Skip to main content
Késhet a tavasz, ha már itt a tél? (Shelley: Óda a Nyugati Szélhez)


Ha nem tudnánk, hogy az idézet Percy Bysshe Shelley (1792–1822) angol romantikus költőtől származik, esetleg Petőfit „gyanúsíthatnánk” vele, hogy az ő egyik forradalom előtti forradalmi verséből való. Vagy inkább Babitsot – igen, ez a finom artisztikumba bugyolált szenvedély leginkább rá jellemző a magyar költők közül. És nem véletlen, hogy a Tóth Árpád fordította Ódát Babits a legszebb magyar versnek nevezte. S az sem véletlen, hogy mikor született meg e vers valóban gyönyörű fordítása. Az első nagy Nyugat-nemzedék idején, mert ehhez (a Nyugati Szélhez!) ők, a nyugatosok kellettek: az ő mesterségbeli tudásuk, és az ő század eleji nemes fennköltségük. Ez „eredendően” az ő versük, és csak rajtuk keresztül a miénk. De azért, gondolom, Petőfinek is tetszett volna az „Örült Shelley”, ahogy etoni diáktársai nevezték az ifjú világmegváltót.

Másfelől közelítve, ha nem tudnánk, hogy a vers 1819 őszén íródott, az is megfordulhatna a fejünkben, hogy a közelgő magyar választásokra célozgat itt valaki, aki torkig van a jelennel, és minden bizodalmát a jövőbe veti. Egy idealista, aki el se tudja képzelni, hogy a télre tél jön, netán ősz, vagy valami se ilyen, se olyan évszak, amire majd még csak ezután kell nevet találni. De hát ez mindenképpen megfordulhat a fejünkben, függetlenül a vers keletkezési idejétől. Maga Shelley egyébként csöppet sem korlátozta versét, szellemét a saját idejére, ellenkezőleg, így fogalmazott: „Holt szellemem a Tér ölén sodord, / tört lombként, melytől sarjad újra más! / s dalom égő zenéjét messzi hordd, / mint oltatlan tűzhelyről a parázs / röpül, oh szórd szét, hol csak ember él!” Hát, idáig sikerült, kedves Shelley. S ha jómagam túl is vagyok már életem ama romantikus-idealista szakaszán, amikor még azt hittem, nincs nagyobb tél az én telemnél, viszont ha egyszer majd bejön a tavasz (az ember valahogy bevonszolja a hátán, egyénileg és közösen és fiatalon, természetesen!), akkor megáll az idő: tavasz lesz, és kész! – szóval ha ez így már nem is elképzelhető számomra (de talán a 27 éves Shelley számára sem így, ilyen egyszerűen), azért a tavasz csak bevonszolja a hátán a reményt, az én reményemet is: hogy fuccs ennek a télnek, és hogy valami jobbnak kell jönnie, hogy van erre esély. Nem is azért, mert „megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” (ugyan melyik nem?), hanem mert végletes pesszimizmusra vallana, ha okkal rossz közérzetű emberek nem tudnák elképzelni, hogy létezhet jobb közérzet is, részükre is. Ha lélekben vénen legyintenénk a közelgő májusra, bármilyen apró kis lehetőségre, amely az életünkben változást, jobbulást hozhat. Ennyi pesszimizmus még a legmagyarabb magyartól sem várható el. Vagy mégis maradt volna bennem valami a romantikából?

Igazából ez izgat engem ebben az egészben: a Romantika, ez a nagy élő halott, ami az angolokat kezdettől fogva irritálta. Ma is szemére vetik Shelleynek kendőzetlen önsajnálatát, s elrettentő példaként idézik verséből a következő sort: „Mert tövisekre buktam s hull a vér” (I fall upon the thorns of life! I bleed!). Hiába, angol költőnek lenni se könnyű. És egyáltalán, angolnak lenni – az se. Bár megvan a maga szépsége, biztos. De talán nem is csak a romantika teszi Shelleyt nehezen elviselhetővé az angolok számára, hanem elsősorban az idealizmusa. Mit akar a Nyugati Szél lelkétől? Miféle kozmikus és szociális ábrándokat kerget, ahelyett, hogy jól körülnézne, okos fejével biccentene, és megvetné a két lábát ezen a komisz földön, és megpróbálná normálisan érezni magát, az istenfáját! Persze ez azért már nem speciálisan XIX. századi angol probléma.

Záradék: Vannak incifinci kis vágyak, és vannak nagy, kozmikus sóvárgások. Ahhoz, hogy péntekről szombatra megvirradjon, valószínűleg szükség van ezekre is, amazokra is. Csak az utóbbiak valahogy hiányoznak a mindennapi tudatunkból. Feltehetőleg zavarnának is a közértben, a munkahelyen, vagy amikor át akarunk kelni az utca egyik oldaláról a másikra. De azért akadnak pillanatok, amikor éppenséggel segíthetnek az átkelésben (valamilyen átkelésben) az ilyesféle sorok: „Legyek hárfád, mint hárfád a vadon, / hulló lomb vagyok én is, ne kímélj!” Meg az ilyenek: „…Óh, te Szél, / késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?” Sőt, bizonyos helyzetekben talán ezek az egyedüli kapaszkodók az átkeléshez. Csak jussanak akkor eszünkbe!








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon