Skip to main content

Micpa

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Emlékezés Évára


Két rövid bibliai szakaszt szeretnék itt, Fekete Éva sírkövénél felolvasni, s a második részlethez néhány gondolatot fűzök.

A Prédikátor könyvének harmadik fejezetében ezt találjuk: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, ami ültettetett. Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek. Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak. Ideje van a keresésének és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak. Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak. Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek…”

A másik szakasz Mózes első könyvének a 31. fejezetében található: „És vőn Jákób egy követ, és felemelé azt emlékoszlopul. És monda Jákób az ő atyafiainak: Szedjetek köveket! És gyűjtének köveket, és csinálának rakást; és evének ott a rakáson. És nevezé azt Lábán Jegár-Sahaduthának, Jákób pedig nevezé Gálhédnek. És mondja vala Lábán: E rakás bizonyság ma, közöttem és közötted, ezért nevezék Gálhédnek. És Micpának, mivelhogy mondá: Az Úr legyen vigyázó közöttem és te közötted, amikor egymástól elválunk. (…) Bizonyság legyen e rakás kő, és bizonyság ez az emlékoszlop, hogy sem én nem megyek el e rakás kő mellett tehozzád, sem te nem jössz át énhozzám e rakás kő és ez emlékoszlop mellett gonosz végre. Az Ábrahám Istene, és a Nákhor Istene és az ő atyjok Istene tegyenek ítéletet közöttünk: És megesküvék Jákób az ő atyjának Izsáknak félelmére.”

A kövek sem élnek örökké. Amikor az Örökkévaló a teremtés negyedik napján megalkotta az égitesteket – hogy „legyenek jelek, meghatározói ünnepeknek, napoknak és esztendőknek” –, csillagokat is teremtett. Mire fényük visszacsillan „az éji folyó” tükrén, sokuk anyaga talán már rég szét is szóródott, mert „elporladnak az örökkévaló hegyek” is.

A kövek emlékeztetnek. Ünnepekre, napokra, esztendőkre. Irányokra és utak hosszára. A nagy győzelmekre és vereségekre egyaránt.

Jákób köve a „bizonyság” (vagy tanúság) halma, mely hallotta az após és a vő közötti békekötés szavait, s ha netán az eskütevők vagy utódaik valaha hallgatnának a megegyezésről, a „kövek fognak beszélni”.

Micpa, azaz őrtorony (melyben az Úr a vigyázó) is a mesterséges kőhalom, hiszen a mi esküvéseink olykor nem tartóztathatnak fel bennünket mégsem abban, hogy gonosz szándékkal mennénk egymás határaiba.

Jákób bátyja, Ézsaú haragja elől menekült hajdan minden lehetséges örökségétől megfosztva, mindössze „egy pálcával” a kezében ősei szülőföldjére, ahol beleszeretett Ráhelbe, és feleségül akarta. De ő, a neve szerint is a cselvetés mestere, apósában, Lábánban emberére akadt. Így lett éveken át, szerelme díjaként szolgájává nagybátyjának. És így lett férje kényszerből nemcsak a szeretett „szépszemű” Ráhelnek, de más asszonyoknak is, s egy napon „két sereg”-ként titkon visszaindult az Ígéret földjére. Lábán úgy érezte, hogy „meglopták” a szívét és ráadásul eltulajdonították isteneit is. (Ki tudhatta akkor, hogy Ráhel nyerge rejti a házibálványokat, vagy azt, hogy egy rövid útszakasz után Jákób „emlékoszlopot” állíthat az Efratába vezető út mentén a szeretett asszony sírja fölé.)

Lábánnak most, hogy utolérte a menekülőket, hatalmában állna erővel visszaszerezni mindent Jákóbtól, de megállítja az őt álmában megszólító Isten. És ezért emeltetik most Micpa őrköve. Hogy az utódok is megálljanak majd, ha valaha szívük búsult indulata szembefordítaná őket egymással.

Az emlékeztető kövek sem élnek örökké. De hiszen a mindenségbe szóródott csillagok fényét is megőrzi az idő! Hogy emlékeztessenek „napokra”. Jobb napjainkra. A békesség ünnepeire. Hogy megállítsanak olykor bennünket, megmutatva: milyen jelentéktelen porszemek vagyunk, és hogy mégis visszaverődhet a végtelenbe rólunk egy-egy fénysugár.

Lassan, lassan szeretteink sírjainál futunk össze leggyakrabban. S olyanok is, akik közé esetleg végképp árkokat húz a meg nem értés vagy ellenségeskedés is. De vannak helyek a világon, ahol mindig megtorpanunk majd. És ez marad a mögöttünk jövőknek is. Vannak szeretteink, akik kövei mindig megállítanak majd, s a rohanó, végtelen időt – ha egy percre is – felfüggesztve, a békére emlékeztetnek.

Ilyen Éva köve is. Áldott legyen az emlékezete, és áldott legyen ez a hely!

Farkasrét, 1999. október 3.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon