Skip to main content

Mumusváltás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az ellenzék mesevilágában mumusváltás történt. A kampányidőszakban a bolsevik lényegű MSZP volt a főmumus, az autentikus gonosz, az SZDSZ pedig csak MSZP-lényegű mellékördög, liberális álruhában settenkedő kisegítő krampusz.

Mostanra a kis krampusz feltört, ő az úr a pokolban, és neki segédkezik az SZDSZ-lényegűvé torzult, szociális elkötelezettségéből kivetkezett nagy szocialista szolgahad.

Rügyfakadás idején azt hallottuk: ne szavazz a szabad demokratákra, mert átjátsszak a hatalmat a bolsiknak, most meg azt halljuk: kellett neked a szocialistákra szavazni, te szerencsétlen marha, látod, átjátszottak a hatalmat a liberálisoknak.

A mumusváltók élén Debreczeni József menetelt. A választások előtt megírta, milyen szörnyűségek következnek, ha győz az MSZP (fél Hétre való témát adott vele a televízió mumusobszervatóriumának), a két forduló között pedig megírta, hogy a szocialista győzelem a kisebbik rossz – egyetértésben a miniszterelnökkel, aki kijelentette, hogy kisebb baj az egyik abszolút többsége, mint a kettő kétharmados többsége. (A baj sosem jár egyedül, az is a koalíciót kedveli.)

Az Expo-döntés után Demeter Ervin a televízióban, Fábián László az Új Magyarországban és sokan mások sok helyen leszögezték, hogy a keménymagos liberálisok legyőzték a puhány szocikat, akik eddig Expo-pártiak voltak. (Nota bene: a szocialisták többsége sem azt az Expót támogatta, amit most lefújtak, a két párt között az volt az igazi különbség, hogy a szocialisták 1991-ben felültek a „vállalkozói Expo” blöffjének, a szabad demokraták pedig nem.)

Az MSZP önfeladásának a teóriájába kapaszkodnak a pártból a senki földjére kipörgött „népnemzetiek”, Bíró Zoltán, Pozsgay Imre is. És persze Szűrös Mátyás, akit már csak a tehetetlenségi erő tart a pártban, miután már évek óta szinte minden lényeges kérdésben csak a szocialisták ellenfeleivel tud egyet- és szót érteni.

A mumusmese egyrészt a két párt szimpatizánsainak szól: az a párt, amelyet kedvelni vélsz, nem is létezik, csupán egy másik pártnak a te megtévesztésedre létrehozott fedőszerve. Másrészt rátódít azokra az aggodalmakra, amelyek mindkét pártban megvannak, és mindkét pártban indokoltak.

A párt körvonalainak elmosódása olyan lehetőség, amely minden koalícióban benne van. Emlékezhetnénk a KDNP és a kormánypárti kisgazdák sorsára, ha a KDNP-nek lettek volna valaha körvonalai, és ha a kormánypárti kisgazdáknak lett volna pártjuk. Ez a veszély nyilván nagyobb, ha az egyik pártnak ilyen elefántméretű frakciója van, viszont csak a másik párthoz közelebb álló gazdaságpolitikában van túlélési lehetőség.

A mumusmesére kétféleképpen lehet rosszul reagálni: bedőlünk neki, vagy átdőlünk a másik oldalra, s amíg az ellenzék kormányhasító próbálkozásain vihogunk, megfeledkezünk a szükséges óvatosságról.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon