Ludassy Mária

Nyomtatóbarát változat

Mióta meghallottam halálod megdöbbentő hírét, megengedhetetlenül vidám képsorok idéződnek fel bennem, s ezeket szomorúságom sem képes elüldözni: Prága utcáin és múzeumaiban bóklászunk, balatonalmádi borozók teraszáról bámuljuk a megunhatatlan naplementét, és próbáljuk elhessegetni a kihívó karcsúságod és miniszoknyád által odavonzott keletnémet atyafiakat – szóval, ha úgy tetszik, csupa kegyeletsértő, frivol emlék, mely azonban paradox módon nem könnyebbé, hanem nehezebbé teszi a gyász elviselését, a megváltoztathatatlan tudomásulvételét. Hiszen, ha egy kora kamaszkorától a sztoikus és/vagy egzisztencialista halálélmény beteljesülésére készülő fád filozófust búcsúztatunk, akkor könnyen kimondhatjuk a „nyugodjunk bele” közhelyét, mert az az élet a Sors, a Végzet etc. elkerülhetetlenségéről szólt. Veled kapcsolatban azonban nehezen tudom elképzelni, kimondani a nyugodjál-megnyugvás szavakat: én diákkorunk óta csak mozgásban tudlak elképzelni, amint egyik halaszthatatlan köz- vagy magánügy intézésétől szaladsz a másik még fontosabb Valami felé, melyről nem akarom elhinni, hogy ez a végső.

A hatvanas-hetvenes évek nagy (vagy nagynak hitt) kollektív aktivitásából kevésbé látványosan vetted ki a részed: mindig, mindenütt ott vagy a harcos házibuliktól a szolid flying universityig, s bár a hangadó nem Te voltál, mégis felejthetetlenül jelen voltál. (Így visszagondolva: nem volt-e kissé macsó világ a demokratikus ellenzék hőskora, ahol is a női szerepkör a szendvicskészítésre, teafőzésre korlátoztatott valamely ki nem mondott illemszabály szerint?) De volt egy alkalom, ahol ha a „hivatalos” szereposztás szerint talán nem is, de Te voltál az igazi főszereplő, egy halk megjegyzéssel azzá váltál – legalábbis az én emlékezetem történetírása szerint, mely szégyenkezve bevallani kényszerít, hogy én a „másik” oldalon álltam –, s talán állok is a mai napig.

Lukács és Seidler Irma viszonyáról volt szó a repülő egyetemen (ma már több mint komikusnak tetszhet, hogy ezt is az „illegalitásban” kellett megtárgyalnunk), a híres-hírhedt levelezést ismertetted. Vagy „csak” a filozófusba reményteljesen és mégis reménytelenül szerelmes nőét, amikor is szóba került Lukács jól ismert verdiktje: az Élet és a Mű, a filozófia és a szerelem összeegyeztethetetlenségéről. A csupa munkamániás, szakmamegszállott filozóf nagy-nagy megértéssel hallgatta az akkor még ki nem tagadott (s később sem ezért megtagadott…) Mester szigorú szavait. S Te akkor halkan, talán csak kevesek által hallott hangon annyit mondtál: „szörnyeteg”. Nem emlékszem, hogy valaki is reagált volna a jelen lévő unokaszörnyek közül, hiszen nagy szó volt akkoriban, hogy a bolsevizmus többé nem erkölcsi probléma számunkra, még az antibolsevizmus is inkább csak politikai, s a taktika immár nem az etika ellenlábasa, hanem a lehetőségek értékmentes tudománya. Lehet, hogy kissé emberibb lett volna a világ – legalábbis a mi kis világunk –, ha akkor jobban odafigyelünk, ha egyáltalán meghalljuk halk ellenvetésedet. Mindazonáltal remélem, hogy Te többségünknél jobban össze tudtad egyeztetni a sokszor lelkesítő, ám néha frusztráló szerkesztőségi munka (még a magvetős időkről beszélek), és egy nem konfliktus- (s persze még kevésbé érzelem-) mentes magánélet harmóniáit és diszharmóniáit, ahogy azon kevesek közé tartoztál, akik a keszonbetegség visszataszító tünetei nélkül tudták feldolgozni az üldözött ellenzéki létből a hatalmi elitbe kerülés morális megrázkódtatásait. Igaz, amit és amennyit én láttam ezen „elit”-létből, az inkább a küszködés volt a Beszélő körüli, immár nem a házkutatások, elkobzások, hanem pénzügyi és pártpolitikai problémák keltene viharok közepette, valamint az a szerkesztőségi aprómunka, mely nélkül a sztárpublicistáknak sohasem lenne fórumuk, ám amit oly ritkán és kevesen becsülnek meg.

Néhány éve, amikor találkoztunk, az adagos háziasszonyi szatyormennyiségnél is szignifikánsan többet cipeltél. Vacsoravendégeket várunk, mondtad magyarázatképpen, néven nevezve az illusztris meghívottakat. Majd mivel nyilvánvaló volt, hogy mindkettőnknek eszébe jutottak azok a régi – különben egyáltalán nem szép – idők, amikor is hajnalig tartó hitvitáink minden materiális kelléke egy kétkilós kenyér, fél kiló zsír meg doboznyi garzontea volt, hozzátetted: „Amióta nem tudunk beszélgetni egymással, legalább megadjuk a módját.” Ezt is talán csak Te vetted észre.

Befejezésül, végső búcsúként valami vigasztalót kellene – illene – mondanom. A „feltámadunk” hite nekem nem erősségem, ráadásul nem is találom túl vigasztaló hitnek. Inkább csak annyit: legalább Neked többé nem fáj a régi barátok semmitmondó beszéde és sokatmondó hallgatása. Akik – ha másban már nem is – abban az egyben biztosan egyetértenek, hogy Téged tényleg nem felejtünk el, Éva. Talán éppen azért, mert a legkevésbé bombasztikus és a leginkább emberi képsorokat idézi fel emléked bennünk.

• Éva