Kis János

A Dosztojevszkijtől kölcsönzött kérdéssel a forradalmi politika erkölcsi dilemmáját akarta megvilágítani a fiatal Lukács György. A forradalmár, írja A bolsevizmus mint erkölcsi probléma című esszében, tagadja a fennálló világrend morális létjogosultságát; számára az adott intézményekben megtestesülő normák uralma puszta tény – csak taktikailag kell számolnia velük. Túlléphet rajtuk, mert egy magasabb erkölcsi rendben hisz, melynek uralkodó elvei a szeretet, az egyéniség tiszteletén alapuló közösségi összetartozás. Csakhogy, éppen mert a való világ intézményeitől idegenek, ezek az elvek nem ültethetők át a valóságba a nekik megfelelő cselekvés által. De akkor milyen normákhoz igazodhat a forradalmi cselekvés? Hogyan viszonyuljon a társadalomban ténylegesen uralkodó erkölcshöz? Bármit válasszon a forradalmár, mindenképpen súlyos kockázatot vállal magára. Vagy minden hagyományos erkölcsi normát felrúg, hogy az erőszak, a terror, a diktatúra eszközeivel szétverje az új befogadását akadályozó régi intézményeket, és megtörje az osztályérdekek ellenállását. Vagy a hatályos erkölcsi és jogi normák korlátai között próbálja a világot az új erkölcsi rendhez közelíteni. A második út választásával azt kockáztatja, hogy politikája belesüpped a fennálló rend hamis kompromisszumainak mocsarába, társadalmi igazságtalanságokhoz, osztályelnyomáshoz kénytelen segédkezet nyújtani, s előbb-utóbb elszakad eredeti végcéljától. Az első út választásával viszont a korlátozatlan bűn uralomra kerülését kockáztatja.

A fiatal Lukács hirtelen, megindokolatlan döntéssel tette túl magát a nehézségen. Előbb elvetette, aztán mégis magáévá tette a forradalmi utat. Választásában a mai szem könnyen felfedezi a hibát. Tudjuk, mi lett a bolsevik forradalomból. Tudjuk, hogy a gátlástalan erőszak csak erőszakot szül, nem szeretetet. Azt is tudjuk, hogy nem lehetséges tömegtársadalom, melyet az érdekek, jogok és kötelességek cementje helyett pusztán az altruizmus és szolidaritás érzelmei tartanának össze. Lukács hamis dilemmára adott rossz megoldást. Elemzését mégsincs okunk eldobni. A hibásan feltett kérdés egy máig is érvényes, helyes kérdésre utal. A forradalmi politika erkölcsi dilemmája visszatér a mindennapi, demokratikus politikában.

A modern pártpolitikustól elvárható, hogy higgyen a demokrácia politikai moráljában. De nem mindig van módja egyszerre eleget tenni politikai megbízatásának és morális kötelezettségeinek. A politika az olyan foglalatosságok közé tartozik, ahol gyakori a konfliktus a hivatás , teljesítésének feltételei és az erkölcs előírásai között. Olykor annyira éles a konfliktus, hogy csak két rossz között lehet választani. Churchill és Roosevelt megtehette volna, hogy semmilyen körülmények között nem fog össze Sztálinnal. De akkor azt kockáztatják, hogy Hitler megnyeri a háborút. Az antifasiszta koalíció vállalásából viszont az következett, hogy szemet kellett hunyni a szovjet diktatúra rémtettei felett, és nem volt erő szembeszállni terjeszkedési igényeivel.

Lukács elemzése éles fénnyel világítja át a dilemma szerkezetét. S rámutat a politikusi hivatás valódi morális kockázatára. Az igazi veszély nem abban áll, hogy a politikus könnyen kerülhet olyan helyzetbe, amikor fel kell áldoznia morális tisztaságát. A siker utólag mentséget adhat az erkölcsi áldozatra. A megvesztegetés megvesztegetés marad, a megalkuvás megalkuvás, a hazugság hazugság – aki a politikában ilyen eszközökhöz folyamodik, ugyanúgy bepiszkította a kezét, mint aki a magánéletben nyúl hozzájuk. De csak azt tette, amit tennie kellett. Politikusi nagyságához tartozik, hogy érzelgősség nélkül vállalta az erkölcsileg kényelmetlen, de szükségszerű lépéseket. Csakhogy a rossz vállalására való készség még nem kezeskedik a sikerért. Általában sem azt nem lehet előre tudni, hogy valóban szükséges-e az erkölcsi tilalmak áttörése a jó ügy sikerre viteléhez, sem azt, hogy a vállalkozás nem fog-e fiaskóval végződni. Ez a bizonytalanság a lelkiismeretes politikus legsúlyosabb tehertétele. Mert hiába mentik fel a következmények, ha a szerencse rámosolyog – kudarc esetén nem lesz mentség számára, hogy a szándék tiszta volt. Semmi más nem marad, csak a morális katasztrófa. Kudarcot vallott a politikus, ha hiába kötött kétes alkukat, pártja mégis elveszti a választást, kormánya megbukik. Sőt, akkor is kudarcot vallott, ha a választást megnyeri ugyan, ha kormánya szilárdan áll, a győzelem érdekében megkötött morális kompromisszumok azonban messzire sodorták eredeti céljaitól, melyek megvalósítása mentségül szolgált volna kezének bepiszkítására. Vagy ha bebizonyosodik, hogy lett volna erkölcsileg elfogadhatóbb módja a jó cél elérésének.

Ezért írja a fiatal Lukács, hogy a forradalmi erőszakot vállalnia csak annak szabad, aki tudja, hogy embert ölni minden körülmények között tilos. Ezért írja korunk egyik legnagyobb morálfilozófusa, Bernard Williams, hogy a demokratikus államok polgárának nem mindegy, olyan emberek-e politikai vezetői, akik számára a morális normák a közéletben egyszerűen hatályukat vesztik, vagy olyanok, akiket mély nyugtalansággal töltenek el saját – talán elkerülhetetlen, de erkölcsileg vitatható – tetteik. „Csak aki vonakodva, hajlamai ellenében cselekszik meg valami morálisan kellemetlen dolgot, amikor az valóban szükséges, csak az lehet képes rá, hogy ne tegye, amikor szükségtelen.”

• Költői kérdés