Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Hol volt, hol nem volt…

volt a szerb ortodox egyháznak néhány nemzetiségi iskolája a Pest környéki szerblakta településeken. Ezeket a kisiskolákat 1946 tavaszán „bekörzetesítették” Pomázra. Az immár országos beiskolázású, délszláv iskolát 1950-ben felköltöztették a fővárosba, és 1952-ben elhelyezték a Rózsák terén abban a nevezetes épületben, ahol 1876-tól az első magyar óvónőképző működött. Az ötvenes években még részben osztatlan osztályokkal működő általános iskola az idők során tizenkét osztályos mintaiskolává nőtte ki magát.

Az alacsony osztálylétszámokkal és nagyon összeszokott gyerekközösségekkel működő, családias iskola, amely az érettségi mellé felsőfokú szerbhorvát nyelvvizsgát és idegenvezetői képesítést is biztosít, amelyben a gyerekek jelentős része tizenkét évig egy osztályba járhat, amely igen jól szerepel a tanulmányi versenyeken, és nagyon sikeres, Erkel-díjas táncegyüttessel rendelkezik, a szerb vagy horvát gyökerekkel nem rendelkező magyar szülők számára is vonzóvá vált.

Jelenleg az iskola 300 tanulójának kb. 30%-a szerb, ugyanennyi horvát, 40%-a pedig magyar. Az általános iskolában a szerbek, a gimnáziumban a horvátok vannak többen. (Ezek ott dolgozó tanárok becslésén alapuló adatok, a nemzetiségi hovatartozást az iskolában nem regisztrálják.) A magyarok jelenléte nyelvi szempontból nem okoz különösebb nehézséget, mivel első osztályban szinte minden gyereknél a nulláról kell kezdeni a nyelv tanítását.

Az iskolaépület szörnyű állapotban van, már húsz éve tervezik, hogy tatarozni fogják. Az elvetemedett ablakkeretek mellett besüvít a szél, az ablakok rámástól esnek ki a falból, nemrég a kosárlabdapalánk is kiszakadt a helyéből, az épület maholnap végképp életveszélyessé válik. Az iskolának egyetlen telefonvonala van, amikor az igazgató telefont vár, be kell szólnia a tanáriba, hogy senki ne használja a telefont.

Kinek a nyelve

az, amelyen a szerbhorvát iskolában tanítanak? Egyiké, másiké, mindkettőé vagy senkié? Talán nem veszi rossz néven a kedves olvasó, ha a szóban forgó nyelvet vagy nyelveket nem ismerő tudósító nem foglal állást ebben az érdekes kérdésben, csupán jelzi a kérdés mögött rejlő feszültségeket.

Azóta, hogy a múlt században szerb és horvát irodalmárok kezdeményezték a közös szerb–horvát irodalmi nyelv kialakítását, a politikai helyzettel erős összefüggésben, hol a két nyelv (vagy nyelvváltozat) közelítését, hol a távolításukat célzó törekvések érvényesülnek. Adott egy olyan kommunikációs eszköz, amely a köznyelv szintjén egy nagyobb, több népet összefogó délszláv nyelvterületen használható, és e terület nemzeti központjaiban az irodalmi és a tudományos nyelv(ek) egységesítésének, illetve markáns szétválasztásának szempontjai váltakozva érvényesülhetnek a nyelvi szabályozás, normaalkotás, a sztenderdizáció folyamatában.

A szerbhorvát (horvátszerb) nyelvnév használatát az 1954-es újvidéki megállapodás alapozta meg, amely a két nyelv(változat) egyesítését célozta. Az egyesítési folyamat a hetvenes években, az 1971-es nyelvi vita után megtört, s mára teljesen megfordult. Mind a horvát, mind a szerb akadémia elutasította a szerbhorvát nyelvnév használatát, a zágrábi sztenderdizáció nagyon igyekszik elkülöníteni a horvát irodalmi és tudományos nyelvet a szerbtől.

Magyarországon az ötvenes években a saját egyházzal rendelkező szerb kisebbségnek egységesebb és tudatosabb értelmisége volt, mint a jóval nagyobb, de vallási szempontból el nem különülő és több kisebb etnikai csoportból (sokacokból, bunyevácokból, az archaikus nyelvi szigetet képező gradiscsei horvátokból stb.) összetevődő horvát kisebbség. Ráadásul javarészt szerbek voltak az ötvenes években érkező, Titóval szembekerült jugoszláv menekültek is, akiket mint a „láncos kutyával” szembeszálló hősöket itt a délszláv intézmények kulcspozícióiba helyeztek. A pesti szerbhorvát iskola akkori igazgatója is ilyen menekült volt.

Kialakult tehát a Rózsák terén is és máshol is egy olyan szerb dominancia, amelynek a lenyomatát az iskola nyelvi programja máig megőrizte, miközben az arányok alapvetően megváltoztak. Magyarországon körülbelül nyolcszor annyi horvát él, mint ahány szerb, s a horvát értelmiség kinevelődésével ez a sokszoros számbeli túlsúly a nemzetiségi iskolák tantestületeiben egyre erősebben érvényesül. Ma már a Rózsák terén is horvát tanárok alkotják a tantestület háromnegyed részét, s a korábban itt működő belgrádi vendégtanárok helyére is zágrábi vendégtanárok érkeztek.

Kényszerházasság

Az ország három nagy szerbhorvát/horvátszerb iskolája közül kettőben, ahol a tanulók többsége horvát, a gyerekek a szerbek és a horvátok által egyaránt használt latin írásmódot használják az alsó osztályokban, és később ismerkednek meg a csak szerbek által használt cirillel. Pesten, ahol az általános iskolában több a szerb, elsőben, másodikban cirill írásmódot használnak, a felsőbb osztályokban mindkettőt, a gimnáziumban pedig horvát tankönyvekből tanulják a humán szaktárgyakat. A horvátok elégedetlenségének első nyilvános jele Mándity Zsivko vitacikke volt a délszláv szövetség lapjában 1988-ban. E cikk szerint tarthatatlan, hogy a horvát gyerekeket lényegében szerbül tanítják. Ekkor merül fel az a gondolat, hogy a Rózsák terén a közös iskola keretein belül szét kellene választani a szerb és a horvát gyerekek nyelvi és kulturális nevelését.

Azután kitört a demokrácia, és szétbomlottak a diktatúrában köttetett kényszerházasságok. A délszláv kisebbségek megalakították 1990-ben a maguk önálló nemzetiségi szövetségeit, nemzetiségi lapjaikat. Csupán a rádió- és a tévéadások maradtak közösek – és a nemzetiségi oktatás.

Szétesett a közös anyaország, kirobbant a polgárháború, az iskolában megjelentek a menekült diákok, s nemcsak a kicsik, hanem a behívó elől bujdosó nagyok is. Nyilvánvaló lett, hogy Magyarországnak más minőségű kapcsolatai lesznek Horvátországgal, mint Szerbiával. Az iskolában és a tantestületben hirtelen fontossá vált, hogy ki hová tartozik. Ilyenkor törvényszerűen akad egy-egy forrófejű kamasz, aki demonstratívan becipeli az iskolába az önálló Horvátország zászlaját, akad, aki csetnikezik, és akad, aki usztasázik. Jelentősége lesz annak, hogy egy tanár a közös osztályban rendszeresen horvátóráról beszél szerbhorvát helyett. A szülői értekezleten az egyik szülő kijelentette, hogy „egyes tanárok soviniszta képzésre használták a tanórát”. Ez akár így volt, akár nem, az bizonyos, hogy az események, ha nem is drámaian, de valamelyest megzavarták az iskola nyugalmát.

Kényszerválás

Decemberben–januárban ismeretlen ősforrásból elterjed az iskolában az a hír, hogy a szerb és a horvát oktatást szétválasztják, mindenkinek választania kell. A szülők kétségbeesnek, rohannak fűhöz-fához, igyekeznek megtudni valami biztosat, de senki nem mond nékik semmit.

Magyarországra érkezik a Horvátországnak a határokon túl élő horvátokkal foglalkozó minisztere. A zágrábi Vecernyi List a látogatás kapcsán megírja, hogy a Rózsák terén, ahol a tanulók 85 százaléka (!) horvát, tökéletes nyelvi zűrzavar uralkodik, ám a miniszter ígéretet kapott a magyar kormánytól arra, hogy segíteni fog a horvátoknak „saját iskolájuk meghódításában”.

Márciusban néhány szülő aláírásgyűjtési akciót indít az osztályok megbontása ellen. Az akció leáll, mivel a tanárok megnyugtatják a szülőket, hogy egyelőre nem lesz változás.

Ugyancsak márciusban a horvát tanárok egy csoportja javaslatot tesz a tantestület elé: alakítsanak horvát és szerb tanárokból közös bizottságot, amely kidolgozza a szerbek és a horvátok közös iskolájának rendszerét, ahol anyanyelvi tárgyaikat, irodalmukat, történelmüket, földrajzukat külön tanulhatnák. Ezt a javaslatot a szerb tanárok elutasítják.

A Magyarországi Horvátok Szövetségének szervezésében az Angelika presszóban megalakul a Horvát Klub. A gyerekekkel küldenek meghívót lezárt borítékban a szüleiknek. A lezárt borítékokat csak a horvát és a magyar gyerekek kapják meg. A tanulók ebben az iskolában először tapasztalják, hogy hovatartozásuk szerint megkülönböztetik őket. A Horvát Klub alakuló ülésének egyik napirendi pontja az önálló horvát iskola volt.

A Művelődésügyi és Közoktatási Minisztérium nemzetiségi oktatással foglalkozó főosztálya május 6-án egyezteti elképzeléseit a Szerb Demokratikus Szövetséggel, és május 28-án a Magyarországi Horvátok Szövetségével.

A két szövetség, a minisztérium és az önkormányzat képviselői először június 4-ére beszélnek meg közös találkozót. Ezt először június 11-re, majd a tanévzáró utánra, június 16-ra halasztják, s a minisztérium jelzi, hogy államtitkári szinten (Dobos Krisztinával) képviselteti magát a találkozón.

Ekkor már a szülők is tudják, hogy ezen a találkozón dől el minden. A hetedikes szülők kezdeményezik szülői értekezlet összehívását. Az értekezletet nem hívják össze.

Június 12-én az ünnepélyes tanévzáró végén az egyik szülő szót kért, s bár nem kapta meg, azért elmondta a magáét. A tanárok három kivétellel elvonultak. Ott maradt körülbelül harminc szülő, s megbízta az SZMK elnökét, hogy június 16-án menjen el a minisztériumba, és olvassa fel állásfoglalásukat az iskola szétválása ellen. A szülők képviselője nem kapott ugyan meghívót az ülésre, de az igazgató elintézte, hogy beengedjék. Be is ment, de nem olvasta fel, és nem is ismertette a jegyzőkönyvben rögzített szöveget.

A közös iskola megszüntetéséhez és a két külön iskola megalapításához a fővárosi önkormányzat döntése szükséges. Ehhez képest nem érdektelen, hogy az önkormányzat oktatási bizottságának vezetője, Sáska Géza két nappal korábban az egyik szülőtől értesült a már kétszer elhalasztott ülésről, ahol azonban az önkormányzati apparátus illetékes osztályvezetője hivatalosan vállalta, hogy a főváros biztosítja a szétválás valamennyi anyagi és tárgyi feltételét.

Június 16-án megszületik a döntés. Illetve joghatályos döntés nem születik, mert a résztvevők olyat nem szülhetnek, hanem kötelezőnek és megfellebbezhetetlennek tekintett nyilatkozat. „1992. szeptember 1-jétől az eddigi szerbhorvát, illetve horvátszerb oktatási rendszert megszűntnek tekintik.” A pécsi és a hercegszántói iskolák horvát tannyelvűvé válnak „azzal, hogy a szerb nemzetiségű tanulók részére minden feltételt biztosítanak identitásuk megőrzéséhez”, a pesti pedig szétválik. Szeptember 1-jétől az általános iskola első és ötödik évében, a gimnázium nulladik (tehát a nyelvet nem beszélők számára indított) és első évében már külön osztályok lesznek, és a szétválás folyamata 1993 szeptemberéig befejeződik. Az átállás már szeptembertől érinti azokat is, akiknek az osztályát csak egy év múlva robbantják, mert nekik is nyilatkozniuk kell, hogy a továbbiakban horvát vagy szerb nyelven kívánják taníttatni gyermeküket.

Június 19-én postázták a szülőknek a szétválásról szóló értesítést. A szeptembertől „tiszta” osztályokba járó tanulók szüleinek június 25-i határidővel, tehát a levél kézhezvétele után egy vagy két nappal tudatniuk kellett az iskolával, melyik nyelvet választják. Márpedig ez nem egyszerű döntés. A „belgák”, vagyis a magyarok, bosnyákok, szlovének, vegyes házasságból származók csoportja a legnagyobb. Sokaknak fontosabb, hogy a gyerek kikkel szeretne egy osztályba járni, mely tanárokat szereti, mint az, hogy latin betűkkel ír vagy cirillel. Az értesítésből az is kiderül, hogy az iskolavezetés tanult az évzáró kellemetlenségeiből, s hogy az évnyitón ne ismétlődhessen meg a dolog, nem is tartanak évnyitót.

Június 25-re szülői értekezletre hívták össze az ősztől külön osztályban tanulók szüleit. Őket azért muszáj volt. A többieket nem hívták, és különösen nem hívták a hetedikesek szüleit, akiknek köréből a tiltakozási akciók kiindultak. Június 25-én azonban hívatlanul is beállítottak azok a szülők, akiket jól informált szülőtársaik telefonon elértek, s elmondták mindazt, amit alább majd idézünk tőlük. Előbb azonban sorakoztassuk fel a szétváláspártiak érveit.

Pro és Kontra

Pro (a horvátok): Szerbhorvát nyelv nincs, a két akadémia ilyet nem ismer, nem létező nyelven nem lehet tanítani. Ezt a nyelvvizsgát Zágrábban már most sem fogadják el. A gyerekek egy keverék nyelvet beszélnek.

Ha vannak is, akik a két nyelv különállását kétségbevonják, a különálló szerb és horvát kultúra, irodalom, történelem és mentalitás létezését senki sem tagadhatja. Pedagógiailag képtelenség az oktatásban mindkét kultúrát megfelelőképpen átfogni.

„Az általános politikai helyzet kikényszeríti a szétválást.” „Jugoszlávia nincs, ezt tudomásul kell venni.” Horvátország horvát iskolát, Szerbia szerb iskolát fog támogatni, közös iskola sehonnan nem számíthat támogatásra, vendégtanárokra.

A végzett diákokat nem fogadná szívesen egyik ország felsőoktatása sem.

A nemzeti tudat ápolása és megerősítése csak külön iskolákban lehetséges.

Kontra (a szülők): Aki külön iskolát akar, az csináljon külön iskolát, akik a közöset akarják, tarthassák meg. Ha a szerb és a horvát két nyelv, tanítsák ezt a kettőt, a gyerekek csak gazdagabbak lesznek attól, ha két kultúrával találkoznak.

A szétválasztott osztályok és csoportok rivalizálásából nemzetiségi viszály lesz. A politikát zárják ki az iskolából.

Sok szülő, de néhány tanár is jelezte, hogy ha az iskola szétválik, akkor nem marad tovább. Ha a mostani kis létszámú osztályokból még kivesznek gyerekeket, és a maradék – esetleg nem is arányosan – kétfelé megy, akkor egyes évfolyamok egyszerűen elfogynak, és elsorvad az iskola.

A szerbek

A szerb szövetség is szeretne önálló iskolahálózatot, fel is mérte már 1990-ben, hogy mely településeken lehetne szerb iskolákat nyitni, de a közös intézmények szétválasztásáért egyáltalán nem lelkesedik. A közös nyilatkozatot ugyan kelletlenül aláírták, mert mit tegyenek, ha a másik fél mindenképpen válni akar, de a szerb kisebbséget most az a veszély fenyegeti, hogy egyáltalán nem lesznek országos és regionális intézményeik. Pécsett és Hercegszántón horvát iskola lesz, a szerb gyerekek legfeljebb valamilyen fakultációs formában foglalkozhatnak a szerb kultúrával. Pesten minden valószínűség szerint nekik kell elmenniük a Rózsák teréről, és az ugyan lehetséges, hogy a gyerekek jó része velük megy, de a tantestületnek legfeljebb a negyede. Hogyan lesz abból a negyedből a szerb tanítási nyelvet fenntartani képes teljes tantestület, amikor a természettudományi tárgyakat már a mostani közös tantestületben sem tudják nemzetiségi nyelven oktatni? És honnan lesz utánpótlás, amikor a pécsi tanárképzőn is válófélben van a horvát–szerb tanszék, s a tanszék szerb része egyetlenegy tanárból áll? Az anyaország támogatására – ahogy ma Szerbia és a magyar–szerb kapcsolatok kinéznek – nemigen számíthatnak.

És a jövő…

Nyolcvannyolc szülőnek kellett volna június 25-ig nyilatkoznia, hogy ősztől milyen osztályba kívánja járatni a gyermekét, de csak 42 nyilatkozott. Majd csak szeptemberben derül ki, hányan maradnak az iskolában, és milyen létszámokkal indulnak a „tiszta” osztályok. Csak az biztos, hogy akár két fővel is indítani kell őket. Az átállás költségeit még senki nem becsülte meg. A főváros illetékes osztályvezetője, Zimmer László csak annyit mondott, hogy tetemes pluszköltségekre kell számítani. Miután itt országos beiskolázású intézményről van szó, a pluszköltségek megosztásában a minisztériumnak és az önkormányzatnak kell megegyeznie egymással, kérdés, hogy meg tudnak-e.

Június 16-án a Főpolgármesteri Hivatal képviselője mindenre garanciát vállalt. A fővárosi önkormányzat azonban, amely a közös iskola megszüntetéséről és az utódiskolák megalapításáról dönteni jogosult, eddig egyáltalán nem foglalkozott az üggyel. Az önkormányzatnak még van egy éve, hogy a szétválást szentesítse, de szeptember elseje után már kész tények elé lesz állítva. Ha tehát a városatyák érdemben akarnak dönteni, akkor erre már sok idejük nincs.

• Belföld