Tar Sándor

Anyám a tükör előtt ritkuló, sárgásfehér haját bontogatja, arcán csorog a víz, majd letörli, csak előbb elájul, szeme magasba pillant hirtelen, megdől, kapok utána, ölelném, már késő, lecsúszunk a mosógép mellé, a fésű koppan a kádban, szappan, fogkefe, protézis, hajtű és minden, amit még utoljára elér a kezével, nincs semmi baj, mondom szinte megkönnyebbülve, hogy ezen is túl vagyunk, rámbukik a feje, máshol jár, törölközők, száradó lepedő, fehérnemű hull ránk, erőt gyűjtök és közönyt. Ülünk a beton vízfoltjaiban, két embrió, fél négyzetméter a világ a kagyló alatt, most kéne meghalni.

Csepeg, szivárog ránk a víz, rozsdás tócsa gyűl alánk, most be kell vonszolnom ezt a hatvan kilónyi nyolcvan évet az ágyig, itt mégsem halhat meg a felmosórongy, hypó, mosópor, elhullott hajszál, mindenféle kosz és használt borotvapengék között, fel kellene állni. A tükörben semmitmondó arc, kezdetben, hónapokkal ezelőtt még rémület és kapkodás, a karját rángattam, mint a falusi kútnak, vizes ruha, víz, szívtáji dörzsölés, most már nem. Anyámat nézem ebben az összegyűrt tartásban, a mosógép és a kád mellé szorulva, lélegzik. Egyik papucsa a folyosón esik le a lábáról, a másik fekete csíkot húz maga után ahogy a hóna alá nyúlva zihálok vele a szobáig, ott az ajtóban már nem bírom tovább, pihenni kell, ő picit magához térve kapál a kezével, mászna valamerre négykézláb, valami életbe, a rémálmok, az éjszakai és nappali látomások nyöszörgő félöntudatába, várj egy kicsit, szólok lihegve, lábát eligazítom, el ne törjön, mindjárt megyünk. Karján, térdein ütésnyomok a zuhanástól, a sáros hálóing alig takarja, tragikus és szemérmetlen omlottság, nyúl fel a levegőbe, menjünk. Az ágyban már arca van, fáradtan mosolyog, elestem, mondja, homlokán, arcán kihűlt verejték, el, mondom én is, és nem gondolok semmire.

A lakás minden pontján elestünk már, a folyosón, mikor a vécébe kísértem, aztán ott is, mikor felállt, mikor leült, a mosdóban kézmosás előtt, után, a konyhában, Zsófi lábasait elsodorva, ablaknál, máskor csak vissza az ágyba, kis tányérjáról csörgött az alig megpiszkált paprikás leves, paplanon, lepedőn, könyvek hullottak a polcokról, Broch, Cendrars, Mándy, büszke díjaim rézplakettjei szanaszét (Bölöniból kettő is), örökégő bányászlámpa az asztalról, a tévé csak hanyatt dőlt, mint aki nevet, úgy is maradt, neki mindegy, a helyet fogja csak, nappal meg ülünk, beszélgetnénk, de inkább várunk. A szobában már minden szétdúlva, nem rakok vissza semmit, most már minden ott marad, ahová esett, csak arrébb rúgom, ha láb elé kerül. A függöny letépett, rongyolt vitorlái mellett nézzük, hogy kopasz fákat cibál kint a szél, néha besüt a nap, máskor eső veri a repedt üveget, az asztalon használt fecskendők, ampullatörmelék, végbélkúp, az ágy mögé Canaletto festménye roppant, Drezda, az ágy alatt lavór, ha hányni kell, epét, nyálat. A telefon még működik, törött házában apró csörrenéseit anyám hallja meg, ha! Valaki jön! Belesusogok, hátha, de már sípol is vagy elnézést kérnek. Az ajtó is nyitva, résében szakadt pulóver, ne csengessenek, de nem jön már senki, Zsófi is egyre ritkábban, idegesebben, csak a huzat halk szirénája riaszt, vagy a lépcsőházi lárma, lábdobogás, valahol rádió szól.

De hogy mi késztet élni, így, vagy másként, azt én sem tudom. Egyszer már mintha tudtam volna. Kis életem fut, hervadásba hull, énekli anyám, tovább nem tudja. És mi késztet halni majd?

• Költői kérdés