Petri György

„Mért legyek én tisztességes?

Kiterítenek úgyis!

Mért ne legyek tisztességes?

Kiterítenek úgyis.”

(József Attila)

Belső kényszer munkál az emberben… (Álljon meg a toll! Az emberben? Vagyis mindenkiben, nemcsak a kiválasztott kevesekben…), hogy értelmet adjon életének. Majd minden tapasztalatunk kapálódzik az ellen, hogy embertársaink túlnyomó többségét erkölcsi lénynek tekintsük. Ha viszont az erkölcsi illetékességet egy – szükségképpen önkényesen – leszűkített elit – magyarán egy klub – szellemi monopóliumának tekintjük, akkor az erkölcs problémája súlytalanná válik; pontosabban, súlyából annyit veszt, amennyi az önjelölt elit által kiszorított „tömeg” súlya. Az igényes arisztokratizmus nárcisztikus léhasággá fajul. Az analitikus ész bonckése manikűrollóvá pubisodik. Tehát – tetszik, nem tetszik – ahhoz, hogy az erkölcs problémája egyáltalán értelmesen tárgyalható legyen, minden embertársunknak tulajdonítanunk kell azt a belső kényszert, hogy értelmet adjon életének.

Az erkölcsi problematika nagyon egyszerűen megfogalmazható. Egy hangsúlyáthelyezés kérdése az egész; lehet-e erkölcsösen élni? Lehet-e erkölcsösen élni? József Attila sokféle válasszal kísérletezik erre a megkerülhetetlen kérdésre. Az egyik válasz az erkölcs és az ún. „élet” antinomikus szembeállítása 1933-ból. „Rügyre gondolnak mormolva e fák.” (értsd: jó volna, finoman szólva megtermékenyülni, ámde;) „S a tág ég tiszta nagy –” (vö. Kant: felettünk a csillagos ég, bennünk az erkölcsi törvény stb.) „Reggel az erkölcs hűvös, kék vasát / megvillantja a fagy.” Freudista változat egy 1937-es töredékből: „Erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja” (ösztön versus felettes én).

Társadalomkritikai és teológiai (!) megalapozású immoralitás-elv ugyanabban a versben (Számvetés, 1934):

„Engem sunyiságra oktat
az erkölcs. (Rólad is ezt hiszem.)
Huszonnyolc éve éhezem.
Rajtam már csak a fegyver foghat.”, és
„Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Mindentől, fölmentem magamat,
mert nem lesz utolsó ítélet.”

Ezek a művészileg nagyszerű formulázások a doktriner freudo-marxista József Attilától valók. Ám 1936 táján József Attilánál bekövetkezik a sokadik, de végső fordulat: költőnkből kiábrándult, pragmatikus humanista lesz. Elejti képzelt fegyverét. És fegyvertelenül érdekesebb és emberibb.

Az Egy spanyol földmíves sírverse a reális életvilág praktikus dilemmájaként mutatja be az „erkölcsi problematikát”.

„Franco tábornok besorolt ádáz katonának,”

Az első sor finoman persziflálja az epitáfium műfaját. Tudniillik: Franco – az még frankó. Leónidasz vagy egy másik fanatikus idióta – egyre megy; de: az ádáz jelző, az már a műfajban szokatlan önkritika, a folytatás pedig: „nem szöktem meg, mert féltem, agyonlövet úgy.” a közemberi természetes gyávaság beismerése, de egyben ésszerű magyarázkodás. Majd ismét sorindításként:

„Féltem…” – és innen már nem önkritika vagy magyarázkodás, hanem ítéletmondás önmaga fölött:

„…azért harcoltam a haddal a jog s a szabadság
ellen Irun falain. S így is elért a halál.”

Ez hadbírósági ítélet, amit a vádlott mond el. Kőbe vésett vádbeszéd. (A költő mellesleg lefordította Leónidasz híres sírversét: „Itt nyugszunk vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”) De itt egy földmíves beszél, egyvalaki a névtelen tömegből.

A Két hexameter viszont valami egészen más. Több, mint arisztokratikus: vegytisztán individualista és irracionális döntés, erkölcsi decizionizmus. Eszi, nem eszi, nem kap mást. És ez az igazi fegyverletétel. Nincs nagy elmélet, ahová fellebbezni lehet, nincs tudás, ahol panaszt tehetnénk. Marad a felelősség vagy az önkény – ahogy tetszik. A két sor között szinte nincs különbség. Szinte. Csak az a „halálos és elválasztó” (Lukács György).

A kérdésben: „én” és „ne”. Egy betűpermutáció és egy ékezethiány: az ÉN-ből NE lesz. A válasz az első sorban felkiáltójellel zárul. Mintegy a méltatlankodás jeleként. A második sorban egyszerű ponttal. Radnóti Miklósnál „mindennek más távlatot ad a halál már”. József Attila számára a minden anulláltatott. A halál nem más távlatot ad. Nem is távlat. Amivel szembenézünk, az nem távlat, az jelenvalóság. És még ebben a roppant filozófiai pátoszú versben is milyen zseniálisan visszafogott, mennyire polgári szó a „tisztességes” a becsületeshez, vagy pláne a nemeslelkűhöz képest.

És végül a rövidség poétikai üzenet: kérem, úriemberek ezt ilyen egyszerűen intézik el magukkal. Nem kell a duma.

A nagy etikai decízió: egy vállrándítás.

• Költői kérdés