Ad notam
„Ki a szépet szemtől szembe látta,
életét már halálba vetette.
Nem való a föld szolgálatára,
mégis reszket, ha közel a veszte,
ki a szépet szemtől szembe látta.”
(Von Platen: Tristan. Weöres Sándor fordítása)
Ez itt a kérdés?
Ne írj, Anyu! – mondhatják némelyek –, mit kell ezen annyit bucsálódni?
Nem olyan gordiuszpofon ez azért – mondanám a kárörvendőknek és az irigyeknek, megkockáztatom: ütésbiztos műítészeknek is –, láttak már maguk írót, aki ukmukfukk abbahagyta, Rimbaud-t leszámítva, s akit nem a halál, a rendőrség vagy betegség szólított le az írópulttól? Hogy sokan elnémultak, igen; de nem a mesterséget hagyták abba. Fontosan vagy szomorúan hallgattak, nagy űrt támasztván így, ahol jelentős hiányuk fújt.
Mert a kérdést Arany is pályája delelőjén teszi föl, 39 évesen, nem sokkal a Szondi két apródja megírása előtt. A mindenkori kérdés egyébként a kismesterek létjogosultságáról szólna, ha szubjektíve eldönthető egyáltalán, ki milyen, mekkora, és még mire viszi. Ám az éjszaka óráiban, mikor a költő is lelke mélyébe kotor, és szembenéz tényekkel, kételyekkel, kudarcokkal és azzal, ami a kifejezés mindkét értelmében „meg van írva”, azaz, ami tőle az irodalomban létezőként lelhető föl; amikor nem tudja elfordítani a fejét, és át kell látnia terveket és pangást, vágyott erőket és szétcsúszó formákat – ekkor arra kell válaszolnia, amire Rilke biztat: hogy tud-e írás nélkül élni, bír-e az íráson kívülhelyezkedni, mennyire itatták át egymást.
Nem tud. Csak ezt tudom. A világ nyelvben főnixedik új életre, s ez az átváltozás a legigazibb transzvesztita létmódot jelenti: új erőtér, szerkezet írja le, de a régi, mint a füst, a pác, dúsítva és tévedhetetlenül belengi, átitatja. Ne remegjünk: világszép nők, világszép férfiak. Minden képpé, szóvá, sorrá, mondattá változik. Merthogy versben nem a mondat a szívritmus, az alapegység, hanem a szó és a sor, azután a mondat. Az éjszaka is, a töprengés is, a kétségbeesés is anyaggá válik (íme!), amit más is megérinthet, ha nem a szavakat, akkor a kép-hangzás-jelentés összességét és mögöttesét. Az írás ígyen válik fontosabbá az életnél, pontosabban ő az élet.
Nem csak bátorság és iszonyú erő dolga, hogy abbahagyja-e valaki az írást. Fogalmam sincs, mire gondolhatnék álló nap, ha nem azokra, arra, amit majd leírok. Megoldásokra, változtatásokra; ha nem latolgatnék, nem számolgatnék – akkor mit? Minden, amit látok, hallok, ami történik – ebbe a huzatos, ferde fényű folyosóba kerül be. Mit csinálnék a jobbik kezemmel? Hogyan rétegelném az időt? Miért kéne enni-inni-fölkelni? Tart, meg, fogom, formálom; nem magánszám. Nem közakadozás. Az írás fogja a kezem. Nem a ceruzámat!
Ez érdekel és ezt tudom csinálni, semmi mást. Nihil aliud. Sors bona?
Költői válasz.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét