Drága Éva!

Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Itt állunk szépen körülötted, kik életed nagy szenvedélyének, gondoskodási szenvedélyednek boldog rabjai voltunk, és boldogtalan árvái vagyunk. Ezek az árvák sokan vagyunk, mert magadhoz családosítottál minket, otthonná tetted a munkahelyünket, ügyvezető anyánk voltál. Amikor bejöttél a szerkesztőségbe, elkoboztad és elmostad büdös hamutartóinkat, betetted a hűtőbe a sajtot és a zalait, minden puha lett és lekerekedett. S most elmentél rendet rakni a Beszélő korán benépesülő égi szerkesztőségébe Vajna János, Nagy András és Solt Ottilia után. Megy veled egy tiszta szívű, kedves, konok, nehéz szerző. Csalog Zsolt is már csak nálatok publikálhat.

Szóval itt vagyunk, Éva. Csak a legárvábbak nem lehetnek itt, akik már nem is fognak megismerni téged, akik majd csak a mi emlékeinkből emlékeznek rád. Nem olyan régen sétáltunk haza a Greshamból, és valahol a Váci utca elején azt mondtad: Jaj, Sanyikám, nem jó ez. Olyan szépen elképzeltem, hogy majd öregségemre tologatom az unokáimat, és most ilyen moribundus vagyok. Hát Uram, én nem tudom, mivel kárpótolod Évát odafönn, de ez nem volt szép tőled, hogy a világ legjobb nagymamájának egy perc nagymamaságot sem hagytál idelent.

Egy másik este a szerkesztőségből a Károly körútra siettünk, hogy még nyitva érjük a boltot, ahol a megfelelő körözöttet mérik a megfelelő gyereknek. A nagy gyereknek. Baktattunk hazafelé a körözöttel a Gerlóczy utcán, eldöcögtünk a sajtbolt mellett, és arról beszélgettünk, hogy mit szeretnek a gyerekeink. Azután, hogy mi mit szeretünk. Szomorú mosollyal soroltad, mi mindent nem ehetsz már, amit szeretsz. Soha többé. Akkor már nem sok maradt a rántott levesen túl. Én sok újat nem tudtam mondani neked, mert az összes kedvencemre és az összes gyerekem összes kedvencére emlékeztél. Milyen jó, hogy volt a világon egy Éva, ahol mindannyiunk szája íze és lelke íze nyilván volt tartva, és milyen rossz, hogy ez nincs már. Ahogy figyeltél, korholtál és elfogadtál minket, az az emberarcú demokrácia.

Szemérmetlen lelkesedéssel szembeszerettél minket, pedig az nem szokás. A szemed szépítő és nagyító tükör volt. Az igazinál szebbnek, jobbnak és nagyobbnak mutatott mindannyiunkat, akik nézhettük magunkat benne. Kétségeinkben megnyugtattál minket magunk felől. Te voltál zaklatottságunk természetes gyógymódja. Amikor viharban álltunk, és eleget álltunk, és csapkodtak a villámok, és csapkodtuk a villámokat, éreztük, hogy ott vagy mögöttünk, ott vagy a felhőink mögött, és melegítesz minket. Hát legyen így! Hogy ott leszel a felhők mögött, és melegítesz minket. Isten veled, Éva! Szerbusz!

• Éva