Nádasdy Ádám

Ezzel bizony nagyon kell vigyázni, a balga fényűzéssel, hogy kordában lehessen tartani. Mert lehet fényűzni az embernek, lehet írni olyat, amilyet a lelke legmélyéből szeretne, mindenre és mindenkire tekintet nélkül, bújócskázva daimón és múzsa elől: zenéset, vigasztalót, bosszúállósat, udvarlósat vagy épp olyat, amivel utólag lenyúlja azt, akit nem kapott meg – de ezt nem muszáj közrebocsátani, nem kell letenni az örökkévalóság asztalára. Abból nem lesz komoly darab, amit olyankor írunk, amikor úgy érezzük: fölösleges az egész. Ilyenkor nagyon meg lehet hatódni, el is sírja magát könnyen az ember, ó, hogy kibasztak velem, ezeknek én nem töröm magam, ezeknek én nem írok. „Társtalan rímek. Megsimogatom őket halkan: írjak?” – kérdezi Tóth Árpád, a törékeny, beteg költő, ágyában fekve, könnybe lábadt szemmel 1924-ben, egyik utolsó versében (Jó éjszakát!). Nem biztos, hogy biztattam volna, ha abban a pillanatban mellette állok.

Balga fényűzésre nincs szükség, se a lélekére, se a testére, se a szellemére. Komoly felnőtt ember nem balgafényűz. Költeni költ – súlyosan vagy tréfásan, higgadtan vagy szenvedélyesen, és ez okos és hasznos dolog, akár olvassák, akár nem. Nem fogadom el, hogy a költészet mint olyan szőröstül-bőröstül balga fényűzés volna. Ilyet csak az mond, aki meg van sértődve: és ez könnyen megy a poétának. Ó, hogy imádok megsértődni! Csellók mézédes kórusaként zeng a szívem gyűrődéseiben a fájdalom, hogy mellőznek, hogy nem kérnek belőlem. Szeretem Tóth Árpádot, de csak mosolyogni tudok rajta, mert még nálam is sértődékenyebb. Gyógyszernek használom, kijózanítónak, mint mikor a vécébe bejön hányni valaki, aki még nálunk is sokkal jobban be van rúgva, és támogatni kell – az ember ilyenkor összeszedi magát, és megpróbál kiegyenesedni. „Szelíd dalom lenézi a garázdán káromkodó és nyers dalú jelen” – panaszolja Tóth Árpád. Ha így volt 1924-ben, és így van ma (s ezt ki tagadná?), akkor lássuk be: mindig lenézi a szelíd dalt a jelen, mely mindig garázdán káromkodó, mindig nyers dalú. Ez az úgynevezett élet, ezek a mi embertársaink, ez van.

Mármost az ember vagy ezeknek ír, akkor halálosan komoly mesterséget űz, mint a vásári bohóc, aki megpróbálja túlkiabálni a perecet ropogtató és söröskupakot sziszegtető vurstlilátogatók zaját, hogy eljusson a fülükbe a mondókája életről, halálról, boldogságról és álnokságról, és hogy esetleg becsalogassa őket a komolyabb épülés sátrába. A vásári bohócnak el kell viselnie, hogy – finoman szólva – „nyers dalokat” szól feléje a jelen. Ez nem balga fényűzés, ez mesterség, ez hivatás, ez küldetés, és ha egy-egy paradicsom pofán találja, hát legalább törődnek vele, legalább észrevették, hogy létezik.

Vagy magának ír, s közben „kicsit fájón sóhajtja: minek?”. Ez igazi fényűzés, melyet talán minden költőnek meg kell olykor engednie magának, öntisztulásul. Ki kell mondani a lélek balgaságait, el kell néha merülni az önsajnálat gyógyító iszapjában. De nem túl sokat, mert olyan ez, mint az onánia: megvan a bukéja, de valahogy nem Istennek tetsző dolog.

• Költői kérdés