Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Nr. 1.

1991. március 6-án Antall József miniszterelnök azt mondta az első országos menedzserszemináriumon, hogy Magyarországon nincs általános, mindenre kiterjedő válság.

1988. március 17-én Kádár János nyilatkozatot adott a Magyar Televíziónak: „Általános vélemény szerint Magyarországon semmiféle értelemben nincs válság… Az a benyomásom, hogy a valóságos helyzet jobb, mint a hangulat, jobb annál, mint amilyent a tájékoztatási eszközök tükröznek.”

A válság, az éppen fél évvel ezelőtt volt, amikor a kormány azt írta a Nemzeti Megújhodás Programjában, hogy „célja olyan teljes fordulat végrehajtása, amely megállítja a nemzet további süllyedését az általános, minden téren megmutatkozó válságba, és kivezeti abból az országot.” (9. o.)

A dolog el van intézve. Kivezettek minket.

Nr. 2.

1991. február 25-én megjelent a Hunnia Füzetek 16. száma a szerkesztőség alábbi közleményével; „Lapzártakor értesültünk, hogy az úgynevezett Szentkorona-ügyben a rendőrség átadta az iratokat az ügyészségnek. Vagy az ügyészség a bíróságnak. Teljesen mindegy. Ez a mondvacsinált ügy mélyen belevilágít az egymással szövetkezett régi és új urak antidemokratikus hajlamaiba.

Most kellene összefogniuk és a közvéleményhez fordulniuk a magukat nemzetinek valló kiadóknak, lapoknak, folyóiratoknak. Mert ha a Szentkoronát kivégzik, akkor – a Rákosi-féle szalámitaktika szabályai szerint – következik a többi. És akkor marad a porondon az az internacionalista-kozmopolita sajtóbanditizmus, ami e sorok írásakor Juszt László és Franka Tibor fémjelez a leghírhedtebben. (Alanyeset: a Hunnia szerkesztőségétől – R. S.)

A hosszú évtizedek óta nem élvezett sajtószabadságnak legalább a maradványait megőrizni: márciusi számunkban erről közlünk beszélgetést Romhányi Lászlóval, a Szentkorona főszerkesztőjével. 1988. március 12-én a Romhányi László igazgatta Jurta Színház vezetősége az alábbi nyilatkozatot tette közzé a Népszabadságban: »A Jurta Színház és társulata teljes mértékben egyetért a kormány kibontakozási programjával, amelyet műsorpolitikájával és kulturális tevékenységével támogat«, és cáfolja, hogy »valamilyen ellenzék központja lenne a színház«”.

Nr. 3.

1991. február: „a parlamentben nem képviselt szervezetek, szövetségek szabad fórumának”, a Szélrózsának a címoldalán a Magyar Szellemi Védegylet közgyűlésének határozata: „Napjainkban a fő hatalmat nem a kormány, nem a parlament… gyakorolják, hanem a tömegkommunikáció szervei. …úgyszólván kedvük szerint alakítják ki azt a közvéleményt, amely szavazatai révén a parlamenti demokrácia közvetítésével a közhatalom gyakorlója.” A hatalom azé, akire a választókat a tömegkommunikáció rámanipulálja (mert „a magyar társadalom évtizedek óta leszokott arról, hogy a saját fejével gondolkozzék, bambán sodródik, tódul az ügyeletes kolomp után” – mondta Fekete Gyula a parlamenti választások után; Népszabadság, 1990. április 23.). A rájuk manipulált „szavazók bizalmának nem feleltek meg a kormányzó pártok, amikor egy elhibázott paktum szellemében a fő hatalmat, a nemzeti médiát egy olyan kisebbség kezében hagyták, melynek tagjai – tisztelet a kivételnek – gátlástalanul kiszolgálták a korábbi, egypártrendszeren alapuló diktatúrát”. Mert az a mazochista SZDSZ inkább veszni hagyta a destruktív bizalmatlansági indítvány lehetőségét (nem kis áldozat – egy ilyen párttól!), csak hogy a nemzeti médiát egy olyan kisebbség kezében tudja, amelyik ellene és önmaga ellen manipulálja – kedve szerint – a választók többségét. „A Magyar Szellemi Védegylet legutóbbi közgyűlése ezért úgy döntött, határozati javaslatban fordul a kormányhoz, teljesítse végre” a bambán sodródó „választópolgárok nagy többségének megbízását; vegye kézbe nemzeti intézményeinket… A jelenlegi rádió és a jelenlegi televízió csak az anarchiát és elvadulást, a teljes visszarendeződést hozhatja ránk…” A nemzeti média azonban hiába tör a saját vesztére a kolompszó után tóduló közvéleményen keresztül – ennek a kormánynak ugyan bégethetnek…

A Szélrózsa megidézett számában a lapot finanszírozó Magyar Néppárton és annak ifjúsági szervezetén kívül már csak az egypártrendszer három számkivetett árvája, a Demokrata Koalíció, a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség és a Magyar Szocialista Munkáspárt hallatja a hangját a Hunnia Füzetek öles hirdetésének a tövében.

Ha nem lenne a Szélrózsa, és nem lenne a bőkezű Néppárt, és nem lenne Fekete Gyula (aki már 1990 tavaszán is a saját választási műsoridejét költötte önzetlenül az állampárt ősi ellenségeinek, a sajtómonopólium mellőzöttjeinek, Németh Miklósnak, Szűrös Mátyásnak, Pozsgay Imrének és Horn Gyulának a népszerűsítésére), akkor hol foglalhatnának most helyet a visszarendeződés legkövetkezetesebb ellenfelei?!

Komponálta:

• Hátsó oldal