Ludassy Mária

A jövővel a legfőbb gondom az, hogy a múlt megmerevedett retorikája veri bilincsbe. Az még hagyján, hogy romantikus rétori pátosszal terjesztik be az illetéktörvény módosításáról szóló kormányjavaslatot, mivel egy normális európai ország azt tekinti „nemzeti sorskérdésnek”, hogy két százalékkal magasabb vagy alacsonyabb lészen-e az adókulcsa jövőre, s nem azt, hogy hány középkori kelléket tud még belezsúfolni a köztársasági címerbe. Ám az már kevésbé komikus, hogy megint nem idézhetem „tiszta” történelmi tényként azt az 1794-es Robespierre-beszédet, hogy „az országban csupán két párt van: a nép és a nép ellenségei”, mivel az egyik oldalon mindenki a maga rémálmait olvassa ki e kétszáz éves szabadsággyilkos szövegből, a másik oldal pedig evidenciának tekinti, csak azt sajnálja, hogy nem ő találta ki. És fő-fő gondom a jelennel, hogy újfent „egyik” és „másik” oldalra osztatik a társadalom, méghozzá olyanképp, hogy az egyáltalán nem emlékeztet egy Labour–Tory típusú vagy republikánus-demokrata jellegű felosztásra. Mivel a „másik” megint alapvető szabadságjogaimat fenyegeti, újra belép a „mindenki, csak ők nem” rossz reflexe, ami nem egy európai, normális etc. szabad választás pszichózisának megfelelő magatartás. „Volt elég, / Kit nagy honszerelme vonzott / Megragadni minden koncot, / Nehogy más elkapja még.”

A múlthoz, mint egy történelmi diszciplína tárgyához, nagyon is sok közöm van: hiszen egyik szegletét, az eszmetörténetet művelem immár harmadik évtizede. Bajom csupán a történelmi joggal van, azzal, ha egy szabadon választott kormányzat összetéveszti demokratikus – tehát időleges – többségi felhatalmazását azzal a historizált jussal, amit történelmi küldetésként él meg, mivelhogy atyáink anno kizárólagos képviselői voltak a politikai nemzetnek. Sőt nagy néha, nagy kegyesen még egy olyan senkiházi honoráciornak (nem nemesi származású értelmiséginek) is megengedtek némi közszereplést, mint az idézett vers szerzője. No persze csak addig, amíg el nem szemtelenedett, kritizálni merészelvén az ország „természetes” urait…

Természetesen a kiegyezés utáni évtized kiábrándultsága más hangszereltségű keserűség forrása, mint a forradalom utáni megtorlások, gyűlöletfélelem légköre: az „ötszáz bizony” üres pátosznak tűnne a vasúti panamák korában. Hiszen ötmillió ment, dalolva bár, nem a máglyára, hanem csupán lépre. „Hogy’ reméltünk! s mint csalódánk! / És magunkban mekkorát!…” Bizony: ha még mindig félelemben, megalázva, megregulázva kell élnünk, azt már csak magunknak köszönhetjük, nincsen kényelmes-külső magyarázat, az alattunk süllyedő naszádot saját hülyeségünk, gyávaságunk, tehetetlenségünk lékelte meg. Ha nem közröhejt kelt a pártvezér, aki „hozzájuk hasonlatossá akarja tenni az országot” (vajh’ hogyan? bevezetik az első éjszaka jogát az alapító atyák számára? Esetleg Kundera Tréfájában leírt módszerrel? Vagy száműzik a kritikai racionalizmussal megáldott/megvert polgárokat immár nemcsak a Magyar Rádióból, de egész Magyarországról?), hanem félelmet gerjeszt, akkor magunkat fegyverezzük le az új idők régi indoktrinációja előtt, a mítosszá merevített történelem, az erénynek hazudott elmaradottság fantomjai előtt. S ekkor már „kül-erőszak” sem kell, hogy a Balkánra sodorjon: jövőre magunktól is utolérjük Észak-Albániát, amit közpénzből terjesztett propagandafüzeteink világraszóló sikerként könyvelnek el. Az Arany János által felpanaszolt régi-rossz alternatívának csupán második tagja tűnik valós – és tényleg nemzetgyilkos – eshetőségnek: „Vagy itt-benn rohadni el?”

• Költői kérdés