Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Sáska Géza: Még a közoktatási érdekegyeztető fórumon kérték az önkormányzatok és a szakszervezetek a minisztérium képviselőitől a modellszámításokat, amelyekből kiderülhetne, hogy anyagi szempontból kinek mivel járna a törvénytervezet elfogadása. A minisztérium képtelen volt ilyen számításokat produkálni mind a mai napig. Nem lehet tudni – például –, hogy az iskolaszékek felállítása, működtetése mennyibe kerül, hogy hány gyereket szív fel az általános iskola kilencedik és tizedik osztálya, hányan kerülnek hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba, hogy tehát mennyire és milyen ütemben alakul át az iskolaszerkezet, mennyire roggyan meg ebben az átalakulásban a középfokú oktatás, a szakmunkásképzés, és hogy – ennek következtében – mekkora végkielégítést kell fizetnünk stb.

Mindezt már csak azért sem lehet tudni, mert a főváros iskolarendszerét nem lehet egységesen, nem lehet rendszerként kezelni. A főváros még a kerületek által fenntartott iskolák költségvetéséről is legfeljebb informális úton tud adatokat szerezni. Másfél éve együttműködési megállapodást kezdeményeztünk a kerületekkel. Ezt a megállapodást a 22 kerület közül négy írta alá.

Csak egy példa arra, hogy milyen bizonytalansági tényezők vannak: a fővárosi törvény előírja például, hogy a főváros köteles átvenni azokat a középfokú intézményeket, amelyeket a kerület nem kíván fenntartani. 1990-ben az ingatlanokhoz kötötték az ellátási feladatokat, akié az ingatlan, azé a funkció. A szakképző intézmények a fővároshoz kerültek, a gimnáziumok a Fazekas kivételével a kerületekhez, holott ezek nagy része nemcsak és nem elsősorban helyi igényeket elégít ki. Ahogy az önkormányzatok szegényednek, egyre inkább meg akarnak szabadulni azoktól a költséges intézményektől, amelyeknek a helyi kötődése nem túlságosan erős. Mondjuk a szerb és a horvát iskola nem kifejezetten Erzsébetváros lakosságát szolgálja. A tavalyi és az idei tanévben tizenegy intézményt kellett átvennünk. Többek között a Kodály Zoltán Kórusiskolát is, amelynek az elindítását a XVI. kerület engedélyezte a rendszerváltás eufóriájában, eltekintve olyan apróságoktól, hogy az iskolának nem volt sem épülete, sem pedagógiai programja. Egy barakkban működött.

Most majd megindul a birkózás a nyolcadik osztályból kilépő gyerekekért, mert a kerületeknek az lesz az érdekük, hogy ne a főváros által fenntartott szakképző intézményekbe menjenek a tanulók, hanem a kerületi általános iskolákhoz szervezett kilencedik és tizedik osztályokba, mert akkor a kerületi intézmények kihasználtsága javul, márpedig ha ott csökkennek a fajlagos költségek, és a fővárosi intézményekben nőnek, akkor a fővárosnak kell inkább szembenéznie a pedagógus-munkanélküliséggel. A fenntartási logika működik, és ehhez képest másodlagos lesz a gyerekek érdeke.

Tantrend

Beszélő: Ezzel szemben a középfokú oktatás kiterjesztésében, a hat- és nyolcosztályos gimnáziumok létrehozásában egybeesik a munkahelyüket féltő pedagógusok és a gyermekeiknek jobb életesélyeket, jobb továbbtanulási esélyeket remélő szülők érdeke.

S. G.: És ezeknek a szülőknek az érdekei érvényesülnek leginkább a helyi önkormányzatokban, az ő érdekeik szerint alakul át az egész iskolarendszer. A helyi önkormányzatok oktatáspolitikájában dőlnek el azok a nagy társadalmi kérdések, amelyek messze túlnőnek az oktatáspolitikán és a helyi önkormányzatok érdekkörén. Itt ugyanis az dől el, hogy a társadalom egyik alapvető intézményrendszere mennyire lesz tagolt.

A Németh-kormány idején óriási jelentősége volt annak, hogy engedélyezték egy-két hat-, nyolcosztályos gimnázium létrehozását, és ezzel megtörték az iskolarendszer bornírt merevségét. De most már működik ezekből több mint kétszáz, több mint nyolcvan pedagógiai program szerint, és ezek az iskolák az esetek jelentős részében pusztán egy ígéretet, egy illúziót hordoznak: azt az illúziót, hogy azok a gyerekek, akik ezekbe az iskolákba kerülnek, olyan szintre jutnak, amilyenen a régi nyolcosztályos gimnáziumok diákjai voltak, mondjuk a harmincas években. Csakhogy akkor egy-egy korosztály 8 százaléka érettségizett, ma pedig 52-54 százaléka.

Az az igazság, hogy ebben a törekvésben az elkülönülés szándéka sokkal erősebb motiváció, mint a többlettudás. Az persze igaz, hogy egy hat-, nyolcosztályos gimnáziumban többet lehet tanulni, az is igaz, hogy ezek a gyerekek jobb körülmények közé kerülnek, de kinek a kárára? Ezt a kérdést sohasem teszik fel. A helyi önkormányzatokban nem merül fel az, hogy mi a legitimációja annak, hogy ugyanabból a közpénzből több jut annak az egyébként is jobb helyzetben lévő gyereknek, aki negyedik után elsős gimnazista lesz, mint annak, aki ötödikes általános iskolás marad.

Az az alapvető kérdés, hogy a társadalmi különbségek az iskolán belül jelenjenek meg, vagy az iskolák között. Ez elsőrendű politikai kérdés, amelyre országos szinten kell válaszolni. Ennek nem az önkormányzatokban, nem a helyi érdekviszonyok szerint kellene eldőlnie. Nyugat-Európa nagy részén ez a kérdés úgy dőlt el, hogy a társadalmi, különbségeket a közoktatásban lehetőség szerint az iskolán belül tartják. A mi oktatási törvényünk pedig azt a jövőképet tartalmazza, hogy minden társadalmi rétegnek kialakuljon a saját iskolája.

Ha elit, legyen elit!

Beszélő: És akkor most mit lehet tenni? Meg kell fosztani az önkormányzatokat attól a lehetőségtől, hogy hat- és nyolcosztályos gimnáziumokat hozzanak létre? Vissza kell emelni a döntéseket arra a szintre, ahol a rendszerváltozás előtt voltak?

S. G.: Azt a brutális, merev rendszert senki nem kívánja vissza, de most már az inga teljesen átlendült a másik oldalra. Valamilyen egyensúlyt kellene kialakítani, ennek pedig egyetlen lehetősége van: a szigorú minőségi kontroll. Nem baj, ha jelen van az a régi gimnáziumi forma, amely a harmincas években, de még inkább a múlt század végén igen magas színvonalon működött, de akkor az annak megfelelő normákat kell alkalmazni.

Azokban a gimnáziumokban számos tanár működött, aki az egyetemen is oktatott. Például Jedlik Ányos úr. Hol vannak most ezek a tanárok? Ha ez az iskolatípus nem pusztán a társadalmi elkülönülést szolgálja, hanem a tehetséget, akkor kapcsolódik-e hozzá ösztöndíjrendszer? Kapcsolódik-e hozzá kollégium, amely a kisebb településekről érkezőket befogadja? Nézzük meg, hogy állnak az új gimnáziumok tantestületei nyelvtudás dolgában, hány tanárnak van doktorátusa, milyen könyvtára van az iskolának, milyen nyelvi laboratóriumai stb. Legyen hat-, nyolcosztályos gimnáziumi elitképzés, de akkor az elitképzés legyen! Emellett pedig alapvető intézményként meg kellene őrizni a nyolcosztályos általánost úgy, hogy hatodik után legyenek olyan fakultációk, legyenek olyan választási lehetőségek, legyen az iskolának olyan rugalmas belső szerkezete, amellyel össze lehet tartani az eltérő igényeket és a különböző társadalmi rétegekből érkező gyerekeket.

Angliában a gyerekek 8 százaléka jár magániskolába, az elit iskoláiba. Nálunk mindenki ebben a 8 százalékban gondolkodik, a maradék 92 százalék nem érdekel senkit, ebbe a 8 százalékba akar belezsúfolódni mindenki, és senki nincs tisztában az esélyekkel. És nem is tudjuk igazából, hogy milyen drágán fizetünk ezekért az illúziókért. Az iskolaszerkezet gyors átalakulása költségvetési robbanáshoz vezet. Semjén András adatai szerint 1984-es árakon számolva ebben az évben 60 százalékkal többet költünk az oktatásra, mint 1989-ben. Ehhez képest a közoktatással kapcsolatos közérzület nemigen javult, az elégedettség nemigen nőtt. Tartok tőle, hogy ennek a többletráfordításnak a jelentős részét irreális, befejezetlen fejlesztések emésztették föl.

Tessék ezen elgondolkodni!

• Belföld