Skip to main content
„Írjak, ne írjak?” (Arany János)


Ad notam

„Ki a szépet szemtől szembe látta,
életét már halálba vetette.
Nem való a föld szolgálatára,
mégis reszket, ha közel a veszte,
ki a szépet szemtől szembe látta.”
(Von Platen: Tristan. Weöres Sándor fordítása)

Ez itt a kérdés?

Ne írj, Anyu! – mondhatják némelyek –, mit kell ezen annyit bucsálódni?

Nem olyan gordiuszpofon ez azért – mondanám a kárörvendőknek és az irigyeknek, megkockáztatom: ütésbiztos műítészeknek is –, láttak már maguk írót, aki ukmukfukk abbahagyta, Rimbaud-t leszámítva, s akit nem a halál, a rendőrség vagy betegség szólított le az írópulttól? Hogy sokan elnémultak, igen; de nem a mesterséget hagyták abba. Fontosan vagy szomorúan hallgattak, nagy űrt támasztván így, ahol jelentős hiányuk fújt.

Mert a kérdést Arany is pályája delelőjén teszi föl, 39 évesen, nem sokkal a Szondi két apródja megírása előtt. A mindenkori kérdés egyébként a kismesterek létjogosultságáról szólna, ha szubjektíve eldönthető egyáltalán, ki milyen, mekkora, és még mire viszi. Ám az éjszaka óráiban, mikor a költő is lelke mélyébe kotor, és szembenéz tényekkel, kételyekkel, kudarcokkal és azzal, ami a kifejezés mindkét értelmében „meg van írva”, azaz, ami tőle az irodalomban létezőként lelhető föl; amikor nem tudja elfordítani a fejét, és át kell látnia terveket és pangást, vágyott erőket és szétcsúszó formákat – ekkor arra kell válaszolnia, amire Rilke biztat: hogy tud-e írás nélkül élni, bír-e az íráson kívülhelyezkedni, mennyire itatták át egymást.

Nem tud. Csak ezt tudom. A világ nyelvben főnixedik új életre, s ez az átváltozás a legigazibb transzvesztita létmódot jelenti: új erőtér, szerkezet írja le, de a régi, mint a füst, a pác, dúsítva és tévedhetetlenül belengi, átitatja. Ne remegjünk: világszép nők, világszép férfiak. Minden képpé, szóvá, sorrá, mondattá változik. Merthogy versben nem a mondat a szívritmus, az alapegység, hanem a szó és a sor, azután a mondat. Az éjszaka is, a töprengés is, a kétségbeesés is anyaggá válik (íme!), amit más is megérinthet, ha nem a szavakat, akkor a kép-hangzás-jelentés összességét és mögöttesét. Az írás ígyen válik fontosabbá az életnél, pontosabban ő az élet.

Nem csak bátorság és iszonyú erő dolga, hogy abbahagyja-e valaki az írást. Fogalmam sincs, mire gondolhatnék álló nap, ha nem azokra, arra, amit majd leírok. Megoldásokra, változtatásokra; ha nem latolgatnék, nem számolgatnék – akkor mit? Minden, amit látok, hallok, ami történik – ebbe a huzatos, ferde fényű folyosóba kerül be. Mit csinálnék a jobbik kezemmel? Hogyan rétegelném az időt? Miért kéne enni-inni-fölkelni? Tart, meg, fogom, formálom; nem magánszám. Nem közakadozás. Az írás fogja a kezem. Nem a ceruzámat!

Ez érdekel és ezt tudom csinálni, semmi mást. Nihil aliud. Sors bona?

Költői válasz.

























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon