Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A rendszerváltás első éveiben módfelett elszaporodtak a nonprofit szervezetek és különösen az alapítványok. 1989 decemberében körülbelül 400 alapítvány működött hárommilliárd forint alaptőkével, 22 hónappal később már 6000 az alapítványok száma, és tizennyolcmilliárd forint az alaptőkék összege. A nonprofit szférát természetesen nem a pénzbőségtől szenvedő polgárok és magánvállalkozások hizlalják, hanem az állam. Az alapítványok egyharmadát kormányzati szervek, illetve költségvetési intézmények alapították, s a hozzájuk érkező adományok egyharmada, az összes nonprofit szervezethez érkező adományoknak pedig a kétharmada kormányzati és költségvetési forrásból származott. Az 1990-es költségvetésből még csak 250 millió forint jutott az alapítványoknak, az 1992-esből már 2,6 milliárd, az 1993-asból 5,3 milliárd, és ebben még nincsenek benne a kormány tartalék keretéből és a központi alapokból származó pénzek, s kiváltképp nincs benne az ingyenes vagyonjuttatás, amelynek értéke a pénzbeli támogatás többszöröse.

A nonprofit szervezetek (egyesületek és alapítványok) ebben az évben (ha a gonosz pótköltségvetők közbe nem lépnek) háromszor annyi pénzt kapnak, mint 1991-ben. Az állami alapítású nonprofit szervezetek hússzor annyit, a civil szervezetek (az egyházi alapításúakat nem számítva) viszont még nominál értékben is kevesebbet, mint három évvel ezelőtt. Az állami szervezetek részesedése a támogatásból 6%-ról 43%-ra nőtt, a civileké 53%-ról 17%-ra csökkent (az egyházaké nem változott), miközben a civil szervezetek adózási feltételei egyre rosszabbak, s a magántőke, sőt még a magánpolgár is egyre rosszabb adózási feltételek mellett támogathatja őket. (Viszont még ezek a feltételek is sokkal jobbak, mint amilyenek a kormány eredeti javaslata szerint lettek volna.) Az államháztartási törvény megszületése óta a költségvetési intézmények is csak kormányzati hozzájárulással adhatnak át pénzt és vagyont.

A nonprofit szféra tehát nem azért erősödik, mert a civil szervezetek erősödnek – azok ugyanis egyáltalán nem erősödnek. De nem is azért, mert az állam jobban támogatja a „humán szférát” egyáltalán nem támogatja jobban, az állam kulturális ráfordításainak a reálértéke például 30%-kal kisebb lesz az idén, mint 1992-ben volt. Egyszerűen arról van szó, hogy az állam a kevesebből egyre többet oszt el a nonprofit szférán, mindenekelőtt az általa létrehozott alapítványokon keresztül, s igazából ezeknek az alapítványoknak a monopolhelyzete erősödik.

1991-ben még csak négy úgynevezett központi alapítvány jelent meg a költségvetésben, 1993-ban már 15. Alapítvánnyá alakultak különböző állami alapok, így keletkezett a Mozgókép Alapítvány, a Magyar Könyv Alapítvány, a Magyar Alkotóművészeti Alapítvány stb. Az Üdülési Főigazgatóság helyébe lépett a 25 milliárdos ingatlanvagyonnal startoló Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány. Központi alapítványokból támogatják a magyarországi kisebbségeket és a határokon túli magyar kisebbségeket (Teleki, Illyés Alapítvány stb.).

Az önmagában nem baj, ha a közpénzek alapítványokon folynak keresztül. Sőt. Az állami alapot a miniszter kezeli, és csak a költségvetés táplálhatja. Az alapítványnak kuratóriuma van, és mindenféle forrásból fogadhat pénzt. A baj az, hogy ma szinte kizárólag az alapító jóindulatán múlik, hogy az alapítvány működése mennyire demokratikus.

A kormány indulatai az elmúlt négy évben némiképp megváltoztak. Az első időkben alakult kuratóriumok némelyike – például a Mozgókép Alapítványé, a Magyar Könyv Alapítványé – még egyáltalán nem volt egyszínű, s a kormányzat által létrehozott alapítványok alapító okiratai és a rájuk vonatkozó döntések rendszeresen megjelentek a Magyar Közlönyben. Azután fokozódott a nemzeti helyzet, s 1992 második felétől ez a gyakorlat megváltozott. A Művészeti és Szabadművelődési Alapítványt már titkos határozattal hozzák létre, és a valóságos döntési joggal rendelkező kuratóriumába már csak megbízható eszmetársakat eresztenek be, azokat viszont tíz évre nevezik ki. A volt KISZ-vagyont kezelő Nemzeti Gyermek és Ifjúsági Alapítvány többpárti kuratóriumát már korábban homogenizálták eléggé botrányos körülmények között. A Hungária Televízió Alapítványt szintén egynemű kuratóriummal, meghatározatlan időre kinevezett elnökkel hozták létre, titkos határozatokkal táplálták, sötét ügyletekkel juttatták vagyonhoz, és a befolyásolhatatlan, független bírósággal a szokásos három hónap helyett egyetlen nap alatt jegyeztették be. A Szabadságharcosokért Alapítvány kuratóriumába már bevonult a fél kormány.

A ciklus végére a kormány végképp elszemtelenedett. Az illetékes alapítvány teljes mellőzésével ajándékozta meg Kulin Ferenc frakcióvezető ifjúkori barátainak kezdő könyvkiadói vállalkozását, a Kortárs Kiadót 40 millió forinttal. De ez semmi ahhoz képest, hogy a két forduló között három kormánybarát alapítvány minimális alaptőkével létrehozta a Magyar Nemzeti Tájékoztatási Alapítványt, amelynek kuratóriumába magánszemélyként bevonult öt miniszter, egy államtitkár (plusz a Chrudinák), majd támogatáskérő leveleket küldtek a tiszteletbeli kurátorok által vezetett minisztériumokba és állami szervekhez, hogy a kormányváltás után is legyen egy kis pénzük a nemzeti igazság bel- és külföldi terjesztésére. A minisztériumok átvétele után talán majd kiderül, mennyivel szánták meg magukat.

A bajok (egyik) gyökere az, hogy a közpénzekkel dolgozó alapítványok – egy kivételével – mind a mai napig magánalapítványként működnek. A törvények úgy védik a közszférát a köz tekintetétől, ahogyan a magánszférát kell. Az alapítványok nem kötelesek nyilvánosságra hozni sem az alapító okirataikat, sem a pénzügyi adataikat, de még a kuratóriumuk névsorát sem. Az alapító akkor változtatja meg az alapító okiratot és azzal együtt a kuratórium összetételét, amikor akarja. Az alapítványokat nem tudja átvilágítani sem a számvevőszék, sem a kormány belső ellenőrzése.

A Polgári Törvénykönyv tavaly októberi módosítása előtt a közalapítvány fogalma a magyar jogrendben nem létezett. Azóta létezik, és 1994. január elsejétől az Országgyűlés, a kormány és az önkormányzatok közfeladatok ellátására már csak közalapítványt hozhatnak létre. A régebben létrehozott alapítványokat is át lehet minősíteni közalapítvánnyá, ha a közalapító ezt akarja. A kormány azonban ezt egyáltalán nem akarta, és kizárólag a Duna Tv-t működtető alapítványt minősítette át, a Duna Tv közszolgálati státusának megerősítése végett.

A közalapítvány jogi bevezetését is csak azért szorgalmazták, mert a Magyar Rádió és a Magyar Televízió működtetését közalapítványi formában képzelték el.

Ezt a formát a magyarországi pártok közül az SZDSZ kedveli leginkább. Programja szerint a felsőoktatásban, és a kultúra finanszírozásában is, is alapvető szerepet szán neki. A koalíciós megállapodásban az áll, hogy a kormánypártok „felül kívánják vizsgálni az állami részvétellel létrejött kulturális alapítványok struktúráját… Olyan közalapítványi rendszer kialakítása a cél, amely garantálja a támogatás elosztásának függetlenségét a kormánytól, a szakmai szervezetek és a közönség képviseleti szerveinek részvételét és teljes döntési autonómiáját, valamint a legszélesebb társadalmi nyilvánosságot.” Információink szerint a pártok között abban is egyetértés van, hogy közalapítvánnyá kell alakítani minden kormányzati alapítású alapítványt visszamenőleg egészen a Glatz Ferenc minisztersége alatt alapított Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítványig, amely sikerrel függetlenítette magát, és a magával vitt (azóta megsokszorozott) 400 millió forintját a kultusztárcától.

Ez eddig egyszerű, de kevés. Azért kevés, mert a közalapítványi forma a jelenlegi szabályozás szerint biztosítja ugyan az alapító okirat és a gazdasági adatok nyilvánosságát, de nem korlátozza az alapító jogait, és nem is engedi meg az alapítónak, hogy korlátozza önmagát. Az alapító nem adhatja át a kuratóriumi tagok kijelölésének jogát semmilyen szervezetnek, nem biztosíthat senkinek beleszólást az alapító okirat módosításába. Sőt, a közalapítvány alapítója még többet is megtehet, mint a magánalapítványé, mert bármikor meg is szüntetheti az alapítványt arra hivatkozva, hogy más formában jobban biztosítható annak a közfeladatnak az ellátása, amelyre az alapítványt létrehozták. Ha tehát a koalíciós pártok komolyan gondolják azt, ami a megállapodásban áll, és jogilag is fel akarják építeni a delegálási rendszert, biztosítani kívánják a rotációt, jogi garanciát kívánnak adni arra, hogy ne szüntethesse meg az alapító az egész alapítványt, ha nem tetszenek neki a kuratórium döntései, akkor a közalapítványokról valamilyen formában új törvényt kell alkotni, és ez a jogászok szerint egyáltalán nem lesz egyszerű.

Az alapítványi szakértők szerint pedig akkor sem lesz egyszerű az élet, ha ez sikerül. A delegálási rendszer, mondják azok, akiknek már volt szerencséjük megszenvedni az alapítványi demokráciát, a középszer uralmának kedvez, amelyet nehezen törnek át az új műfajok, művészeti ágak, tudományterületek, stílusok, a zseniális különcök. Hollandiában a demokratikus, delegált kuratórium kikerülésével külön csúcskuratóriumot kellett létrehozni, hogy a „szabálytalan” színházi vállalkozásokat is támogassa valaki.

Ha nem következik be az, amitől többen tartanak (lásd Tellér Gyula interjúja, Beszélő, 25. szám), hogy a szabad demokrata „köménymag” Fodor Gábor háta mögül mégiscsak folytatni akarja a kultúrharcot, sem az, amitől szintén többen tartanak, hogy az MSZP igenis törekszik az ideológiai térnyerésre a kultúra területén, akkor a kultúrbéke veszélyeivel kell szembenéznünk. Azzal tudniillik, hogy a békesség érdekében a kompenzációs szempontok uralják majd a pénzosztást, az egyensúly fontosabb lesz, mint a minőség, nem működik a szelekció, továbbra is mindenki ráfér majd a tudományos és művészeti pályákra aki valaha diplomát kapott és kitart, a pénz szétaprózódik, sokan kapnak valamit, és senki nem kap eleget stb.

De egyelőre azért a demokrácia posványába vágynánk. Majd ráérünk utálni, ha benne leszünk.

• Belföld