Amit síremlék formájában Bíró János alkotott, az kavics. Jéghideg, kemény kövecs. Mint valami márványba dermedt szemgolyó.

Tiszta felszín. Sima felület. Csupa legömbölyítettség, rajta vágás. Ennyi benne a nőies.

Kavicsot jó tapogatni. Felülete bársonyosan sima, akár a hamvas bőr. Alakja kerekded, formás, jól elfér, belesimul a fogdosó marokba. Mindez azonban csak egy ideig jó. Aztán mást kell csinálni, hogy később újra jó legyen.

Mondhatnánk: gyönyörű.

Két rövid bibliai szakaszt szeretnék itt, Fekete Éva sírkövénél felolvasni, s a második részlethez néhány gondolatot fűzök.

A Prédikátor könyvének harmadik fejezetében ezt találjuk: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.

(Szép temetés) Túl vagyunk a halál protokollján. Megy neked a temetésrendezés, anyám mondott valami ilyesmit a nagyanyám temetése után, 1960 decemberében. Úgy mondta, mintha elismerésnek szánná, de nagyon bissigre sikeredett, nem lehetett nem kihallani belőle, hogy „inkább az életében lettél volna egy kicsit figyelmesebb, megértőbb vele, inkább tanultál volna meg németül, hogy megértsd, amit mond, mintsem hogy elkönyveljed együgyűnek, szűklátókörűnek, pusztán azért, mert csak annyit értettél meg belőle, amennyit a tört magyarságával ki tudott fejezni”.

Több mint húsz évvel ezelőtt volt egy nyomasztó Kasszandra-álmom: ötvenévesen halálos beteg leszek. Még sok időm van, riadtam életre a rémálomból a sátorban, ahol feküdtem valahol egy alföldi kempingben, egy zűrzavarral és kora bánattal teli nyaralás egyik hajnalán. Még sokára lesz, de majd figyelek, gondoltam utána rögtön, s azóta többször is. Hiszen az időben felismert betegség gyógyítható.

1994 – az a bizonyos ötvenedik életév. A változás korának megfelelő triviális nőgyógyászati panaszokkal többször is felkeresem a nőgyógyászom.

Mióta meghallottam halálod megdöbbentő hírét, megengedhetetlenül vidám képsorok idéződnek fel bennem, s ezeket szomorúságom sem képes elüldözni: Prága utcáin és múzeumaiban bóklászunk, balatonalmádi borozók teraszáról bámuljuk a megunhatatlan naplementét, és próbáljuk elhessegetni a kihívó karcsúságod és miniszoknyád által odavonzott keletnémet atyafiakat – szóval, ha úgy tetszik, csupa kegyeletsértő, frivol emlék, mely azonban paradox módon nem könnyebbé, hanem nehezebbé teszi a gyász elviselését, a megváltoztathatatlan tudomásulvételét.

Itt állunk szépen körülötted, kik életed nagy szenvedélyének, gondoskodási szenvedélyednek boldog rabjai voltunk, és boldogtalan árvái vagyunk. Ezek az árvák sokan vagyunk, mert magadhoz családosítottál minket, otthonná tetted a munkahelyünket, ügyvezető anyánk voltál. Amikor bejöttél a szerkesztőségbe, elkoboztad és elmostad büdös hamutartóinkat, betetted a hűtőbe a sajtot és a zalait, minden puha lett és lekerekedett. S most elmentél rendet rakni a Beszélő korán benépesülő égi szerkesztőségébe Vajna János, Nagy András és Solt Ottilia után.