Nádasdy Ádám

Nádasdy Ádám: Válasz a „költői kérdésre”

Költői kérdés


„A gyepre heveredsz, nézed e Világot
A széles térséget, mélység, magasságot.
Tsuda, titok, minden mit szemedre vehetz
Okoskodol rólla: semmire sem mehetz.
(...)
Hol támad fel a szél? mi ragadgya testét?
És mi tsendesiti meg széles Tengerét?
Hogy Ég tűz örökké a Vesuviusban?
Hogy terem Uj Világ mindenkor Májusban?

A meleg ujra szül, a hideg el temet
S Egyik mint a másik éppen tsak ugy éltet.
Hogy lesz dohány koró egy tűhegynyi magbul,
Hogy jön ki a tsirke a kotlot tojásbul?
Mitsoda hasznodra terem rajtad tetü?














Nádasdy Ádám: A pénzszag finomsága


A gazdagok a szépek, hogyha bírják,
hogy arany minden számjegy, amit írnak.
Ha értik, hogy kell bókokban fürödni,
mert finom pénzszagot árasztanak.
Ha gazdagságuk, mint délceg gazella,
a csorda fölé emeli nyakát.
Szépek a gazdagok; de – mint a testi –
a monetáris szépség sem azé,
aki a sorstól ajándékba kapta;
azon neki is kell dolgoznia.
A szépséget a szemlélő teremti;
a gazdag is úgy gazdag, ha csodáljuk.













Nádasdy Ádám: Hűs kőlépcsőn, két-három fokon


Udvari költő szerettem volna lenni,
puhaléptű, kitartott palotapincsi,
függeni szerettem volna, így tanultam,
s a függés ellen váltig küzdeni.

Zárt terekben szerettem volna élni,
ahonnan csak áttételekkel látszik
a hajnal, meg a nap dőlésszöge,
véletlen részletekből konstruálva.

Kevés ember között vetődni, mint a flipper
ezüst golyója, puskaropogásként
kiosztott pofonok között cikázni.
Kiforrni, mint a tiszta húsleves.

Mindenről én szerettem volna tudni,
mert amit nem látok, az megszűnik.
Kisebb a tér, kisebb a felelős

















Ferencz Győző, Kukorelly Endre, Nádasdy Ádám, Spiró György, Várady Szabolcs, Varró Dániel: Látta-e már Budapestet éjjel?

Rendhagyó költői kérdés


Legigazibb örömöm,
Külföldi ha Pestre jön,
Kalauzolni őt minden felé,




Nézze meg a ligetet
És a Margitszigetet
S jöjjön el a Parlament elé,



A sok pesti panamát,
A Dob utca illatát,
Világos hogy nem emlegetem,



S ha néki konveniál,
A mikor az éj leszáll,
Kitünő helyekre vezetem!



Látta-e már Budapestet (…)?

Zerkovitz Béla:

Látta-e már Budapestet éjjel?

Ferencz Győző

DUGÓ
(Képes levelezőlap a piros hetesről)

Üdvözletem küldöm
















Ferencz Győző, Kukorelly Endre, Nádasdy Ádám, Spiró György: Alkalmi rigmusok Kertész Imre köszöntésére


Ferencz Győző
Kertész Imre

Megvan-e még az a kockás öltönyöd, Imre, amelyben
Sétáltál, mikor összefutottunk kint Pasaréten?
Nobel-díjadon épp hatszázhuszonegyezer újat
Tudnál venni, de kérlek, azért ne hajítsd el a régit.

Spiró György
Köszöntő Kertész Imréhez

Szia, Imre!

Kukorelly Endre


               (Kertész Imrének.














Nádasdy Ádám: A téren


Mint varjak közt a sasmadár,
lomtárban szép kredenc,
a kávéházak ricsajában
ott ül a Liszt Ferenc.

Lengeti bronzhaját a szél;
nem jön, akire várok.
Mindenki más vígan fecseg,
s én őhozzá kiáltok:

„Hírhedt zenész, mit javasolsz?
Megint szívatnak, érted?!”
Ő bronzujját fölemeli:
„Ne változtasd meg élted.”

Rögtönzés a Merlin Színház dalnokversenyén, 2002. október 11.

















Nádasdy Ádám: Elkezd a dolgok végére járni


A HÉV-en ültem, kisfiú koromban,
és Budaörs következett. Szorongtam,
hogy meddig mehet így, és mi jön még,
hogy Törökbálint mindjárt ezután
következik-e. Végtelen, havas
mezőkön csattogott a HÉV, csutkák meredtek
a hóból fölfelé, fehéres köd szivárgott,
a párás ablakon tejfény derengett.







Nádasdy Ádám: A tanítvány a mesternőhöz


Mondd, szoktál sírni, szent tudás lotyója,
titkos tanárnő, példás belvilág?
Kemény szabályzatok rámolvasója,
tudsz bőgni úgy, hogy majdnem belefulladsz –
vagy dolgod van és nem kálváriád?

Ismersz te ördögöt? Szólítasz angyalt?
Vagy magad vagy a patakzó idő,
ki suttogva jelented be a hajnalt,
akár magad hálsz, akár férfi gyógyul
a lomb alatt, mely hajadból kinő?

Ligetlakó, szolgálatod kevéske:
világítasz, mikor befeketül.
Kevés személyes ér, az is csak késve;
babrálsz a csendben, talán rádiód sincs.















Nádasdy Ádám: Alulnézet


Külföld, jutott eszembe, ott van ez,
hogy piszok van és önfeledten úsznak
a reáltárgyak bütykei fölött,
hogy akkor hoznak ételt, keveset,
ha megéheznek, nincsenek befonva
a tartalékok képzésének örvén
az elmúlt és a jövendő napok
hurokcsomózott sűrű szőnyegébe.
Szőnyeg se volt, sőt ágy se igazán:
a földön volt a laticel, alája
(ha összenyomtam, föltüremkedett)
morzsák, gombok és hangyák menekültek,
minden magas volt, minden túl magas,
a sötétbarna ajtókeretek,
a kézrehajló hideg rézkilincsek,
a WC-tartály is fönt lebegett
a p
















Nádasdy Ádám:

„Minek a lélek balga fényűzése?” (Tóth Árpád)


Ezzel bizony nagyon kell vigyázni, a balga fényűzéssel, hogy kordában lehessen tartani. Mert lehet fényűzni az embernek, lehet írni olyat, amilyet a lelke legmélyéből szeretne, mindenre és mindenkire tekintet nélkül, bújócskázva daimón és múzsa elől: zenéset, vigasztalót, bosszúállósat, udvarlósat vagy épp olyat, amivel utólag lenyúlja azt, akit nem kapott meg – de ezt nem muszáj közrebocsátani, nem kell letenni az örökkévalóság asztalára. Abból nem lesz komoly darab, amit olyankor írunk, amikor úgy érezzük: fölösleges az egész.