már ma megfogalmazható az elvonások és az ellentételezések, a megszorítások és a bér- és szociális juttatások szintjén, az feltételezi – ha nem is expressis verbis – azt, hogy a magyar gazdasági fejlődés (?!) négy évre prognosztizálható. Majdnem azt mondtam, hogy tervezhető. Ebben ma már senki, még a szakszervezetek sem hisznek.

A koalíciós szerződésbe bekerült megállapodástervezet azokat a közjogi kereteket szabályozza, amelyek között a szakszervezetek és a munkaadók követelései megjelenhetnek, gazdasági értelemben azonban nem tartalmazhat többet, mint egy olyan általános stratégiai megfogalmazást, amely esélyt ad arra, hogy a válság enyhítésének s a modernizációs kényszernek a Szküllája, valamint a szociális feszültségek növekedésének, a társadalom parlamenten kívüli destabilizáció veszélyének Kharübdisze között az új koalíció elhajózhat.

A gazdasági-szociális megállapodás szükségességének felismerése egyáltalán nem új gondolat. A sokat emlegetett Moncloa-paktumokon túl, Lengyelországban, Csehországban, Szlovákiában évek óta intézményként is működik (erről bővebben írtam a Figyelő június 16-i számában), de ellentétben a négy évre szóló magyar elképzelésekkel, a volt szocialista országokban az általános megállapodásokat évente kell megújítani. A megállapodás – bármilyen időtartamra szóljon is – nem más és főleg nem több, mint a szociális partnerek (a kormány, a munkáltatók és a munkavállalók) közötti konszenzuskeresés politikai szándékának jogi rögzítése, de a megállapodás gazdasági és szociális tartalma állandóan változik. Ez a megállapodás nem teszi feleslegessé az érdekegyeztetés jelenleg működő intézményeit, sőt hatékonyabbá teheti azokat, hozzásegíthet ahhoz, hogy a szociális partnerek tisztázzák szerepeiket.

Eörsi cikkében érzékletesen mutat rá arra, hogy ha a szociális partnerek szerepe nem egyértelmű, akkor hiába létezik egyébként formálisan az érdekegyeztetés intézményrendszere, az egyeztetések szereplői állandóan szerepzavarba kerülnek. A tapasztalatok általában azt mutatják, hogy a túlsúlyos állami tulajdonon alapuló állami túlhatalom miatt, a munkaadók szerepe a tripartit (háromoldalú) egyeztetések egyik leggyengébb pontja, hiszen a magánmunkáltatók szervezeteinek reprezentativitása állandóan kérdéses, míg az állami szervezetek munkáltatói maguk is munkajogi függésben vannak „szociális partnerüktől”, a kormánytól. Arról a kérdésről, hogy az Antall-kormány kezében tartotta a magánmunkaadókat is, hiszen a privatizációs döntésekben a kormány „jelölte ki” (a klientúrán keresztül) az új tulajdonosok többségét, most nincs mód beszélni. Így valójában a kormány és a szakszervezetek közötti huzavonában hol az egyik, hol a másik félhez csapódnak, de csak kivételes esetekben „keményíthetnek be”; ilyen kérdés a versenyszférában az Eörsi által is elemzett minimálbér-megállapodások kérdése.

Ugyanakkor a szakszervezetek szerepe sem egyértelmű. Ezt a többértelműséget mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a szociális megállapodás tervezetének fogalmilag a leghomályosabb pontja éppen a szakszervezeti „önmérséklet”, s ez feltehetően így is marad. Mert a szakszervezetek a folyamatos egyeztetés intézményes garanciáiban érdekeltek, de ez csak esélyt ad a társadalmi békére, nem pedig bizonyosságot. Ma egyetlen szakszervezeti konföderáció sincs abban a helyzetben, hogy egy sztrájkmoratóriumot aláírjon (szerencsére ezt nem is akarják), hiszen a taxisblokád vagy a vasutassztrájkok óta tudjuk, hogy ha a tagság nem fogadja el a csúcsokon létrejött megegyezéseket, az a szakszervezeteken belül a bizalmi válság elmélyüléséhez vezet. Általában túlértékelik az 1993-as TB- és ÜT-választások eredményeit, ezeket inkább szimbolikusnak kellene tekintenünk, s figyelembe kellene vennünk azt is, hogy az így-úgy előrehaladó privatizációs folyamatok, a rohamosan növekvő munkanélküliség a versenyszférában a szakszervezetek tényleges befolyását folyamatosan gyengíti. Nem véletlen, hogy a Beszélő ugyane számában néhány oldallal továbblapozva olvashatjuk – révész – most is sziporkázó esszéjét az újonnan felállítandó MKM-et a Pedagógusok Szakszervezete részéről fenyegető veszélyekről.

A pedagógusok esetében ugyanis a munkaadó „végső soron” maga az állam, hiszen a költségvetést az új koalíció terjeszti elő és szavazza meg, s ezzel együtt ha az oktatásban a helyi béralku lesz az egyeztetések középpontjában, s csökkennek az állami garanciák, akkor a rohamosan növekvő regionális különbségek kritikus helyzetbe hozhatják nemcsak a pedagógusokat, hanem az intézményeket is.

Azt tehát, hogy mit jelent a szakszervezetek önmérséklete, elvileg nehéz ma meghatározni, ennek alapját az érdekegyeztetés közjogi rendezése képezheti csupán, hiszen a konfliktusok kezelésének intézményes rendezésére ez nyújtana lehetőséget. Ha ez nem történik meg, akkor vagy még inkább túlterheltek lesznek a munkaügyi bíróságok, vagy pedig az eddigi, jobbára sztrájkfenyegetőzésekben kifejeződő érdekérvényesítés valóságos sztrájkmozgalommá alakulhat át. (Ez a tendencia egyébként 1993 nyara óta érzékelhető.) Az önmérséklet csak akkor válik politikai szlogenből valóságos fogalommá, ha olyan jogszabályokban jelenik meg, amelyek mindhárom partnerre egyaránt kötelezőek, amelyek az előzetes egyeztetéseket intézményesen garantálják; így jöhet létre az a folyamat, amelyben a partnerek szerepe legitimmé válik, s álláspontjuk képviselete közben mindenki számára világos, hogy kiket és mekkora erőt képviselnek.

Az Antall-kormány a legnagyobb hibát az egyeztetések területén éppen abban követte el, hogy miközben létrejött a tripartit érdekegyeztetési rendszer (ÉT, megyei munkaügyi tanácsok stb.), valójában szoros politikai gyeplőre fogta a partnereket, s a legnagyobb konfliktusok így kikerültek az érdekegyeztetés intézményes kereteiből. Ha a kormányzat erősnek érezte magát, keményebben lépett fel a szakszervezetek ellen (a munkaadók döntő részét amúgy is befolyása alatt tartotta), ha a szakszervezetek érezték erősnek magukat (vagy a TB-választások után, vagy a saját tagságuk felhatalmazása alapján), akkor fenyegetőbben léptek fel a kormánnyal szemben, a konfliktus így utólag került vissza az intézményes egyeztetés kereteibe. A szakszervezeti csúcsok erejüket csak másodsorban merítették az MDF-kormány dilettantizmusából, elsősorban a saját tagságukra kellett támaszkodniuk, ezért harcmodorukban a verbális radikalizmussal szemben (ez 1988–1992-ben volt általános) egyre inkább a mozgalmi radikalizmus került előtérbe. Az Eörsi által jó érzékkel kiemelt homályos kérdés, nevezetesen, hogy a szakszervezetek miért óvakodnak gazdasági alternatívát, megoldást keresni, éppen azzal függ össze, hogy a szakszervezetek nem kívánnak a kormányzati felelősségben osztozni (sem az MSZOSZ, sem a Liga, sem a SZÉF, sem az Autonómok, a Munkástanácsok meg pláne nem), de szakítani akarnak azzal az antalli gyakorlattal, amely a megegyezéseket az intézmények mögött lezajló politikai alkudozások tárgyává tette.

A legnagyobb problémát Eörsi, cikkének a munkajoggal foglalkozó részében írja meg. Itt persze nem arról van szó, hogy az általa kapitalistaként aposztrofált munkajogot bárki is szocialista munkajoggá kívánná változtatni. Kétségtelen, hogy – miként a tripartit rendszerben általában – itt is kísért a korporativizmus veszélye, amit csökkenteni kell. Az Eörsi által említett vétójog, de hozzávehetnem az egyetértési jogot is, amelyeket az 1992-es munkatörvényi reformok elvettek a szakszervezetektől, nem a csúcsokon (ÉT), hanem a munkahelyeken fontos. A kormány csak előzetes egyeztetésre kötelezhető, a szakszervezeteket és a munkaadókat viszont szervezetten csak a parlamenti bizottságok hallgathatják meg. Minden olyan lépés, amely a parlamentet bármiben korlátozná, korporatív irányba nyomná el a tripartit egyeztetést, ezzel visszavetné a magyar demokratikus fejlődést is. A megállapodás szerves részévé kellene válnia az ún. „jóléti elv” érvényesítésének, tehát annak, hogy az egyes vállalatoknál, önkormányzatoknál és régiókban az egyeztetés intézményei erős munkavállalói jogokkal épüljenek ki. A vállalatoknál a kétoldalú egyeztetés a munkaerő-piaci helyzet és a menedzser túlhatalma miatt védtelenné teszi a munkavállalót, az egyetértési jog ezért terjedt ki a kontinentális Európában vállalati szinten a felügyelőbizottságokban való nagyarányú szakszervezeti részvételre. És a felügyelőbizottságok megkerülésével sem a tulajdonosváltás, sem a gazdasági stratégia, sem a foglalkoztatási kérdésekben nem lehet dönteni (l. Montan-törvény). A regionális vagy ágazati tarifamegállapodások szintén a jóléti elven működnek, hiszen ezek a kollektív keretszerződések fontos intermedier intézmények, amelyekben csak a munkavállaló javára lehet eltérni, így a vállalati megállapodásokhoz ez nyújt igazi hátteret. (Ez egyébként a pozitív eltérések elve is.)

Az elmúlt négy évben, a hiányzó keretmegállapodások miatt, a szakszervezetek gyakran csak a törvényes minimumért „harcoltak”. Erős érdekérvényesítő pozíciója intézményesen csak a kormánynak volt, s csak a volt koalíció politikai gyengülése után lett arra esély, hogy a szakszervezetek politikailag kisebb-nagyobb eredményeket mutathassanak fel. A munkaadók egyénileg meggazdagodhattak, de valódi befolyásuk az érdekegyeztetésre nem volt.

Belgiumban a csúcsokon született megállapodást királyi rendeletben hirdetik ki. A parlament aztán úgy dönt, ahogy akar vagy ahogyan tud.

Egyébként szívemből szólt Eörsi, amikor sóhivatalként aposztrofálta az üzemi tanácsot. De arról, hogy a kontinentális mintát mi így vettük át, nem a munkaadók, nem a szakszervezetek tehetnek, hanem az a kormánykoalíció, amely semmit sem tudott, mert és tett igazán. Sem a kapitalizmus, sem a szocializmus, sem a saját népi-nemzeti, keresztény „harmadik útján” nem volt képes végigmenni.

• Visszabeszélő