Kertész Péter

Nyomtatóbarát változat

Elolvastam a Kínos ügy… c. kötetedet. Kitűnően megírt oknyomozó könyv. Sajnos egyben szomorú látlelet, nemcsak a MÚOSZ-ról, hanem a szélsőjobb lebecsüléséről. A baloldali kollégáink egy része nem élte át és nem tudja, milyen volt a MKIR csendőrség. A könyv egyben az akaraterőd, elvszerűséged példaadó bizonyítványa is.

Hárs István, a Magyar Rádió volt elnöke, 2012. nov. 1.

Armstrongot megfosztották hét Tour de France-győzelmétől. Miközben riválisai közül is számosan doppingoltak. Véletlen, hogy hétszer egymás után mégis ő állt fel Párizsban, a Diadalkapu előtt közvetlenül, a dobogó tetejére? Előtte is voltak nagy bajnokok, akik – amíg biciklizik az ember – szégyen nélkül élnek az emlékezetben.

Erőltetett hasonlattal: így vagyunk a háborús bűnösökkel is. Van, akiről ki sem derül, hogy az emberiség ellen követett el bűnöket. Elévülhetetlen bűnöket. Vannak szép számmal, akik nem kerültek elő… Demjanjukot futni hagyta a jeruzsálemi bíróság – megelőzően a Kneszet visszaállította a halálbüntetést –: egyértelműen nem bizonyosodott be, hogy a vádlott és a treblinkai hóhér egy és ugyanaz. Pedig csak Ivánról Johnra amerikaisította keresztnevét, s élt, mint Marci Hevesen. Több százan zokogtak az ítélethirdetés után. Akkortájt Izraelben jártam, Gyuriból Dáviddá héberesített unokaöcsém felhívta a Dunaszerdahelyen született Dávid Krausz rendőrminisztert, aki később Izrael Állam magyarországi nagykövete lett. Az ő segítségével kis híján sikerült az Eichmann megüresedett cellájában őrzött Demjanjukkal interjút készítenem. Évek múlva újabb bizonyítékok kerültek elő, Demjanjukot Németországba vitték, hosszas procedúra után elítélték. Börtönben halt meg. Mondhatni, győzött az igazság.

Magyarországon más a módi. Rendszerváltás után a vélt háborús bűnösöket bizonyítékok hiányában rehabilitálták. Ez történt Kecskésivel is, aki időnként Tollas, illetve a MÚOSZ honlapján már csak Tollas Tibor néven örökös tag. Kecskési Tollas Tibor – ez a becsületes neve – nem tagadta soha, hogy csendőr volt. Akárcsak az édesapja, apósa, a család magas rangú barátai, kik mindent megtettek, hogy a börtönt elkerülje.

Afrika-kutató özvegye, kollégái a Nemzetőrnél, a magyar sajtóban megjelent, megrendelt dolgozatai győzték meg a magyar újságíró-szövetség örökös tagjait (elnök Balog János), elnökségét arról, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök magas állami kitüntetést adományozott Kecskési-Tollas Tibornak, aki ismerősének tudhatta a liberális Demszky Gábor főpolgármestert, Király Bélát, Méray Tibort, Határ Győző is pozitívan beszélt róla (Juhász László, Kortárs, 2006/4.). Róbert László barátommal – Pulitzer-emlékdíjas újságíró, rendszerváltás után MÚOSZ-elnök – megtévesztettünk több mint száz kollégát és nem kollégát. Köztük Agárdi Péter egyetemi tanárt, Bodor Pál újságírót, a MÚOSZ volt elnökét, dr. Donáth Ferenc orvost, Gábor György filozófust, Görgey Gábor írót, Gyimesi Éva emeritus professzort Kolozsvárról, Karády Viktor egyetemi tanárt, Kovács Zoltánt, az Élet és Irodalom főszerkesztőjét, Losonczy Anna kultúrantropológust, Popper Péter filozófust, Raj Tamás főrabbit, Tamás Gáspár Miklós tudományos kutatót, filozófust, Tatár György filozófust, Ungvári Tamás aranytollas újságírót, és nem utolsósorban Randolph Brahamet, aki 1922-ben az erdélyi Dés városában született, a New York-i City University érdemes professzora, a Rosenthal Intézet igazgatója, a holokauszt-kutatás ma élő egyik legnagyobb tudósa. Idézem: „A müncheni illetőségű Dr. Kecskési Máriával folytatott levelezésemet tartalmazó dossziém abban a gyűjteményben található, amelyet az Egyesült Államok wa­shingtoni Holokauszt emlékmúzeumának adományoztam. Mindazonáltal emlékszem, hogy Kecskésiné küldött nekem néhány levelet, hogy bizonyítsa: a háború utáni népbíróság döntése, amellyel bűnösnek találta és elítélte férjét, Kecskési Tollas Tibort, téves volt, és hogy férje nem parancsnoka volt a beregszászi gettónak, hanem csupán tagja annak a csendőri egységnek, amely a gettót őrizte. Emlékszem, azt írtam neki, hogy néhai férjét nem igazán menti fel, mint a zsidóüldözés készséges vagy vonakodó résztvevőjét, hogy egyike volt a gettót őrző csendőröknek.

Ugyancsak elítéltem férje háború utáni ténykedését, amelyet egy szélsőjobboldali nacionalista kiadvány [Nemzet­őr – K. P.] írójaként és szerkesztőjeként folytatott. Azt javasoltam, hogy gyűjtsön össze minden valódi és releváns dokumentációs forrást, amely alátámasztja álláspontját, és tegye azokat hozzáférhetővé történészek és más magánszemélyek számára. Soha nem sugalltam felé, hogy férje részvétele csendőrként a gettó őrzésében (még ha nem is parancsnokként), nem beszélve háború utáni újságírói ténykedéséről, felmentené őt a felelősség alól. A fentiek fényében hiszem, hogy a Kertész Péter és Róbert László által kezdeményezett petíció társ-aláírói bölcsen cselekedtek. Csatlakozom hozzájuk törekvésükben.”

A tizenegyezer Beregszászról Auschwitzba elhurcolt, majd elgázosított zsidóról – csekélység a hatmillió áldozathoz képest – semmit se tudnának a történészek, ha egy életben maradt bilkei kislány véletlenül nem talál több tekercs filmet, amelyet később átadott a Jad Vasemnek. E nélkül nem lenne Auschwitz Album, amely a Páva utcában megnyílt Holokauszt Dokumentációs Központtal egy időben jelent meg Magyarországon. A prospektusban említették Kecskési Tollas Tibort – táborparancsnokként. Holott csak a bevagonírozásban vett részt szakaszával.

Kecskési Tollas Tibor csendőrhadnagynak pechje volt, egyedül őt idézték a népbíróság elé 1948-ban a Beregszászon szolgálatot teljesítő csendőrök közül. Véletlen lenne? Lehet. Védői szerint összetévesztették Frey Pállal, akivel a Ludovikán együtt végeztek. Nyolc évet ült, 1956-ban költőként szabadult. Nem olvasható a vádiratban: amikor a csendőrségtől leszerelt (?), belépett az alakuló Néphadseregbe, 1944 márciusában felesküdött Szálasira. Majd nyolc évet ült, mielőtt sajgó szívvel magára hagyta hazáját. 1991-ben hazatért, a határon Lezsák Sándor fogadta, kiadja verseit, valóságos diadalmenet volt országjárása. Rehabilitálják, kopjafa Lakitelken, szülőfalujában, Nagybarcán évről évre megemlékeznek róla. Lezsák (MDF, Fidesz, Országgyűlés alelnöke) legutóbb is példaképnek nevezte Kecskésit, még inkább Tollast, Szeleczky Zitával egyetemben.

Révész – aki nem híve a náci-komcsi aggastyánpereknek – lényegében, bő lére eresztve, megismételte 2008. február 15-én hozzám intézett két e-mailjét [l. keretben].

Lehet, hogy a cikket (Tollasforgatók, Beszélő, 2012. október), amire most próbálok reflektálni, korábban megírta? Amit ugyancsak furcsállok: a Beszélő online-on 2012. szeptember 10-én közzétett írásomra az októberi számban utcán volt válasz. Rá­adásul az időközben, könyv formájában megjelent Kínos ügy… (a reklám helye: Wesley János Kiadó) némiképp más, mint az online változat, amit Révész olvashatott. Egyébként azt ír, amit akar: a vélemény, mint tudjuk, szabad… De hogy előbb a vélemény, utána a mű, az fehér holló. Tetejébe ugyanaz a fehér holló, mint négy évvel ezelőtt… A vélemény, az vélemény… Időtlen. Időtlen? Érdekes módon Révész (Bossányi Katalin tragikus halála után avanzsált rovatvezetővé) találomra ledorongol epizodistákat, népszabadságos (Pünkösdi Árpád kivételével) egy sincs közöttük. Kati nem sokkal azután lett öngyilkos, mikor a Véralgebra című dolgozatot, akarata ellenére, Eötvös Pál főszerkesztő megjelentette. Utolsó csepp a pohárban?

Szolidaritásból dorong. Volt főnökről jót vagy semmit… Zsiványbecsület. Amikor 1997-ben, a nagytekintélyű Vészi János (Nagy Imre mártír miniszterelnök veje) javaslatára, indoklás nélkül, Tollas Tibort többed-magával, az örökös tagok egyhangúan maguk közé fogadták, történetesen akkor Kereszty András, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt a MÚOSZ elnöke, és Bencsik András (a párt lapja pártrovatánál kezdte áldásos tevékenységét, utána, mint az üstökös: Demokrata, Magyar Gárda, Békemenet) testvére, majd munkatársa, Bencsik Gábor a főtitkár. Jegyzőkönyvet nem találták, aztán előkerült. Eötvös Pál, 2011-ben leköszönt MÚOSZ-elnök, egykori főszerkesztőnk, letöröltette vagy maga törölte le szövegeit az E-masáról. Volt oka rá.

Úgy kerülök a képbe, hogy 1991 végén, a Magyar Nemzet gyáva sztrájkját követően, Bodor Palit követve, átmenetileg ideszegődtem. Mi voltunk a Magyar Nemzet különítmény: néhány napig közös szobában, aztán szétültettek. Na és a többiek a Népszabiból?, akik ugyan támogatták felhívásunkat, de kizárólag az online kiadásban jelent meg tudósítás a dolgok alakulásáról: Léderer Pálnak és Tamás Tibornak köszönhetően. Az akkor még nagy példányszámú országos napilapban egy sor nem került nyilvánosságra. Miközben Révész Sándor a földbe döngöli Pelle János történészt, elfelejti megemlíteni a Párizsból hazalátogató Kende Pétert – a Szabad Nép egykori publicistáját –, aki a határozathozatalnál jelen lévő öt örökös tag elutasító döntéséhez gyalázkodó kiegészítést fűzött.

Folytathatnám reggelig, de akkor felmondanám a Kínos ügy… című könyvemet, elülső borítóján snájdig csendőrkalappal, hátsóján Eötvös egy még időben letöltött, markáns szövegével. A cím, utólagos engedélyével vagy a nélkül, idézet Eötvös Páltól. Ha szabad egy mondatot még: a keservesen összeállított dokumentumfolyam, afféle szociográfia – nehezen igazodom el a műfajok között –, szándékom szerint, anélkül, hogy az olvasót befolyásolni akarnám, nem a Beregszászt megjárt csendőr főhadnagy kalandos életéről szól, akinél nagyobb magyar költő legfeljebb a Romániában ma is háborús bűnösként nyilvántartott Wass Albert lehet.

• Visszabeszélő

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges