Tandori Dezső

Ahogy Mosonyi Aliz közvetítésével megkapom a kérdést, felkiáltok: „Nagyon szerethet engem a Gyuri, hogy ilyet…!” Érdekes, jó tizenvalahány éve akart valaki, rendes igyekezettel „Az arc nélküli ember” címet adni rólam készített cikkének; hevesen tiltakoztam. Mert, ha tudom is, megvolna bennem (mondjuk, amennyiben angol lordnak születek, és minden erre predesztinál) egy efféle főfoglalkozáshoz megannyi hajlam, kíméletlen rámenősség és fondor értelem, sose bíznék (ld. – némely fejlemények mostanság, is) munkatársaimban etc., úgyhogy a lötyébb élet magánzója boldogan vagyok, máris nagy szerencse, hogy huszonvalahány éve reggeli bélyegeztető kötelmem sincs. Persze, szabadságban senki ne lásson: önmagam rabja vagyok, mint Exupérynél az a reptéri parancsnok, akinek örökké van gépe a levegőben, pilótája, aki odaveszhet, ő maga sosem lehet nyugodt. Vagy Szüszifosz.

Mármost hogy a Gyuri nagyon kedvelhet engem, mert ilyet kérdez, összefügg a franciákkal, Párizzsal.

Első, automatikus válaszom a kérdésre (Ady versét bárki előkeresheti, hagyjuk; istenülő vágyakról Maury fog vallani egy Dublin-könyvben, ahol is megtudjuk róla, hogy Trigamist miért a kedves lova, és hogyan volt triciklis árus a Parnell Streeten, de hát ki látta Mauryt?), tehát legtermészetesebb válaszom ez lenne: „jaj, Gyurikám…!” S lényegesebbre fogva (érezzük Füst Milán és Szép Ernő tanulságait, a két Nagy Hanyagoltét, csak e mondattöredékben is? „S lényegesebbre fogva…”) Ki látja mindig őket? Akár? De hallani hallja, ha én beszélek, azaz írok, holott semmiféle származás nem predesztinál (ismétlem) erre, csak hát az azonos isteni eredetben vannak ilyen „véletlenek”.

Befejezésnek mondom el, mi volna azonnali válaszom. Utána ugyanis el fogják borítani szemem a…

Tehát az isteni eredet. Ahogy az ember a három (a négy) testőr marad. Ki látja? Hogy ezt gondolom: ketten „aztán” ugyancsak a királyt szolgálták, mindössze a bíboros beiktatódásával, s ezért már egymással ölre, életre-halálra menniök is kellhetett volna! Micsoda helyre pottyantott minket a Gondviselés, emez emberi társadalomba, történelembe. Nem is szeretem e nagy szavakat. Ahogy a Soviet Star nevű angol lovaktól is borsózik a hátam. Muszáj volt így nevezni? Muszáj derék kis bice eatoni diákoknak kommunistává válni, beépülni etc.? Muszáj velük a Graham Greene-nek jóban lenni? Satöbbi. Gondolom, az se „látható”, ahogy én Budapesten royalista, Dublinban respublikánus, Londonban a kettő közt valami vagyok. Ki látott, ahogy ott tisztára egyszerű emberi ember vagyok, megdicsőülten mafla arccal éneklem, hogy „Deres már a Hááájjjd Pááárk”, és Karinthyra gondolok, meg hogy tessék, hazaúton ugyanarra a padra ültem le, a seggem fagylalni, hát bátran mondhatom, én Hagyományok Folytatója vagyok (ha még élő kedvenceim meghalnak, szeretnék elenyészni, tehát engem a majd hatvanasok folytassanak, most 56 leszek…).

Nekem a kérdésről az a vicc jut eszembe, mellyel párizsi alkonyon (hogy majd a Sipos Gyulának elmesélem!) szórakoztattam magam vége-hossza. Kérdik Kohn bácsit a tud-szoc. vizsgán: „Ismeri-e Marx–Engels tanait?” (Már a kérdés is jó! Ennyire mentőt adni rögtön!) Mire Kohn bácsi: „Hát a Tanait azt én ismerem, mert az volt a Teitlbaum, de hogy a másik két hóhér ismeri-e őt, azt ne tőlem kérdezzék…” No, a könny hályoga (Jékely) azért fogja be a szemem, mert 1995 tavaszi Párizsát már megpályázzák vágyaim újra. Addigra elég lesz London, Dublin, Belfast. Istenem, látod?! Ugye, megadod még úgy, hogy akik élnek nekem, éljenek akkor?

• Költői kérdés