Závada Pál

„Emberek, ti ítélni mertek?
Tudhatjátok (azt hiszitek?)
mért volt mindaz s mi lehetett,
amit más tett vagy sohasem tett?”
(Szabó Lőrinc)






Hatványozottan talányos kérdés.

Önmagában is az – a teljes verset, amelyre nem emlékszem, szándékosan nem olvasom még el –, hát még úgy, hogy most tényleg föl is teszik. Mert kiragadva a Csillagok… közül e sorokat ide – ki kérdez és kitől, s mire vonatkozhat ez?

Petri kérdezné tőlem (váratlanul fölszólít, összerezzenek, mért pont én?), ő kérdezi – Szabó Lőrinccel – tőlem és tőlünk (mondjuk, akikkel együtt folyóiratot szerkesztünk?, igenről és nemről döntünk?): azt hisszük, tudhatjuk…? Nem, erre rögtön felelek, én nem hiszem, hogy tudnám. Hogy akkor honnan a mersz az ítélethez, szól a kérdés, s a válaszom – ugyanez a kérdés. (Ún. „örök” kérdés, mert sok-sok a kétely – kevés a megbizonyosodás.)

Vagy úgy vélné a rovatgazda, az idézett szózatot magam intézhetném – ne aprózzuk el – az emberiséghez, mert hogy e kérdés úgyszólván illene hozzám? Ez a feltevés volna a leghízelgőbb, elandalodva fürödhetnek benne, ekképp fordítva le azt. Lám, kiolvasható volt, hogy midőn szociográfus voltam, és a három-öt évtizeddel ezelőtti parasztokat szorító présekről értekeztem – az ítélkezők szemébe (jó, hogy indirekten, de) akkor is odavágtam: hogy merhettétek…? (Ti majdani kontraítélkezők pedig – emeltem fel a sorok között intőn az ujjam – azt hiszitek, tudhatjátok?) De jobb, ha kilépek gyorsan a de-bátor-voltam zuhany rózsája alól (sub rosa), s megszárítkozom, mielőtt átitatna a szaga.

Akármely értelmezés közül is az üt meg igazán, ha a kérdést én teszem fel magamnak, tegezve: te ítélni mersz? (Ennek morális tartalma persze évezredek dilemmája, mert van, amikor nem tétovázhatsz, el kell ítélned, amit el kell, ám – sajnos, illetve hál’ istennek – folyton ott az ítéletekkel szembeni kétség, a lelkiismeret-vizsgálatra szólító Szabó Lőrinc-i kérdés, és örök a nem ítélkezés utáni vágy is.) S innentől fogva a kérdést behúzom legbelülre, és azon tűnődöm már megint, „mért volt mindaz s mi lehetett, amit más tett vagy sohasem tett?”, ami mind a legszorosabban vonatkozik (őrajta magán, őrajtuk magukon kívül) énrám, s amit évek óta forgatok, remélve, hogy egyszer ráordítok végre magamra: „Ki vagy te, hogy ítélkezni mersz? Miért hiszed, hogy tudhatnád, hogy amit tett, azt miért, s amit nem, azt miért? Hogyan hiheted, hogy egy percig is ártatlan lehetsz, hogy nem vagy bűnös-akkor-is-ha-nem?”

Mert mindaddig a passzív kétely vagy az önsajnálat álarcában ott settenkedik a sunyi vád, és addig nincs menekülés.

Pedig egy ízben (mikor lakolok meg érte?), Őt, aki ad és elvesz, élők és holtak fölött ítél, Őt, aki úgy mondják, megbocsát – bizonyos legközelebbiek elrablásának vádjával éppen –, Őt is gonosztevőnek neveztem. Akit, úgymond, ki fog feloldozni az összes értelem és cél nélküli, fölfoghatatlan pusztítás (ha mégoly passzív) bűne alól? Ilyen káromlással, hitetlenséggel a hátam mögött várhatok-e megváltásra és arra, hogy ne legyen bennem vád és ítélkezés?*

– Ki vagy te, hogy…?

– Köszönöm, Uram, kérdésed.

* A verset végigolvasva most már: Szabó Lőrinc, mondhatni, egészen másra jutott. Az idézett strófát folytatva így fejezi be a Csillagok közt című költeményt: „Törvényszék? Én is az vagyok! / Nézek magamba, csillagokba, / és ítélek és szánakozva / felmentlek titeket, Vakok.” Kommentárjában pedig e verséről így ír: „A relativitás elméletének egy fantasztikus vetülete a lelki dolgokon. Lényege az, hogy »túl kevés az Egy Igazság«. A vers minden egyetemes érvényretörekvése ellenére nyilvánvalóan moralizáló vita a konzervatívokkal és magammal, ahogyan az utolsó strófából kitetszik.”

• Költői kérdés