Skip to main content

Költői kérdés


Petőfi, a kukoricás széle és a pikák közelgő erdejének kettős perspektívájából még tudhatta, merre van előre.

Az „aranykor” végéig megjelenő, Előre című bukaresti pártlapnál 1985 és 1989 között ez az irány nem tűnt ilyen Világosnak.

Micsoda orcapirító, magabiztos butaság kell a század második felében azt jelenteni, hogy a világ javul, halad; hogy a szellemnek is lenne evolúciója.

Aki ír, szeretné, ha a világ elébb ment volna. Ha menne. Miképp? merre? miben? alkalmi válaszok lehetségesek.







A huszti epigramma utolsó sorát – „Hass, alkoss, gyarapíts” – nem lehet kitörölni az emlékezetből. A három erős ige bővülő amplitúdója: egy szótag, két szótag, három szótag – ritka remeklés. Ami meg utána következik: „s a haza fényre derül!” – tiszta zene, Kodály kifényesedő dallama, széttárul s beborít sugaraival.

Eddig minden rendben volna.



„– Mi mást tehetne, mint hogy annyira óvatosan jár el az ügyben, amennyire ez csak lehetséges. Nagyon oda kell figyelni a választásnál, mindenről tájékozódni kell, és meg kell győződni arról is, jó orvos felügyeljen az idős rokonra.

– Dr. Murray-nél nem lehet jobbat találni, ezt el kell ismerned.

– Igen – mondta Tommy, és az aggódó kifejezés kezdett eltűnni az arcáról. – Murray igazán kiváló orvos. Kedves és türelmes.





Ha nem tudnánk, hogy az idézet Percy Bysshe Shelley (1792–1822) angol romantikus költőtől származik, esetleg Petőfit „gyanúsíthatnánk” vele, hogy az ő egyik forradalom előtti forradalmi verséből való. Vagy inkább Babitsot – igen, ez a finom artisztikumba bugyolált szenvedély leginkább rá jellemző a magyar költők közül. És nem véletlen, hogy a Tóth Árpád fordította Ódát Babits a legszebb magyar versnek nevezte. S az sem véletlen, hogy mikor született meg e vers valóban gyönyörű fordítása.


A Dosztojevszkijtől kölcsönzött kérdéssel a forradalmi politika erkölcsi dilemmáját akarta megvilágítani a fiatal Lukács György. A forradalmár, írja A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című esszében, tagadja a fennálló világrend morális létjogosultságát; számára az adott intézményekben megtestesülő normák uralma puszta tény – csak taktikailag kell számolnia velük. Túlléphet rajtuk, mert egy magasabb erkölcsi rendben hisz, melynek uralkodó elvei a szeretet, az egyéniség tiszteletén alapuló közösségi összetartozás.


Anyám a tükör előtt ritkuló, sárgásfehér haját bontogatja, arcán csorog a víz, majd letörli, csak előbb elájul, szeme magasba pillant hirtelen, megdől, kapok utána, ölelném, már késő, lecsúszunk a mosógép mellé, a fésű koppan a kádban, szappan, fogkefe, protézis, hajtű és minden, amit még utoljára elér a kezével, nincs semmi baj, mondom szinte megkönnyebbülve, hogy ezen is túl vagyunk, rámbukik a feje, máshol jár, törölközők, száradó lepedő, fehérnemű hull ránk, erőt gyűjtök és közönyt.


Ady Endrének nem a legjobb versei közé tartozik a „Két kuruc beszélget”, amely a fentebbi sorral kezdődik. Ha kamaszkoromban szerettem is Ady bús kuruckodásait, azóta nagyon eltávolodtam tőlük. Más a mi világunk, másképp szólunk, mások a bűnök, mások a feloldások. Kurucok, labancok eltűntek az éji homályban. De a kérdés, hogy „merre?”, nyitva marad, és arra próbálok felelni. Hát merre? Bizony zavarba ejtő kérdés.


A jövővel a legfőbb gondom az, hogy a múlt megmerevedett retorikája veri bilincsbe. Az még hagyján, hogy romantikus rétori pátosszal terjesztik be az illetéktörvény módosításáról szóló kormányjavaslatot, mivel egy normális európai ország azt tekinti „nemzeti sorskérdésnek”, hogy két százalékkal magasabb vagy alacsonyabb lészen-e az adókulcsa jövőre, s nem azt, hogy hány középkori kelléket tud még belezsúfolni a köztársasági címerbe.


Maga az ég meglehetősen aggodalmas. Ez a jövevény egy pillanat alatt szétvethet mindent. Egyébként nem készül támadásra. Gyanúsan békés.

Az ablakok riadtan pislognak. És kihunynak.

Szürke szvetteres férfi a nyitott ablakban. Kihúzta magát. Mélyen beszívta a levegőt. Arca oly elszánt. Lehet, hogy meg akarja szólítani a követ. Vagy magát az Istent.

– Ez igen, Uram! Régen láttunk már tőled ilyet.

Az Isten borús nevetése.

– És miből gondolod, hogy ez az én művem?

– Hát mégis kié lehetne?

– Nem hajigálok köveket.















Ahogy Mosonyi Aliz közvetítésével megkapom a kérdést, felkiáltok: „Nagyon szerethet engem a Gyuri, hogy ilyet…!” Érdekes, jó tizenvalahány éve akart valaki, rendes igyekezettel „Az arc nélküli ember” címet adni rólam készített cikkének; hevesen tiltakoztam.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon