Csaplár Vilmos

A felelet a kérdésben magában benne foglaltatik.

Ennyiben maradhatnánk is. Nincs gőg, nemesség, érdemesség. Elromlottunk, lezüllöttünk, ami különösen egy olyan nagy háború idején, mint az Első VH volt, szembetűnő.

Csakhogy az én válaszom merőben különbözik a sugallottól. Én itt a huszadik század végén, visszatekintve a botrány egy korábbi szakaszára, és előretekintve a végtelen botrányra, a jövőbe, nem látok semmilyen züllést, romlást. Se régi gőgöt, se annak a hiányát. Nekem nem hiányzik semmi. Minden úgy van, ahogy van. És úgy is lesz. Sőt, úgy is volt.

Szép játék az, hogy aranykorokat rajzolunk meg. Beleképzeljük a múltba azt, ami megvolt. Csak nem úgy. Tehát képzeletünk teszi aranykorrá a régi ugyanazt, és ebben sok segítőtársunk akad. Mindenki, aki előttünk élt. Mindenki, aki csak egy kicsit is szenved a jelenétől (márpedig az emberiség többnyire ilyen szenvedve, múltba vágyva tud csak reménykedni a jövőben), részt vesz a játékban. Hiszen a gyerekkorunk is milyen szép volt! Ugye-ugye? Valószínűleg ebből a gyermetegségből épül a mese. Minden törzsnek, népnek volt egy aranykora. Vagy több is. Mintha valami nagy dolog zajlott volna valamikor, régebben. És ekkor, régebben csakis nagy dolgok zajlottak. Ez a csiklandozó kéj, hogy a jelen mindig kisebb a múltnál, ez a kultúránk kábítószere. Így jobban kibírjuk? Nem, sőt! Vagy igen, sőt!

Költészet, mondja a cinikus, s ezzel kicsit könnyít magán.

Úristen, az iskolából is hányszor mentem haza úgy, hogy régen micsoda nagy emberek éltek! Óriások. Nem úgy, mint én, aki csak megyek haza az iskolából, épp most. Utcákon. Porban, zajban. Jelenbeli fölfoghatatlanságban, amit nem is érdemes szemügyre venni. Nem is lehet, mert annyira jelentéktelen, formátlan, földhözragadt dolog menni haza az iskolából. Én éhes vagyok. Egy darab húsra vagy egy csokoládéra gondolok. Mert falánk vagyok, régen viszont mindenkinek mindig csupa nagyszerű dolgon járt az esze. (Még az iskolásoknak is.)

Mindenkinek tele volt öldökléssel az „aranykora”. A görög-római aranykorból is kimarad a katona büdös lába, alantas kapzsisága, a nemi és a nem nemi erőszak, és Néró borzalmas ügyleteit is már egy kicsit nagyszerűnek érzékeljük, bár tudjuk – nála éppen tudjuk –, hogy történt, ami történt.

Ott vannak a leírt történetek, a múlt ránk hagyott dokumentumai, és tanúsítják… Mit? Hogy azt írták le, amit leírtak. És mi el akarjuk hinni. Babits Mihály is el akarja hitetni, hogy a harmincéves háború például nem volt ugyanolyan undorító, mint a kései, négyéves folytatása. Olyan nagy különbség, hogy mekkora ágyúkat gyártottak éppen, és alkalmaztak-e mérges gázt?

Én nem tudom megbocsátani az aranykorról szóló tanítómestereimnek azt, hogy nem mondták meg, hogy például régen is volt unalom. Mindig volt. Borzalmasan szenvedtem a jelenbeli unalomtól egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy ez örök unalom. Nem emlékszem, hogyan jöttem rá. És egyáltalán: nem emlékezni! Ez is a védekezés egy hatásos módja, most még, amikor az ember hajlamos hinni abban, amiben nem hisz.

Vége a játéknak. Lassan. Mi különben is már olyan bő dokumentációt hagyunk magunk után, hogy nem fogja tudni senki aranykornak maszkírozni korunkat. És nem is lesz korunk.

A NAGYSZERŰ MÚLT – és a kisjelen. El fog tűnni kultúránknak ez a nagy közhelye, mert megszűnik a gyermetegségünk, mely úgy vágyott rá, mint macska a forró kására.

A történelem halálos öleléséből való kiszabadulásnak ez az útja. (És jön a jövő mítosza. A globális, kozmikus örömvárás. Beköszönt a nagyszerű múlt helyett a történelmen túli örök jövő. Mert költők mindig voltak, mindig lesznek.)

• Költői kérdés