Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A Fidesz és az SZDSZ között az első apró konfliktus akkor keletkezett, amikor az SZDSZ még nem is létezett. Az SZDSZ alapító atyái 1988 szeptemberében jelentették be a Szabad Kezdeményezések Hálózatának tanácsülésén, hogy egy szorosabban szervezett politikai szövetséget kívánnak létrehozni, s az alapító ülésre invitáló dokumentumcsomagban ezt a szervezetet Demokraták Szövetségének nevezték. A Fiatal Demokraták Szövetsége azonnal tiltakozott e névválasztás ellen, mivel az azt a látszatot keltené, mintha a már meglévő és önállóan tevékenykedő Fidesz eme új felnőtt szervezet ifjúsági csoportosulása lenne. A Fideszben valóban többen úgy is gondolták, hogy a névválasztás a Fidesz befogásának a szándékát jelzi. Ez a gyanakvás elég hosszú életűnek bizonyult, különösen hogy a szabad demokraták táborából élőszóban többen, de Tölgyessy Péter még újságnyilatkozatban is utalt rá, hogy a Fidesz beolvadhatna az SZDSZ-be. Ezek a hangok csak az 1990-es választások után némultak el. Ez a gyanakvás a két szervezet viszonyában addig, de főleg azután, sok mindent meghatározott.

Az első hivatalos tárgyalásra az SZDSZ és a Fidesz között 1989. február 16-án került sor abban a roskatag józsefvárosi bérkaszárnyában, ahol most a Beszélőt szerkesztjük. 1990 januárjáig a két szövetség, mondhatni, igen jóban volt egymással. Szorosan együttműködtek az Ellenzéki Kerekasztalnál, együtt nem írták alá a megállapodást szeptember 18-án, együtt csinálták végig a négy igenes népszavazást, együtt rontották el a viszonyukat az aláíró szervezetekkel, együtt tiltakoztak a pozsgaysta tv- és rádiókuratórium ellen, s végül együtt leplezték le Végvári őrnagy információi alapján a belbiztonsági szolgálatot, együtt harcolták ki a belügyminiszter lemondását.

A későbbi „konfliktusok gyökerei még a »baráti ősidőkbe« nyúlnak vissza”  – véli Kovács András, Orbán Viktor első számú politikai tanácsadója. „Minél gyakrabban keltett olyan benyomást az érintettekben az egyik fél, hogy nincs szükség őbelőle egy másikra is, annál intenzívebben és görcsösebben kezdtek működni a másikban az önvédelmi reflexek. És aztán beindult a taktikák és ellentaktikák, tapintatlanságok és ellentapintatlanságok, sértődések és ellensértődések öngerjesztő folyamata.”  (Beszélő, 1990. július 21.)

A Fidesz mint válási árva

Az 1989 szeptemberétől lebonyolított közös akciók nem egyformán hatottak a két párt politikai helyzetére. Az SZDSZ népszerűsége a közvélemény-kutatási adatok szerint ezekben a hónapokban a többszörösére emelkedett, a Fideszé pedig stagnált. A népszavazás előtt az SZDSZ a közvélemény-kutatási listákon soha nem került a Fidesz elé, vagy mögötte állt, vagy vele egy vonalban. Lényegében a népszavazás után változtak meg a népszerűségi arányok annyira, hogy a kampány kezdetére már egyértelművé vált, hogy az Országgyűlésben a két rokon párt közül az SZDSZ lesz a nagy és a Fidesz a kicsi.

Az egyik oldalról azt lehetett mondani, hogy az SZDSZ bezsebelte a népszavazás politikai hozadékát, és a Fidesznek nem jutott belőle semmi (a szocdemekről és a kisgazdákról már nem is beszélve). A másik oldalról pedig azt lehetett mondani, hogy lényegében az SZDSZ tette föl a politikai tőkéjét erre a népszavazásra, az SZDSZ vállalta a munka és a kockázat nagyobbik részét, a Fidesz sokkal kevesebbet (a szocdemekről és a kisgazdákról nem is beszélve).

A baráti ősidők 1990 elején mindenesetre véget értek. Vörös Miklós szerint: „A Fidesz is helyét kereste a centrumban, és megpróbálta magához képest balra tolni az SZDSZ-t. A szabad demokratáktól való elhatárolódás elsősorban Orbán Viktor és Kövér László kezdeményezése volt” (Tiszta lappal, A Fidesz a magyar politikában, 1988–1991, 587–588. o.), és akkor kezdett érvényesülni ez az irányvonal, amikor Orbán Viktor (január 9-én) tanulmányait megszakítva hazatér Oxfordból, és bekapcsolódott a választási kampányba.

A jelöltállítás egyeztetéséről a két párt nem tudott megállapodni, s ezért mindkettő a másikat hibáztatta. Az SZDSZ és a Fidesz kulcsemberei sok helyen egymás ellen indultak. Deutsch Tamás meg is jegyezte a Fidesz választmányi ülésén, hogy „mit csináljak, ha a Kőszeg elindul a körzetemben?!  Megverem!” (Aztán persze egy MDF-es urológus megverte mind a kettőt, de főszerkesztőnket egy kicsit kevésbé.)

A jelöltállítás lezárása után, február 8-án Orbán Viktor sajtótájékoztatón bejelenti, hogy a Fidesz a választások után MDF–SZDSZ nagykoalíciót tart kívánatosnak. Ez a sajtótájékoztató fontos fordulópont az SZDSZ–Fidesz-kapcsolat történetében. Ettől kezdve a választási kampány heteiben a Fidesz az SZDSZ-től való elhatárolódásra koncentrál, a két nagy párt között, középen álló pártként, az „elvált szülők gyermekeként” mutatja be magát. Ez a politikai irányvonal ezután hosszú ideig érvényben marad, és a Fidesz népszerűségének felívelésében alapvető szerepe lesz.

Egy kis friss „ lebegő”

A választáson listát állító pártok egyeztették március 15-i programjukat. Az SZDSZ az egyeztetett programon kívüli megemlékezést tartott a Szabadság téren, és ezzel kivívta a többi párt, az ünnepi közvetítést leállító kuratórium és a tévénézők haragját. A fideszesek képviseltették magukat mindkét párhuzamos ünnepségen, de elítélték az SZDSZ akcióját. Deutsch Tamás a Magyar Nemzet március 14-i számában egy meglehetősen éleshangú nyilatkozatban nehezményezte, hogy a demokratikus ellenzék ki akarja sajátítani a nemzeti ünnepet. A szabad demokraták viszont, akiket Tamás Gáspár Miklós elvezetett a Demisz ünneplőhelyéről, azt vetették a Fidesz szemére, hogy a KISZ utódszervezetével közösködik.

Közvetlenül a választások előtt Such György, a Fidesz politikai tanácsadója a következőket írta a szabad demokratákról a Magyar Narancsban: „Eddigi sikereik, ősz óta tartó diadalmenetük néhány már meglévő rossz tulajdonságuk mellé újabbakat hozott: mindenekelőtt képviselőik egy részének szemmel látható hataloméhségét, agresszivitását és intoleranciáját. (Lásd például az »Aki ellenünk van, az velünk van!« épületes feliratú választási plakátot!)… Kissé talán túl sokáig tartott, mire az SZDSZ vezetőinek és tagjainak többsége felfogta (ha egyáltalán már felfogta), hogy az ellentábor által képviselt értékek a magyar politikai skálának egy tartósan jelen lévő irányzatát jelentik, amellyel – aki politikával akar foglalkozni – tetszik vagy nem tetszik, meg kell tanulnia együttélni. Ez a politikai vakság hatványozottan jelentkezik most, amikor az SZDSZ-en belül egyre izmosabbá kezd válni a Fideszt bekebelezni kívánó irányvonal… nem világos számukra: egy SZDSZ-szel alkalmanként szövetséges, de mindenképpen önálló Fidesz mennyivel több hasznukra válhat egy jövendő parlamenti demokráciában.” (Magyar Narancs, 1990. március 21.)

Az első forduló után, március 27-én a két párt választási szövetséget kötött a második fordulóra. Miután a fideszes jelölt igen kevés helyen végzett a szabad demokrata jelölt előtt, több helyen a jobban álló szabad demokrata jelölt lépett vissza a fideszes javára. Ez a megállapodás több vidéki Fidesz-szervezetben feszültségeket okozott. A választási szövetség nem bizonyult túlzottan sikeresnek. Fideszes jelölt egyéni választókerületben csak két helyen győzött: Kövér László, aki már eleve közös jelöltként indult Pápán, és Szájer József Sopronban, ahol a szabad demokrata jelöltnek nem kellett visszalépnie, mert be sem jutott a második fordulóba. A szabad demokraták a második forduló után úgy értékelték a helyzetet, hogy a szövetségesek szavazótábora a vártnál jóval kisebb mértékben támogatta a szabad demokrata jelöltet a második fordulóban, és a Fidesz sem tett meg mindent a mozgósításuk érdekében.

A második fordulót megelőző napokban a Fidesz vezetői megpendítik azt a lehetőséget, hogy a Fidesz bemegy egy MDF-vezette kormánykoalícióba. A második forduló után tartott választmányi ülésen ezt az eshetőséget kizárják, de a párt országos tanácsa április 21-én úgy dönt, hogy mégis „lebegtetni” kell a „kormányba lépés kérdését”. Mindemellett a Fidesz ekkor is kitart azon álláspontja mellett, hogy csak a nagykoalíció volna az ország számára megfelelő megoldás. Németh Zsolt április végén a 168 órának azt nyilatkozza, hogy „az MDF programja nagyjából tartalmazza azokat az alapvető koncepcionális elemeket, amelyek az ország válságból való kivezetéséhez, a válság kezeléséhez szükségesek”. (Idézi Bauer Tamás: Elmélkedés egy vereségről, Beszélő, 1990. július 7.)

Az elenyésző lélektani alap

Május 5-én aláírják az MDF–SZDSZ-paktumot, amit a Fidesz csakúgy, mint a szocialisták és a kisgazdák, igen élesen támad. Kövér László már idézett beszédében a következőket mondta róla: „Az SZDSZ hajlandó volt az MDF-fel egy, a többi párt érdekeit alig figyelembe vevő olyan paktumot aláírni, amely magában foglalja a konstruktív bizalmatlanság intézményét. Ezzel önként és saját hatáskörében lemondott az egész ellenzék azon lehetőségéről, hogy az alkalmatlanná vált kormányt alkotmányos eszközökkel megbuktassa. Ezzel stabillá tette ugyan a kormányt, de hozzájárult az egész demokratikus berendezkedés destabilizálódásának lehetőségéhez.” (Itt azért annyit meg kell jegyeznünk, hogy nincs olyan destruktív bizalmatlansági indítvány, amellyel az ellenzék meg tudná buktatni a kormányt, ha a parlamenti többség nem bomlik fel.)

Orbán Viktor két évvel később úgy fogalmazott, hogy „ekkor enyészett el elég hosszú időre az ellenzéki pártok együttműködésének lélektani alapja. (…) Azt gondolom, hogy a Fidesz–SZDSZ viszonya a megállapodás megkötése előtt indokolta volna, hogy az SZDSZ a maga részéről minimum tájékoztat, konzultál, véleményt kér tőlünk. Ilyen soha nem történt, az MDF oldaláról hamarabb tudtam meg, hogy a paktum megköttetett, mint az SZDSZ-től.” („Elszabadult az úri pimaszság” – Beszélő-beszélgetés Horn Gyulával, Orbán Viktorral és Tölgyessy Péterrel, Beszélő, 1992. március 7.)

A két párt ellentéteiből Bauer Tamás 1990 júliusában igen messzemenő következtetéseket von le: „A feltételezett eszmei közösség (a két párt között – r. s.) azonban nem létezett, s ezért a Fidesz nem” természetes szövetségese „volt az SZDSZ-nek, hanem olyan korábbi szövetségese, amely bármikor lehet ellenfele is. (…) A fő különbséget azonban abban látom, hogy a Fidesz mindmáig nem tisztázta viszonyát az 1945 előtti Magyarországhoz, és ezzel összefüggésben nem tette világossá válaszát a »Mi jöjjön a kommunista rendszer után?« kérdésre. (…) Programjukból, egész retorikájukból kitűnik, hogy más elutasítandót nem ismernek, mint a kommunista rendszert.” (Bauer Tamás: Elmélkedés egy vereségről, Beszélő, 1990. július 7.)

A Fidesz ekkori helyzetét találóan jellemzi Sükösd Miklós: „Az SZDSZ-től való függetlenedéssel a Fidesz szerencsés helyzetbe került: egyensúlyozó szerepet tölthet be a két nagy párt között, s a mérleg nyelve lehet vitás kérdések eldöntésekor. Úgy tűnik, hosszú távon is szerencsés taktikai helyzetben van: mindkét nagy párt szeretné maga felé vonzani.” (Sükösd Miklós: Az elvesztett szüzesség, A Világ, 1990. december 12.)

A Fidesz az Országgyűlésben éles (és az esetek többségében a szabad demokratákéval egybecsengő) kritikával követi a kormány tevékenységét, de tartózkodik attól, hogy ideológiai, világnézeti szempontból értelmezze a koalíció irányvonalát, s az ellentétek elmélyüléséért mindkét „nagy pártot” felelőssé teszi. Augusztusban Orbán Viktor úgy foglal állást, hogy a kormány tevékenységének első száz napjában számos helytelen lépést tett ugyan, de jóvátehetetlen hibát nem követett el. Antall József hangsúlyosan szembe is állította egymással a szabad demokraták és a fiatal demokraták helyzetértékelését. Emlékezetünk szerint ekkor történt meg utoljára, hogy a kormányfő egy ellenzéki kritikát jó szándékúnak minősített.

Szeptember 11-én Jeszenszky Géza botrányos parlamenti beszéde közben a liberálisok s a szocialista képviselők egy része kivonul, és Orbán Viktor a három párt közös sajtóértekezletén a külügyminiszter lemondását követeli. A sajtótájékoztató után Orbán Viktor a folyosón nem csekély indulattal leszögezi, hogy még egyszer ilyen közös sajtótájékoztató nem lesz. A koalíció frontemberei kaján örömmel konstatálják, hogy végre összeállt a baloldalon a szocialistákat is befogadó ellenzéki egységfront.

„Beosztottak nem leszünk…”

Ekkor már javában zajlik az önkormányzati választásokat megelőző kampány. Az SZDSZ és a Fidesz számos településen és mindenekelőtt a fővárosban választási szövetséget kötött, nem állítottak egymással szemben jelölteket az egyéni választókerületekben. A fővárosban a liberálisok nagyarányú győzelmet arattak, de a közösen kivívott győzelem újabb viszályok forrása lett. A Fidesz a fővárosban is nagykoalíciót javasolt, s Orbán Viktor közvetlenül a választások után kijelentette, hogy listavezetőjüket, Ungár Klárát továbbra is esélyes polgármesterjelöltnek tekintik (holott a Demszky vezette szabad demokrata lista kétszer annyi szavazatot kapott, mint a Fidesz). A Fidesz végül is kemény tárgyalások után nem túl olcsón (többek között Demszky két országgyűlési bizottságban elfoglalt helyéért), de megadta a szükséges támogatást a szabad demokrata polgármester megválasztásához. Nem vállalta azonban a kiskoalíciót a szabad demokratákkal, nem vállalt alpolgármesteri tisztséget („nem kívánunk beosztottak lenni” – mondta Ungár Klára), megosztottan szavazott a szabad demokraták első számú alpolgármester jelöltje, Kóródi Mária ügyében, akit így nem is választottak meg, és egy MDF-es kerületi küldött beszavazásával azt is megakadályozta, hogy a két liberális pártnak meglegyen a kétharmados többsége a fővárosi önkormányzatban.

Az önkormányzati választásokat követő tárgyalások idején zajlott le a taxisblokád. A Fidesz és az SZDSZ reagálásában két lényeges különbség volt. Az egyik az, hogy a szabad demokrata vezetők (mindenekelőtt Kis János) magának a kormánynak a csődjéről és a kormányváltozás szükségességéről beszéltek, míg a Fidesz által kiadott nyilatkozatok megelégedtek a „politikai és személyi konzekvenciák levonásának” szorgalmazásával. A másik különbség az volt, hogy a szabad demokraták egyértelműen támogatásukról biztosították „a békés tiltakozó mozgalmat”, a fiatal demokraták pedig csupán első nyilatkozatukban tették ezt, az országos választmány és a parlamenti frakció október 29-én kiadott közös nyilatkozatában erről már nem volt szó. Orbán Viktor a taxisblokád tanulságait összegző parlamenti beszédében lényegében veszélyes felelőtlenségnek minősíti az akciót, és félreérthetetlenül utal arra is, hogy nem tartja megfelelőnek a többi ellenzéki párt reagálását az eseményekre: „Reméljük, hogy a kormány levonja a megfelelő következtetéseket, ez azonban nem az ellenzék dolga. Azt is reméljük azonban, hogy a jövőben minden politikai erő, így a parlamenti ellenzéki pártok mindegyike hasonló esetben arra törekszik majd, hogy a konfliktusokat minden erejével az alkotmányosság keretein belül tartsa, a kompromisszum elérésének igényével és a kompromisszum útjára terelés szándékával.” (Tiszta lappal, 484. o.) Ez a fogalmazásmód azt a vádat implikálja igen finoman, amelyet ezekben a napokban (és azóta is) a kormánypártok explikálnak igen durván, hogy tudniillik a nem fideszes ellenzék az alkotmányos hatalom megkérdőjelezésére használta fel a blokádot.

Nincs olyan, hogy liberális ellenzék

December 8-án és 9-én a Fidesz Szegeden tartotta kongresszusát. A kongresszus előtt az SZDSZ kiadott egy állásfoglalást, amelynek az volt a lényege, hogy az országnak szüksége van arra a tudatra, hogy van liberális ellenzék a parlamentben. Orbán Viktor viszont a HVG-ben (is) egyértelműen kijelenti, hogy nincs olyan hogy liberális ellenzék, ez csupán egy „közönséges zsurnalisztikai fogás”. Németh Zsolt a következőképpen fogalmaz: „A mi konszenzusos alapállásunk az, hogy az MDF, az SZDSZ, a Fidesz bizonyos köreiben egyaránt megtalálható egyfajta nyugatos, européer mentalitás, ugyanakkor a mi köreinkből sem rekeszthető ki a balkáni, a mucsai és hasonló minősítés. Tehát én nagyon vigyáznék az ilyenfajta kiszorítósdival. Mert Nyugat-Európában valóban van egy liberális konszenzus, de ez Magyarországon ne jelentse azt, hogy van egy vagy két liberális párt, és a többi az nem liberális párt.” Kövér László: „Én kívülről úgy látom, hogy az SZDSZ-ből kiváló szociáldemokrata párt lenne, kiváló szocdem vezetőkkel és ideológusokkal, még a társadalmi bázisa is alkalmas lenne erre. Ugyanakkor azt látom, hogy valamiért görcsösen ragaszkodik ehhez a liberalizmushoz. Félreértés ne essék, nem akarlak benneteket erről lebeszélni, valóban olyan irányzat is létezik az SZDSZ-ben, amely kifejezetten liberálisnak tekinthető…” (Szegedi gondolatok – beszélgetés Kövér Lászlóval és Németh Zsolttal, Beszélő, 1990. december 15.)

A Beszélőnek ugyanebben a számában Bauer Tamás még a korábbiaknál is élesebb támadást intéz a Fidesz ellen, amely az ő véleménye szerint március óta következetesen az SZDSZ lejáratásán dolgozik, s melynek cselekedeteiben „elvek helyett mindig a pillanatnyi pártérdek… dominál”. (Bauer Tamás: Fidesz – Antifidesz, Beszélő, 1990. december 15.) A támadásra Orbán Viktor nem kevésbé éles hangnemben válaszol (Orbán Viktor: Tomi horror picture show, Beszélő, 1991. január 5.).

Itt van a mélypont a két párt kapcsolatának történetében. 1991-ben már javult a helyzet, pedig az az év is úgy kezdődött, hogy a két párt következetesen keresztezte egymás akcióit.

De erről majd a jövő héten.

(Folytatjuk)

• Belföld