Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Göncz Árpád, ahol tud, uszít. Konszenzusra uszít, mint maga monda akkoron, amikor a kormány éppen ellene uszított. Öt évvel ezelőtt mögötte állt a parlamenti pártok konszenzusa. Ma már csak a parlamenti pártok szavazótáborainak konszenzusa áll mögötte.

1990-ben Göncz Árpád volt a híd a rendszerváltó elit meghatározó csoportjai között.

A „személyi feltétel”

Donáth Ferenc halála után nem volt más nagyformátumú személyiség, aki ezt a hídszerepet eljátszhatta volna.

Ezt a szerepet neki írta a történelem: a középosztályból, de annak a legszegényebb rétegéből érkező katolikus, aki a cserkészeten keresztül megérkezik a Teleki Pál munkaközösséghez, a népi írók, a parasztradikálisok hatása alatt alakul ki a társadalomképe. Benne van a Márciusi Frontban, 1944-ben antifasiszta ellenállóként üldözik, a koalíciós időszak alkonyán a Kisgazdapárt ifjúsági szervezetének fővárosi vezetőjeként és Kovács Béla személyi titkáraként kegyetlenkednek vele a „katonapolitikán”, s verik ki őt a politikai életből. A forradalom után abban a megtiszteltetésben részesül, hogy Bibó István oldalán ítélik őt életfogytiglanra Borbély bíró legnagyobb csodálkozására, aki az utolsó pillanatig úgy tudta, hogy akasztófát rendelhet a jeles vádlottaknak.

Göncz Árpád a rendszerváltáshoz úgy érkezik el, mint antifasiszta, kisgazda, ötvenhatos „joghordozó”, a megszakított politikai folyamatosság hordozója, aki Antall Józseffel együtt munkálkodik a Kisgazdapárt feltámasztásán, és vele együtt távozik, amikor az – a későbbiekben sokszorosan beigazolódott – sejtésük támad, hogy nem az a párt támad fel, amelyik elhalt. A Történelmi Igazságtétel Bizottság első dokumentumában őt nevezik meg a szervezet képviselőjeként. Másrészt a szabadúszást negyedszázadon át gyakorló független értelmiségiként úgy érkezik el a Hálózathoz és az SZDSZ-hez, mint a demokratikus ellenzék prominens tagja, a Bibó-emlékkönyv egyik szerkesztője, a vezető kelet-közép-európai ellenzékiek 1986-os első közös nyilatkozatának egyik aláírója, antirasszista érzékenységgel, szegénypártisággal, az emberi jogok iránti mély elkötelezettséggel. Göncz Árpád életében összesodródnak a történelmi szálak. 1989-ben úgy lesz az Írószövetség elnöke, hogy Csoóri Sándorral együtt ő kerül be a legtöbb szavazattal a választmányba.

1990-ben Antall József ajánlotta fel a köztársasági elnöki tisztséget Göncz Árpádnak. Másnak nem ajánlhatta fel, mert Göncz volt az SZDSZ elnökjelöltje. De másnak nem is ajánlotta volna fel, mert nem volt más vezető szabad demokrata, akit a kormánya fölé elnöknek elfogadott volna. Göncz Árpád személyében biztosította a történelem a személyi feltételt ahhoz, hogy az új köztársaság elnökét a parlamenti pártok egyetértéssel válasszák meg, hogy a köztársasági elnöki intézmény tényleges államhatalmi ellensúlyként működjön, hogy létrejöjjön az ország kormányozhatóságát és az első szabadon választott kormány stabilitását biztosító MDF–SZDSZ-paktum.

A „ficam”

Göncz Árpád alkotmányos jogosítványaival meglehetősen visszafogottan élt. Vétójogával lényeges törvényhozási kérdésekben soha nem élt, a parlamentnek újratárgyalásra egyetlen fontos törvényt sem küldött vissza. Az Alkotmánybírósághoz több törvényt is elküldött, azokban a törvényekben azonban az Alkotmánybíróság is talált kivetnivalót szinte minden esetben.

A nemzetközi szerződések megkötésének jogával nem élt, ezt átengedte a miniszterelnöknek.

Törvényjavaslatot igen ritkán kezdeményezett. A Zétényi–Takács-törvény megsemmisítése után kezdeményezte egy Történelmi Tényfeltáró Bizottság felállítását, ez egyáltalán nem állt szemben a kormány szándékaival, a kormánynak is, kormánypárti kisgazda képviselőknek is voltak hasonló javaslataik, az Országgyűlés nem foglalkozott érdemben egyikkel sem. A főügyész felkérésére beterjesztette a taxisblokád résztvevőit felmentő amnesztiatörvényt, miután a blokád után előállott képtelen jogi helyzetet másképp megoldani nem lehetett. Ez sem állhatott szemben a kormányfő szándékával, aki már a „pizsamás interjúban” is leszögezte, hogy a blokád résztvevőinek felelősségre vonásáról szó sem lehet. Az antirasszista törvénytervezetet az előző parlamenti ciklus utolsó napján már a következő ciklus törvényhozói számára terjesztette be.

Akik úgy gondolják, hogy jót tett volna a kormánynak és az országnak, ha a taxisblokád idején bevetik a hadsereget, azok érthetően nehezményezik, hogy a köztársasági elnök ezt megakadályozta. Kétségtelen, hogy hadsereg-főparancsnoki szerepét a köztársasági elnök az Alkotmánybíróság döntéséig másképp értelmezte, mint az Alkotmánybíróság, a kormány (és mellesleg az SZDSZ), de az elnök a hadsereg főparancsnokaként addig sem lépett fel soha, a hadsereg bevetését sem ebben a minőségében akadályozta meg, hanem a demokrácia védelmére szóló alkotmányos jogosítványára hivatkozva.

Kinevezések, felmentések aláírását egyedül a Magyar Rádió és Televízió vezetőivel kapcsolatban tagadta meg az elnök, de azt sokszor. Az Alkotmánybíróság első döntése előtt olyan indoklással, amelyet az Alkotmánybíróság jogosulatlannak tekintett, a többi esetben olyan indoklással, amely megfogalmazásában megfelelt az Alkotmánybíróság határozatának. Természetesen csak az Alkotmánybíróság döntéseinek tiszteletben tartását lehet számon kérni az elnöktől is és a kormánytól is. Azt nem, hogy előre eltalálja, milyen alkotmányértelmezést fogad el az Alkotmánybíróság, hiszen az esetek többségében az Alkotmánybíróságon belül is eltérnek az álláspontok, amit a többségi döntéshez fűzött különvélemények is jeleznek. A kormány és a kormánytöbbség döntéseit az előző ciklusban több mint száz esetben nyilvánította alkotmánysértőnek az Alkotmánybíróság.

Az Alkotmánybíróság döntéssorozata szerint a kinevezések és a felmentések megtagadása tartalmi okokból akkor alkotmányos, ha csak így akadályozható meg az, hogy egy intézmény személyi okokból alkalmatlanná váljon a tevékenységéhez fűződő valamely alapjog – a média esetében leginkább a szólásszabadság – érvényesítésére. A kinevezések és a felmentések megtagadása tartalmi okokból tehát lehet alkotmányos, de a – mindenkori – kormány ezt mindig is alkotmányellenesnek fogja tekinteni, hiszen a saját javaslatait mégsem tekintheti jogsértési kísérletnek. A kormány egy azóta alkotmánysértőnek minősített döntéssel és alaptalannak bizonyult vádakkal eltávolította a rádió és a televízió elnökeit, s azoknak az alelnököknek a kezébe került a nemzeti média, akiket az elnök korábbi gyakorlatával ellentétben annak ellenére nevezett ki, hogy jelölésüket csak a kormánypártok támogatták. Az elnök döntései pontosan annyira voltak alkotmányellenesek, amennyire érvényesült a szólásszabadság a nemzeti médiában a Nahlik–Csúcs-érában.

Azóta az akkori kormánypártok is elismerték, hogy a politikai konszenzus hiánya bizonyos esetekben elegendő ok lehet arra, hogy az elnök alkotmányosan megtagadja a jelöltek kinevezését, hiszen a mostani elnökök jelölésekor is erre hivatkozva kérték Göncz Árpádot a kinevezés megtagadására. Az elnök ezt nem tekintette ilyen bizonyos esetnek, mint ahogy Nahlik és Csúcs jelölését sem tekintette annak (ebben tévedett), és az MDF-es elkötelezettségű Alexa Károlynak az MTI élére való jelölését sem tekintette annak (ebben nem tévedett).

A rinocérosz bőre

Az elnök és a kormányfő közötti konfliktussorozat nem azzal kezdődött, hogy az elnök nem írt alá, hanem azzal, hogy aláírt. Aláírta 1990 nyarán a médielnökök kinevezését, aztán a miniszterelnök megrendezte a beiktatási ceremóniát a kinevező részvétele nélkül. Megrendezte a visegrádi csúcstalálkozót két államelnökkel úgy, mintha ő volna a magyar államelnök. Ezekben az esetekben semmilyen nézetkülönbség nem volt Göncz Árpád és Antall József között.

Nyilván Göncz Árpád is és Antall József is igen nehezen élték meg azt a csalódást, amit egymásnak okoztak. Mindketten sokkal érzékenyebbek (voltak) annál, mint amilyennek mutatni kívánták magukat. Antall sokszor nyilatkozta, mennyire hidegen hagyják a személyét ért támadások. Ennek éppen az ellenkezője volt igaz, és ez a miniszterelnökön meg is látszott. Göncz Árpád is azt mondta, hogy „az enyémhez képest a rinocérosz bőre selyempapír”. Ennek is inkább az ellenkezője igaz, de ez a köztársasági elnökön sokkal kevésbé látszik.

„Munkatársak vagyunk, jó barátok, s ugyanazt akarjuk, ha olykor talán nem is ugyanúgy… Jó tudni, hogy a parlament vezető pártjának – s az ország kormányának – élén ilyen erkölcsi, szellemi és szervezési képességekkel megáldott ember áll…” Ezt és még sok szépet írt Göncz Árpád Antallról 1990 nyarán a miniszterelnök kéziratban maradt interjúkötetének előszavában. Három évvel később, túl ezernyi vitán, lemondatási kampányon, tüntetésen, a Kossuth téri botrányon, túl azon, hogy az elnököt lehazaárulózták, leügynöközték, túl azon, hogy az MDF ügyvivő testülete ugyanúgy a demokratikus rendszer megdöntésének kísérletével vádolta, mint Kádár vérbírósága a forradalom után, túl azon a tapasztalaton, hogy a miniszterelnök az államfőt a legszélsőségesebb támadásokkal szemben sem védi meg egyetlen szóval sem, Göncz Árpád azt találja mondani, hogy „tegnap éjszaka róla (a miniszterelnökről – r. s.) álmodtam, és azt, hogy nagyon szeretem.” (Magyar Hírlap, 1993. augusztus 19.)

Plusz 5

Göncz Árpád természetesen megkönnyebbült, amikor megbukott az a kormány, amelyik éveken keresztül a becsületében gázolt és a lemondatásán mesterkedett. A megkönnyebbülést nehezebb visszanyelni, mint a sértettséget: „örömöm ugyanaz, mint ami az átlagpolgár arcán is megfigyelhető a választások után. Valamiféle felszabadultság, ami abból a most már nemcsak remélt, hanem megtapasztalt demokráciaismeretből fakad: el tudjuk küldeni őket, ha nem úgy kormányoznak, ahogy ígérték. Az újak, akik most jönnek, pontosan tudhatják: ugyanígy járhatnak.” (Népszabadság, 1994. július 16.) Ekkortájt nyilatkozta az elnök azt is, hogy ennek a mostani koalíciónak nincs alternatívája. Ezeket a nyilatkozatokat a mai ellenzék joggal sérelmezi. Nagyjából ez az egyetlen, amit joggal sérelmez, s az ellenzék elnökjelöltjének nyilatkozatai után már ezt se nagyon.

Göncz Árpádot az Országgyűlés hatalmas többséggel és minimális többséggel választotta újjá. Az érvényes szavazatok 77%-át kapta meg, de csak eggyel többet, mint amennyi az első fordulóban a megválasztáshoz szükséges. Az elnökválasztás szabályai azt a szándékot tükrözik, hogy ellenzéki szavazatok nélkül csak akkor lehessen elnököt választani, ha másképp sehogyse megy – a harmadik fordulóban. Az első forduló sikere most egy „rendellenes” 72%-os többség „rendellenes” sikere. Az elnökválasztási szabályok „konszenzusra uszítanak”. Ez nagyon helyes. Most ez a konszenzus nem jött létre. Ez nem helyes, de szükségszerű. Viszont mindenképpen szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, hogyha négy éven keresztül helyesnek tartottuk, hogy az ellenzéki pártok bizalmát bíró elnöke legyen az országnak, akkor most helyesnek tarthatjuk-e, hogy az ellenzéki pártok bizalmát nem bíró elnöke legyen az országnak?

Erre sok válasz van.

Egy: 1990-ben is csak egy ember volt, akit elnökként minden párt el tudott fogadni. Ma már egy sincs.

Kettő: Van viszont olyan ember, akit minden párt szavazótábora elfogad. Mádl Ferencet az őt jelölő pártok szavazótáborából is kevesebben támogatják, mint Göncz Árpádot. A Fidesz szuverén képviselői, akik a vak pártfegyelem helyett legjobb meggyőződésük szerint szavaztak egységesen Mádl Ferencre, olyan szavazótábort képviselnek a parlamentben, amelyben tízszer annyian választják Göncz Árpádot, mint a Fidesz jelöltjét. (Lásd a közvélemény-kutatási eredményeket a Magyar Hírlap hétfői számában.) A legélesebb konfliktusok idején sem volt olyan parlamenti párt, amelynek a szavazótáborában Göncz Árpád népszerűsége 70 pont alá süllyedt volna. Nem volt 1991 óta olyan hónap, amikor 72-nél alacsonyabb népszerűségi pontszámot mértek volna az elnöknek. Egy-két hónap kivételével mindig Göncz Árpád volt az ország legnépszerűbb politikusa, s abban az egy-két hónapban is csak az a Palotás János előzte meg, aki később a pártjával együtt kiszorult a parlamentből. A kormány és a köztársasági elnök konfliktusának csúcspontján a közvélemény elsöprő többséggel az elnöknek adott igazat. 1992 júniusában, amikor az MDF ügyvivői a demokratikus rend megdöntésének kísérletével vádolták Göncz Árpádot, a megkérdezettek 5%-a értett egyet azzal, hogy az elnök visszaélt a hatalmával. 78%-uk ezt tagadta. (Lásd Magyar Hírlap, 1992. június 2.) A konszenzus az elnök személye körül tehát csak a politikai elitben bomlott meg, és nem a társadalomban. Minimális bázisa van annak az álláspontnak, amellyel a mai ellenzéki pártok a bizalomvesztést indokolják.

Három: Az új demokrácia politikai intézményeibe vetett bizalom tragikusan lecsökkent. A köztársasági elnöki intézmény a kivétel, és ez nagyrészt Göncz Árpádnak köszönhető. Ha a képviselők akármilyen megfontolásból mást választanának ebbe az intézménybe, mint akit a polgárok túlnyomó többsége szívesen lát ott, akkor ennek az intézménynek a presztízse is összeomlana, és enyhén szólva megkérdőjeleződne a közvetett elnökválasztás legitimitása is.

Négy: A most kezdődő elnöki ciklus kétötöd része már a következő kormányzati ciklusra esik. Az elnök személyével semmiképp sem lehet kormányzati ciklusonként a kormány összetételét, ellensúlyozni. A választópolgárnak csak olyan elnökben érdemes megbízni, aki minden kormánynak érdeme szerint kellemetlenkedik. Ha Göncz Árpád olyan népszerű politikusként vonul majd vissza az irodalomba az évezred végén, mint amilyen népszerű most, az azt jelenti, hogy ilyen elnök volt.

Úgy legyen!

• Belföld