Tandori Dezső

Nyomtatóbarát változat

„Most mit jegyzeteltek olyan szorgalmasan
az előadásából ottan: hogy a legrövidebb
út egy pont közt…?”



Kolumbusz madara? vagy tojása?

Ez így se rossz, három ponttal a végén, de itt mindjárt komolyabbra venném. Festő barátom azt mondogatta valamikor: a művészetben már semmi újat nem lehet csinálni, mindent feltaláltak. Kézenfekvő, hogy számos kézikönyvben ezt olvassuk. Nekem erről ma ez jutott eszembe: igen, de már ezt a mondást is feltalálták, barátom. Halljunk legalább valami újat a lehetőség vagy a képtelenség témájáról.

Ahogy a tömérdek időjárás-jelentés hangzik, ahogy állítólagos kedvenceiket nézhetik a képerődökben (szerencsés félreütés! a képernyőkön) a tévénézők, ahogy közérdeklődésre vagyunk ítélve (közérzetre stb.), ha mi szerepelünk, ha minket bámulnak, igen, a közügyektől „való” eltiltásnak lassan ez az ellenkező véglete érvényes: közügyekre ítélve… kicsit kafkai, nem?… igen, ahogy beszélnénk egymással, helyette szerencsétlenkedünk a legtöbbször – és be sem fejezem az „ahogy” hasonlatot. Nem tudom, minek a hasonlata.

Hogy bármit is mondjunk, hogy valami ilyesmit, mint ez az én boldogtalan „legrövidebb utam”, nem az az igazi késztetés, hogy ha már tehetetlenek vagyunk, legalább ezt eredetien fejezzük ki. (Beszéljünk, írjunk vagy olvassunk újságot például a tettek kiiktatódó lehetősége helyett. Lásd Koszovó-konfliktus, finom szóval élve.) Nem, én azért más végkövetkeztetésre jutottam, és ha ez nem tágít tőlem, én sem tágítok.

Így nem tudtam belenyugodni, hogy kedves íróbarátném ezt a mókás megjegyzést tette, s az „egy pont közt”, mint a legrövidebb út, mókának tűnt „maga is”.

Évekbe telt, másutt megírtam már így-úgy, de itt, elmondom majd, miért, fontosnak, sőt az egyetlen lehetőségnek érződött számomra, hogy dolgozatom címe legyen (ha ebből egyáltalán dolgozat lesz; hogy lehessen).

Annál jobban megörültem, mert ahogy a mondás adódott (én nem kértem!), a nyelv segített meg ugyanígy. A „pont” szó ugyanis többértelmű/jelentésű. Jelenti azt is, hogy „épp, éppen”. S akkor: a legrövidebb távolság egy pont KÖZT. Annyi, amennyi épp valamik között van. (Jó, hogy ahogy ezt meséltem, lelőtték viccemet – komolyságomat – egy igazi tréfával: a klasszikus „légvonalban öt kilométer, de az erdőn át tudok egy rövidebb utat”. S ha már falusi környezetbe helyezkedtünk, Kafkát ne feledjük: most értem meg nagy paraboláját, ahol nagybátyja állítólag azt mondja, nem merne útnak indulni a szomszéd faluba, mert talán egy élet ideje sem elég, hogy odaérjen az ember. Persze, s ezt azért értem, mert az utazással vagyok így. Képtelenné váltam. A járművek és a tér, az idő és a cél – mind kihullott a számomra; természetesnek egyedül az itthoni, sokszor eléggé bírhatatlan közelű és távolú, távlatú aprószemcséjű életemet tartanám, s ennek folyamatossága, ha valóban értelmes életem akar lenni még, hamarosan be is kell hogy álljon.)

Nos, persze, máris itt a válasz, miért választottam az „egy pont KÖZT” címet. Valamiképpen a szűknél is szűkebb kör vonalát húztam meg magammal, magamban, magam köré.

„Kész csapás”

Ami nem jelenti azt, hogy bármit is feladnék. (Csak az elutazást; amennyire lehet azt, hogy bárhová „menjek”, hogy magam-megszabta időhatárokon túl és kívül itthonról távol tartózkodjam.) Így, persze, minden elég nehéz, ahogy a múltkor idézett B. Laci barátom nagy megértéssel, a kifogásolás leghalványabb árnyalatát sem suhintva, nemrég mondta erre.

A pont-dolog bővítése, kicsit felhígított változata, de mert szintén a nyelv őkegyelméből van, ideírom, ez: „A legrövidebb út két pont közt kész csapás.”

Értsd: csapás, 1. út(vonal), 2. balsors, tragédia.

Kész csapás két pont közt a legrövidebb út, mint: a keresendő, megtalált stb. helyesség, igazság, tisztánlátás (lehet-e? s nem a közérzetre ítéltség, közügyekre ítéltség változata-e az eredmény?);

kész csapás az ilyen út, mert túl egyenes, fantáziátlan…

De itt, ahogy mondani szokás, álljunk meg.

Ahogy jobb bulvárcejtungoknak van az IN és OUT ajánlórovata, szerintem nálunk ma OUT (vészesen savanyú) az a rákérdezés, hogy Ottlik írta-e az Iskola a határon című regényt. Nem is akarok ottlikológiába bonyolódni itt. Az elbeszélés nehézségei, a bevezető fejezet, akkor se bolondság, ha abban a regényben történetesen könnyeden gördül az elbeszélés. A dolgozatírás is két pont közti legrövidebb út (kész csapás), a célratörő. Ám ha nem? Mentsége van mindenre, esetlegességbe fúl.

S ez, íme, máris az igazi nehézsége.

Ottliknak írták régi katonaiskolás társai, hogy ők az Iskolá…-ból azt olvassák ki, ezt is megírtam már, a legkülönb nevelés a cőgerájbéli volt. (Katonai nevelőintézet, reál, főreál.) Ottlik jót mulatott ezen. Múltkori dolgozatom, melyből nem hiányzott az esetleges erények mellett a sivár, tárgyfeldolgozó stb. célratörés, senkitől sem hozta be nekem azt a reakciót, hogy hé, öregem, tényleg madárrá váltál akkor hát?

Jó, erre nehezen tudtam volna mit mondani, Kafka nagybátyjának és falujának esete. Meg hogy egy pont KÖZT. De a mulatságos az volt, hogy a dolgozat egyik fő megszólítottja nem csekély örömét fejezte ki, mert akkor hát én is a pia-nempia, cigizzek vagy se halhatatlan kérdéseivel „foglalkozom”, vagy ugyan mit, arisztokratikusabb az egész: ezek a kérdések foglalkoznak kitüntetőleg VELEM. (És vele.)

A célratörés, a „kész csapás” állag nem csupán ott tesz boldogtalanná, ahol aztán tényleg – mit szóljunk a közelben zajló háború, ennek tévésítése stb. erkölcsi kérdéseihez, hol válik a műfajok esztétikatiprása etikátlanná is tulajdonképpen, viszont hová vész netán ily felfogásból az alap-botrány kő-jellegű kiváltó-szerepe? (Értsd bombázások, Brüsszel-Show, de: gyilkolászás, népirtás, alkalmasint a terepen.) Kafka nagybátyjának szomszéd faluja minden ilyen erkölcsi-gyakorlati „probléma” (itt jó a triviális szó), sosem érünk oda, s akkor mit tépjük magunkat, egymást… Na, de ez az etikátlanság (finom szó) diadala akkor!

Tehát ez nagyon bonyolult.

Nyilvánvaló, hogy nem ezekkel a kérdésekkel akarok foglalkozni. Az ellenkezőjét akarnám! Wittgenstein és az absztrakt expresszionisták (50-es évek, 60-asok eleje) épp azzal bajlódtak, szabad-e bárminek (filozófiának, festészetnek stb.) többre törnie, más terheket hordoznia, mint a magáét? Erre (maradván a festészetnél) hamarosan rátérek.

Tehát ennek értelmében: ahogy azzal bajlódtam, hogy a múltkori cikkhez hogyan írhatnék valami hasonlót, mert Rothka, Barnett Newman sem nagyon állhatott volna neki „azután már” (azután vagyok-e én??) merőben másképp festeni, mint ahogy nagy sugallat befogadását kívánó, illetve a művészetet merőben hit kérdésévé (gyakorlatilag céltalanná) tevő műveik sorozatát alakították? Két kötelmem kínzott: folytatni „azt” (ahol a madár-dolog helyett „aranyosan” a pia-dolog lett centrális az én drága haveromnak), valamint „úgy” folytatni, netán alakítani ügyemet, hogy az írás önmagáról szóljon éppen.

Belejátszik ebbe az az érzés, ami sokunkban ott lehet most: a tehetetlenségé. (S hogy nagyobb baj is ne legyen még!) A leginkább „gondolati” lélek is inkább azon tépi magát, hogy általában mit tegyen; ne, hagyják őt ezzel; ilyeneken tépődik. S kevésbé azon, hogy „hová legyen”, „mit gondoljon” stb. Eléggé borzasztó igazság Graham Greene regényének (A csendes amerikai; az ötvenes évek vége felé olvastam) két mottója, az egyik a skót költőtől, aki nem szereti, ha beindítják, akarata és erkölcsi kötelmeinek görcsössége csak valami még nagyobb bajt okozhat, a szív sérelméért, valami erőltetett dologért reszket, s ha csak reszketne…! S mellette Byron Don Juanjából a kor mennyi-megannyi nagyszerű találmányáról, a testet ölni, lelket menteni, „mind csupa tiszta szándék, semmi ármány”. Tudta a dolgokat az öreg bestselleríró.

Elég baj (nekünk).

Ha a logikát egyből és visszakézből félresöpörhetőnek hittem volna egyetlen pillanatra is életemben (még az is logikus cselekedet volt részemről, amikor 1978-ban a DAAD-ösztöndíj lehetséges megpályázása helyett madaraim – Szpéró és Samu, majd a többiek – mellett döntöttem, s hogy ma végképp nem akarok, sőt nem is fogok utazni) (csakhamar kiviláglik ez, a kivételek a szabályt erősítik majd), ha tehát a logika mint alapmód nem gyötörne, azt mondanám: a legnagyobb gyötrelem a logika. De ez nem volna tisztességes. Nem szabad „kész csapásnak” neveznem a megismerést, az ítéletalkotást (bocsánat! elavult dolgok, de nem tehetek róla), nem dühöngenék magamon is, hogy olyasmikkel foglalkozom, amiktől másokat a legszívesebben eltanácsolnék, „belemászom” stb. Nem tudom megőrizni eleganciámat (mint magánzó) etc. Az „ergo” kényszere! Erről van szó. Tennék én szélesen az „egóra”. Tehát óriási tévedés, hogy az ilyen ember egoista lenne. Mármint én magam nem vagyok az. (Legföljebb mások társaságában, de „magam” – soha.) Még a 70-es évek végén alakult egy ilyen képvers (l. az eléggé eltemetett, talán jobbra is érdemes A feltételes megálló című kötetet):

A SZABADALMAZOTT
VÉGKÖVETKEZTETÉS
e ® go

Igen, ez húsz éve alakult. Az ergóizmus az, amit Salinger „Teddy”-alakja fedd, de hát ez is csak olyan tedd ide, tedd oda morfondérozás, mert ha hibánk az ergóizmus, Henri Michaux egyik aforizmájával kell tartanom: „Hibáiddal – csak csínján. Eszedbe ne jusson felszámolni őket. – Mit helyeznél helyükbe?”

Absztrakt expresszionizmus és körei

A nagyjából minimalista művésznek mondható Donald Judd, aki elsősorban szerkezeteket, idomokat mutat oda nekünk, ahol is fontos, hány darabot, a fallal, a terem sarkával, mely szöget bezárólag etc., ugyanakkor a krómacél anyag, a fa stb. szempontjából mindez megint nem fontos, írja, Judd hűvösen tiltakozik, hogy ő művészként (az alkotáshoz) figyelembe venné a világ (a dolgok) nagyobb rendjét, az okságot, a vélhető sugallatokat, értelmeket-értelmezéseket, netalán az Egyesült Államok társadalmi felépítését. Ő ezeket a „dobozokat” egymás fölé helyezi a falra, vagy egy asztal „atomvázát” adja, ilyesmi. Igen invenciózusan. Létjoggal. A festészet, az absztrakt expresszionisták különféle módon variálták ezt a „tételt”, csak önmagát adja! Tessék neki ezt csinálnia. Rothko szerette volna minél jobban kiiktatni az ő „szándéka” (mitikus elgondolás, érzet, ismétlem, sugallat) és a néző érzékelése közül a tárgyi, ábrázoló stb. elemeket. Barnett Newman, változtatom a változtatandót, a képpel azt akarta elérni csupán, hogy a néző azt lássa: „itt egy kép”. A festészetnek (nagyon leegyszerűsítem!) a mai civilizációban semmi szerepe. A festészet hit kérdése. Hiszek benne, csinálom. Csinálom, tehát hiszek valamiben. Ha valamiben hiszek ekképpen… talán vissza is érkeztünk. A legrövidebb út? Vagy csak egy pontban vagyunk? Netán, ahogy mondani próbáltam, megnyilvánulásaink ezek, ennyik: egy pont KÖZT-ek?

Bár amatőr vagyok e műfajban, megírom én mindezt majd festészeti Reinhardt-„szakkcikknek” is, mégsem állhattam meg, hogy a jéghegy kis részét itt is oda ne titanicoljam. Ad Reinhardt, aki az absztrakt expresszionizmushoz sorolódik, szíve mélyén eléggé irtózott az absztrakt expresszionizmustól. Az absztraktsággal még nem lett volna baj, bár ő ezt is „másképp” látta. Szerinte az egyetlen valódi festői aktus az volt (1965-ben, s most erre az időszakra se térek rá, magam például mivel foglalkoztam ebben az időben stb., végső soron minimalista versek írásával és más abszurdumokkal), hogy valaki (ő) festette, festette az ugyanazt egyre. A feketére a feketét. Ugyanolyan méretben. Sokszor egymás után. Sok azonos méretű fekete képet. Nem az, hogy nem lehet elégszer ezt. Hanem gyakorlatilag így alakul ki a legeszményibb (nem folttalanságra értette) monokróm. Elaine de Kooning azt panaszolta fel, hogy az amerikai (európai! naná, de az európai festészet a New York-i iskola virágzása idején eléggé hátul kullogott, és a jó ízlés, a csinosság, a megkomponálás kisebb lavórjaiba fojtotta, lavírozta át mindenesetre az elementárisabb erőt), igen, az amerikai szellemi közeg (szűkítsük) nem bírná elviselni a monokrómiát, az unalmat, egyformaságot etc.

Ad Reinhardt valamiféle – elnagyoltan szólván – buddhisztikus felfogást vallott magáénak (s számunkra, ha festők volnánk, helyesnek), idézem Anthony Everitt zsebkönyvét, gyorsan, de találóan ismerteti a dolgot: „idegen volt számára minden, ami közvetlen (azonnali) és nem determinált”, „így a keleti formák hieratikus mivolta többet jelentett az ő gondolkodásának, mint (az absztraktság, az expresszivitás)… amit Ázsia a legvilágosabban megmutatott: bármi irracionális, spontán, öntudatlan, primitív, expresszionista, véletlenszerű vagy informális… csak rossz művészetet hozhat létre”. Hm. Ezzel szemben a Buddha-kép hasonlatosságára ő azt kívánná a műalkotástól, legyen „lélegzettelen, időtlen, távol bármi stílustól, legyen élet-halál-vég nélküli”.

Most akkor, ahogy mondani szokás, nem lehet elintézni ezt azzal, hogy 1965-ben (és korábban) követelte volna Reinhardt a „végső” festményt (festést), de ezt már többen követelték, ezt az utat olyanok követték, mint Duchamp, Malevics stb., filozófusként jól „kirészletezte” azért Wittgenstein (ahhoz képest…!), és az egész egy kicsit olyan, mint nálam a „madárrá vált”. Jóllehet én a legszívesebben a szuper-szubjektív-idealista Berkley (jól írom?) püspök műveit olvasgatnám a legszívesebben a múltak mélyéről.

Nem, ezt nem lehet elviccelni, ez lelkünk alapvető hajlandóságainak, vágyainak egyike; más kérdés, hogy egy háromdekányi veréb létkörülményeit sem lehet „ultimátusan” megteremteni, hanem vizet és minimális tápot kell adni neki etc.

De hogy mit tegyünk, meg hogy mit teszünk, mit tesz isten…!

Semmiképp sem célja egy ilyen dolgozatnak, hogy önmagáról szóljon (bár ezt is megkíséreljük néha, én is most itt; nem lesz akkora szerencsém, nem vagyok annyira „olyan”, meg más ilyenek). Nem remélhetjük azt sem – meg se célozhatjuk –, hogy egy kis „egyéb” legyen annyi más egyéb közepette. Egy ilyen dolgozat is, persze, hogy az ultimátus dolgot célozza meg. Szándékkal ismétlem az idegesítő szót. Nap mint nap megcéloznák tudatomat célkeresztekkel, ha hagynám; nem hagyom? Egyszer meghallgattam ma egy ilyen adást. És hogy mi történik „ott élő emberi lényekkel”. Ez elől hogyan zárkózzam el? Nem zárkózom. Messze járok az ultimátus műalkotástól, bármi öncéltól.

De az ultimátus helyett a tumultus se jó, nekem ne mondja már senki.

Mit együnk? Mire való az eget is annyit nézni, írja e kifúló század elején még Szép Ernő, figyelni felhők álomarcú népét? (Az ég mint felhők álomarcú népe. Ahogy Baudelaire mondta: a felhőket… a felhőket… mint az élet célját, nézzük. Na igen.) De mire való azokat a teniszezőket is annyit nézni a sportadásban? Ismerni két és fél óra alatt egy hapsinak minden arcrezzenését, látni a… nem is folytatom. Hogy jövök hozzá, hogy mindez rám erőltetődjék?

A hírek irtózatosan konkrétak – tárgyukban. Absztraktak a csomagolásukban. S mit tesznek velünk?

Irtózatos konkrét tudásunkkal (fél-tudásainkkal) teljes passzivitásra vagyunk kényszerítve. És ez, mondom, még csak a jobbik változat. A végkifejlet mi lehet? Ha nem ez teng és – mondjuk az undok szót – pang tovább? Az álvilág pangásából egy valódibbnak a pangásába kerültünk. Mi több, bizonyos fokig ennek tehetetlenkedését, téveszmerendszerét látjuk. Felbőszülünk a Graham Greene-figurákon.

Ijesztő az a szakértő, aki elmondja: Boszniában most egy kávéház-társadalom jött létre. Mintha mindenki a kávéházban dolgozna. „Ugyanakkor” az újjáépítés remekül halad stb. Elhányom magam. Egy életidegen embert hallgattam. A hírcsatorna szereplőinek bájolgásai: kötelező „körök”. A bemondószakmával járnak. Jó. (Nem jó.) De hol nem jó? Hogyan lehetne jó? Még csak az se igaz, hogy „nem jó, de jobb híján a legjobb”… Valamit nagy technikai szinten látok, de a legprimitívebb elképzelést sem sugallja nekem mindez, hogyan lesz… netán hogy ne így legyen…

Annak örüljek, hogy leírhatom: ebből eredő állapotom pontosan az „egy pont KÖZT”-é?

Mi „eredendő”, elemi? És mi elemibb?

Ha lehetséges (volna is) egyáltalán, hogy a világból valóban „madárrá váljunk” (ki), ha szánalmasnak és sajnálatosnak érezzük is, hogy valaki ezek után „az emberiséget” ajánlgatja nekünk (ezt az emberiséget, mert ember vagy, ne vesd meg; idézet a költészetből, jó, nem vetjük meg… de csak mint Musilnál Ulrich, aki „egy év szabadságot” akart kivenni az életéből, így mindenféle bonyodalomba keveredett, jó, de még a világháború is kitört), ha sajnálatos is, hogy valakivel, egy másik emberrel kapcsolatban véleményt kell mondanunk – „pechünk van vele, pont vele” –, és megkérdezzük azonnal, ízléses-e, van-e hozzá jogunk… ha mindez így lenne is, vagy félretolható lenne… akkor is: hogyan döntsünk életünk legelemibb kérdéseiben? Mi ellen? Mi mellett? „Mehetünk-e” teljességre? Totálra? Kétféle evidencia rángat minket: maradni – elmenni. Jó, elmenni – csak „időlegesen”. Három-négy napra. Nem lehet „véget vetni” és folytatni. Pedig lehetne. Madárnak lenni. Ha madárrá vált az a figura, akik vagyunk.

Két evidencia akarja saját jogát. Két elemiség járja ki egymást.

Hát ez: írni? mégsem írni? Ez nem kérdés?

Ezt „Rimbaud” megoldotta? Vagy Reinhardt? Malevics? Kafka? Witti?

Valami jön, és nagyon részletes. Végjátékká sem egyszerűsödik az életünk, mint egy sakkjátszma, nem élhetünk úgy, mint egy visszavonult versenyló. (Ez utóbbi elég baj.) A múltakra visszanézve: „Sokat kínlódhattam…” Mulatságos mondás. De ha ami jön, ami van, ami volt: szenvedéstörténet? Szenvedő igeragozás, ilyesmi nincs már. A rengeteg „aktivitás”. Mint elszenvedés:

Volt-e bármi „összefüggésétől független”.

Volt-e, ami nem „ergo” volt?

Nem „hajlunk erre, a mi görcsös kötelesség-fogalmainkkal”? Nem részvétel volt-e abban a világban, ahol a testet ölni, lelket menteni sok csudálatos találmány… működik… semmi ármány?

Mondhatom-e: nem olvasok, kiolvastam magam. (Az újságokat.) Nem beszélek ezzel és ezzel. Meddig? Mondhatom-e: még Szpéró halála (1988) után is tizenkét madár élt itt? Most kettő. Leépülés?

Hány macska farka kell, hogy az égig érjen? Egy is elég, ha jó hosszú, olvasható az Alpári történet Esmének, szeretettel című alapnovellában. A Totyi élete is elég, ha jó hosszú. Könnyebb elviselni, ha várakozunk, majd „jön” megint valaki, mint ha az életéért rettegünk.

De akivel már így élünk, ahogy egy madárral ekképp én, az a valaki már – ő. És csak ő. Egyedüli példány (költészeti idézet). A „sehol se vagy”, mily üres a világ (Pilinszky), az egyetlen élő leszek, az utolsó élő – ha ő nincs… ez a madárrá-válás.

Még mindig társas létforma. Nem az emberiség-kínálta formák valamelyike.

És közben még mindig ez hajt: milyen kötelességem van. Megírni ezt. Szóljon önmagáról. Szóljon mégis valakinek. Szóljon valamiről.

„Már csak azt a jövő időt…”

Mik ezek az abszolutizálás-igények, igényként is reálisak-e? Van-e olyan „közegünk”, ahol legalább annyira ismerjük egymást, hogy e dolgainkból bármi is valós felületre, legalább felületre, vetülhessen?

Van-e közös ismeretanyagunk elégséges, hogy a „paramétereket” örökké elmagyaráznunk ne kelljen? Az ilyesmi végzetes lassulás. És a lassítódásnak nem eszköz-e, nem eszköze-e a túlságosan is közkeletű, ismert „anyagok”, lekötődések tömege?

Csak ugyanabban a körben, ugyanabban a pontban, ugyanabban a KÖZTesben is: elegendőképp hasonlóak-e „tételeink” ahhoz, hogy szót válthassunk egymással? Nem sivár-e a leleplezősdi, a bírálósdi, az ordítozósdi, amiből az ököljog is jön, nem sivár-e a fokról fokra fejlődés precíziója, a vélt tökély, mely mindig az előző „rekordhoz” viszonyít, rég messze jár az alapoktól (mik azok?), arányt téveszt (igen, a tökéletesedés elérhető, eszményinek tekintett módja), már „önmaga”, már csak „ergo”?

Kérdések, melyekhez semmi jópofaság nem fér. Szerencse, hogy dolgozatom elején még megírtam („1914… siessünk” jeligére? ha nem is szó szerint), amit ott megírhattam. Itt az elioti kérdés jön, egy halál utáni: „Nevetni lesz-e még jogom?”

És pontosan megértem az 1960-as években írt „töredék-hamletnek” versemet. Már csak azt a jövő időt kívánom, ami elmúlt. Ne legyen több pillanatom, ami előtte nem volt. Feledhessen, ami leszek. Az legyen, aki nélkül. S én, mint aki félrehajol egy teljes térnyi szélből.

A „teljes térnyi szélből” félrehajolni: madárrá vált. Van tehát reális jelentése ennek is? Két képtelenség – mindenesetre „egy képesség”. Mire jó és kinek, semmi tudásom nincs róla. Épp a fentebbiek jegyében.

(„Jegyletek”)

Véletlenül félreütöttem, de nem is olyan rossz a „Jegyzetek” helyett. Azt akartam írni ide elsőül: „Jó, de ezzel az írásüggyel azért csak ez van.” Elsősorban ez lenne: kontrát mondani annak a Rilke-megállapításnak (Duinói elégiák), hogy nem vagyunk egyek (nem értünk egyet). És hogy legalább a jegyzetek révén jöjjön létre valami egyetértés (például dolgozatíró és olvasója közt; nem abban az értelemben, ahogy Pilinszky akarta a kölcsönös fölemésztésről és lényegértésről; nem ebben a jegyben – nos, ez is bejött). Tegnap este ismét korán tértem aludni, ez mindig így van (így próbál lenni). Kora reggeli rövid beszélgetések után (egy kiadóban) a napot egymagamban töltöttem. (Ez az írás adalék lenne olyasmikhez, hogy például valaki halála utánra azt hagyná meg, írásait égessék el. Nálam ez nehezen menne; nekem ilyen „adreinhardt”-i monokrómság-esélyem csak az életem konkrét leélésével lehet.)

Talán itt válik izgalmassá a kérdés. (Az én kedves barátom számára is, akinek a „madárrá vált”-cikk, a múltkori, főleg a piával és a cigarettával vívott külzdelmek szempontjából volt érdekes. Érdekes ez a „külzdelmek” félreütés is. Mintha a félreütés műfaja kezdene – megannyi külsődlegesség után – beérni nálam. Mert itt „kül”-ről van szó. A küzdelem külső küzdelem, kül-zdelem tehát (mintegy). Pillanatnyilag a napokat teljesen ital-szabadon tudom tölteni, motivációm a lefogyás (elfogyás). Az adreinhardti „ugyanazok a négyzet alakú” (körülbelül ilyen) vásznak, ugyanazzal (na ja) a fekete festékkel – nálam ez meg tud valósulni, így nem iszom, nem nagyon beszélgetek (de persze azért beszélgetek); csak ezzel is mi van? Egy: ha ezt már így kivetítettük (merevítettük), kissé meghal. Másrészt: a monokrómot, a minimálisat stb. nem lehet „ezerszer” megbeszélni. Hamarosan elérkezünk oly pontokig, ahol már mások érintődnek, holott hogyan jönnek ők ahhoz. Az én révemen. (Kafka: „Mindig az író a hibás.” Persze. Én vagyok a hibás, hogy ezek az emberek velem kapcsolatban vannak, s nem értenék meg – vagy nem céljuk megérteni –, miért nem bírok elutazni többé. Ne gyanítsunk mély összefüggéseket: az embernek ilyenkor mindössze is a családjáról van szó – „most az egyszer még menj el, megvetted a jegyet… aztán úgyse utazol többet…” – így a család –, mire az író: „igen, de ha veszni hagyjuk a jegyet, megnyerem vele, hogy nem kell öt napot teljesen értelmetlenül szenvednem, ráadásul még pénzt vesztenem a szenvedésért, mert semmi módon nem nyerhetem vissza…” – „de visszanyered, mert írsz a dologról, fotózol, te akartad olyan lelkesen fotózni Dublint, elígérted a kiadónak…” – na, ez az, lelkesen fotózni akartam Dublint, de már nem akarom, beállt egy változás, ezt meg végső soron én tudom, mi fán terem, én írtam a „Töredék Hamletnek” címűt, és a többi, és ha az itthonmaradás mellett döntök gyakorlatilag, ha nem szenvedem végig az oda-visszát, az ottant stb., akkor… zűrzavarok sorozata, még én is betegesnek érzem végül; s a másik tényező, nem vitás, kiadóm, akinek a fotókat ígértem. Hogyan jön bárki most akkor ahhoz, hogy mintegy kényszerítőmként tündököljék?)

De nem is egyszerűen ez van. A madárrá-válás nem azt jelenti, hogy nekem öt napot ne lehetne „a faj” kezes egyede, barátom, Totyi nélkül töltenem, a család itthon jól ellátja őt. (A faj = a veréb, ahogy a Bundesligában az FC Nürnberg „a Klub”, ez csak egy olyan ilyesmi.) Még kevesebb baleset is érheti a Totyit akkor öt napig, nem strabancol annyit velem a lakásban, nem kaphat tévé-besugárzást stb. Meg öt napot ki kell bírnia, mindegyikük kibírt többet is. Nem erről van szó.

De hagyjuk.

Ami még a madárrá-válást illeti (bár nyilván sokkal izgatóbb lenne az absztrakt expresszionisták egymás közti zűrzavarairól, személyes viszonyaikról hallania az én barátomnak itt), van még ez: ahogy megint elkezdtem felszedni a fölösleges kilók sokaságát (lásd, barátom: a nadrág! ahogy sok nadrágot pihentetni kell, szigorú ítészeinket), kiderült, itt a szinte csak úgy második lélegzésként fogyasztott (rossz) (de ha jó is) bormennyiség a hibás. Enni alig eszem. Illetve: vigyázat a nassolással. (Salingeri dimenziók a próza közvetlenségében.) A szesz épp ezért megint elhagyott. Fogyok. De a Totyi madaram hízik. Ez a főtt burgonyától lehet, melyre túlságosan rákapott. Repülésén mintha – nagyon is! – érződne az akadályozottság. Egy és háromnegyed évesen hízzon el? Mikor valóban az életem szerves monokrómja ő? Evidencia stb. Mit tegyek? Madárrá-váltam, fogyasszam le a Totyit is? Elfogadja-e az almát a krumpli helyén? Az almát végső soron szereti. Másrészt kérdik sokan: mik az életkilátásai így háznál a verébnek? Hát Rudi, aki nem volt kezes, nem krumplizott stb., a tizennegyedik betöltött év felé közeledik. Nota bene, sokan megérték nálunk a tízet, tizenkettőt, tizenhármat. Ráadásul azt harsogtam mindenütt, hogy 1994-ben én Írországban a Leopold Bloomhoz (neki volt egy Rudi nevű fiacskája) és Szent Patrickhoz (egyebek közt a madarak védője is) fohászkodtam a Rudi életéért. Csak úgy azzal, hogy sokat mászkáltam. Lásd Weöres, a legszebb alkotás a séta; fohász is a csatangolás. És hogy az idén ezt megköszönni megyek ki. Jó, de ebből nekem mára az lett, hogy csak duma. Én ezt megköszönni akarnék többé nem menni sehova. Hamar elintézem, ami elintézendő; meg ami vele jár. Ne feledjük, itt komoly ügyről van szó: az az ember, aki ezt írja, hatvanadik évét épp betöltve négy olyan munkahónapot vágott ki (meg se merem mondani, hány rövidebb könyv – és hányféle – lefordításával, hány könyvének befejezésével – mindegyiknél kellett még minimum 100 oldal –, hány cikk megírásával, hány „mennyiségi csúcs” (talán minőségileg sem utolsó) megdöntésével – hétvégi prózacsúcs, egy-könyv-fordításának-ideje, ötnapos oldalszámcsúcs… csak az egyórás és az egynapos csúcsot nem tudja megdönteni magánál, ahhoz tényleg öreg… nos, itt munka folyt, itt valamik történtek, ez nem helyezkedés volt, nem reláció stb., ez valóban valami volt, úgy parasztosan is. És közben a csillagtávol – illetve az egyetlen reálisnak felismert – monokrómia, monotónia stb. Ezek az összeadandók, nem a kis rajzos evidenciatörténetek, jó, azok is nagyok hercig dolgok.
(Befejezve: 1999. április 21-én)

PS. És ráadásul nem merek azzal feltolakodni, képusködni itt, hogy ember beszélne, kinek a sors, az élet, évek és napok szívének gyökeréig fájnak. Durvább lettem: ha ez és ez békén tudja hagyni azt, ami mégis „történik”, miért nem tudja az és az, miattok miért kell hogy a frász töltsön??

Jó, de ennek se vége, se hossza. Az én monokrómiám ellenzőinek vagy megnemértőinek egy módon tökéletleg igaza (is) van. Másrészt derék emberek; gondoljuk csak meg, 22 év alatt a madárkákkal mennyi bajlódás volt. (Húszféle betegség, harmincféle táp stb. Valamint hogy én, ha visszagondolok, nem sokallom-e, mennyit utaztam, mit foglalkoztam festészettel, vacakolással, zenehallgatással, antikváriumjárással… nem kellett mindig annyit dolgozni „történetesen” a kb. ugyanazért, mint ma. A harmadát dolgozni is elég volt. És ezt épp én mondom.)

Ám ne is menjünk tovább. Mindezt csak azért mondom el ennyire is, mert hátha valaki rászorul. Ne csak az én mélyebb értelmu fejleményeimmel bajlódjon, hanem legyen az egészben valami kis „na látod, öreg… így megy ez velem is, nálam is”… és akkor még semmit el se mondtam.

És ne feledjük: a Gertrude Stein-féle szintén szép és mély „a rose is a rose is a…”-nek van egy olyan változata is, hogy a pincér még egyszer összefoglalja, ki milyen italt rendelt az asztalnál, és: „A’ rozé a’ rozé a’rozé a’rozé a’rozé…” az eredmény, ahogy kiszámolja az ott ülőket.

Vagy ha Beckett Krappjét vesszük, az utolsó tekercseset, csak annyi nálam a különbség, hogy én azt mondom: „a nagy büdös francokat szép emlék, hogy alkonyatkor, izgalmas lófogadó-csata után remek rozét vettem Londonban a Sheperd’s Marketen, a Mayfairben… dehogy remek emlék, ott rohadtam volna meg én magam is a rozémmal és a sok KÖZT-dolgommal együtt, ami aztán mindebből lesz.”

De sose írj keltezést, hogy mit mikor fejeztél be, azt azért ne.

És most akkor valaki azt mondja: mindez nem nagy eset… minden – hasonlat… és hogy a többi festő nyilván azt mondta széles ívben, hogy elmehet az Ad Reinhardt, ahova akar, és festették a magukét… és mit ér ma, ha csettintünk, a hatvanas években még milyen „maximált lehetőségű hitek léteztek”… léteznek azok ma is, csak pont KÖZT. És ha a híradóban, mert isa pur es chomuu vogmuc, elneezem a hadi utu reaat, és csak egy mellékfejlemény, hogy a macedóniai gyárak bezárnak, mert nincs kereskedelem ott pillanatnyilag, holott nyolc év alatt olyan szépen fejlődtek a dolgok, most megint ott tartanak, ahol a szentkuti búcsú… igen, az élet ilyen vulgáris, ennyifelé tépi magát, bennünk magunkban is.

Csoda, hogy megvagyunk. Úgy látszik, nagyon jó anyagból vagyunk meg.

És azért oldódik meg nekem az italkérdés, mert egyetlen gyönyörűségem, hogy általam ebből a nagyszerű anyagból legalább minél kevesebb legyen a földön, és – visszaérkeztünk, elég a dolgozatnak a végét elolvasni csak, semmi „KÖZT”! – a szesz bizonyos alkatoknál köztudomásúlag hizlal.

Bizonyos alkatoknál még ez az utolsó remény. Hogy mégsem vagyunk teljesen egyformák. Csak meglehetősen.

Legutóbbi irat: Írországban járva még sosem ittam. Hát most muszáj elmennem, nem? Mitya!!!

• Kultúra