Nyomtatóbarát változat

Magyar Szocialista Munkáspárt
Központi Bizottság
Agitációs és Propaganda Osztály
Tudományos és Kulturális Osztály

Feljegyzés Lukács revizionista nézetei elleni harc
eredményeiről és helyzetéről

1. 1957-ben megindult Lukács politikai magatartásának és elméleti tevékenységének bírálata, mely leleplezte Lukács irányzatának revizionista lényegét, politikai és filozófiai nézeteinek összefüggését, elméleti felfogásának és politikai gyakorlatának egységét, renegát jellegét.

Lukács György revizionista nézeteit bíráló cikkek jelentek meg a Társadalmi Szemlében, a Pártéletben, a szovjet és a német pártsajtóban. (Az utóbbiak egy részét – Hans Koch és Jegorov tanulmányait – a magyar sajtó is közölte.)

Ezzel egyidőben Lukács Györgyöt védelmébe vette a jugoszláv sajtó, és a múlt évben egyes lengyel folyóiratok is.

Az ideológiai harcot egyes adminisztratív intézkedések kísérték és követték: Lukácsot eltávolították a Magyar Tudományos Akadémia Elnökségéből, mint egyetemi tanárt nyugdíjazták, Heller Ágnest, Lukács egyik vezető tanítványát, eszméinek hirdetőjét leváltották a Filozófiai Szemle felelős szerkesztői tisztéből, és eltávolították az Eötvös Loránd Tudományegyetemről.

2. Az MSZMP 1957. júniusi pártértekezlete foglalkozott Lukács politikai tevékenységével, a Központi Bizottság a művelődéspolitikai irányelvek című dokumentumban, valamint a Politikai Akadémia több előadása bírálta Lukács politikai-ideológiai állásfoglalását, s ezekből a pártaktíva jelentős része tudomást szerzett arról, hogy Lukács ma is revizionista nézeteket képvisel és a párt elítéli ezeket.[1]

Lukács revizionista nézeteiről vitát rendeztek több egyetemen, a Magyar Tudományos Akadémián.

Lukács revizionizmusának bírálatát a pártaktíva általában helyesléssel és egyetértéssel fogadta. Azonban a párton belüli értelmiség egy részében is a kritika (melyet gyakran csak hallomásból ismertek, akárcsak Lukács műveit) fenntartásokkal, bizalmatlansággal találkozott. Az elmúlt esztendőben ezek a fenntartások fokozatosan csökkentek, ennek ellenére Lukács nézeteinek vonzóereje ma sem elhanyagolható, különösen azoknak az értelmiségi rétegeknek a körében, amelyekre Lukács ideológiája és személye a múltban is erősen hatott.

A bírálattal való szembenállás a többi között abban fejeződött ki, hogy a kritika jogosultságát csak Lukács közvetlen politikai tevékenységére vonatkozóan ismerték el, általános ideológiai-filozófiai-esztétikai munkásságát elválasztották politikai magatartásától.

Több fontos társadalomtudományi intézményünkben a Lukács revizionizmusával foglalkozó vitákhoz nem, vagy csak nagy késedelemmel fogtak hozzá. A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Intézetében például csupán 1958. október-novemberben, tehát majd egy évvel a Lukácsot bíráló első cikkek megjelenése után vitatták meg érdemben a Lukács-kérdést. Fogarasi elvtárs, a Magyar Tudományos Akadémia 1958. évi nagygyűlésén tartott előadásában a bírálat késését a következővel kommentálta: „…miért vártunk ilyen sokáig nézeteinek kritikai értékelésével? …láttuk a kettősséget, amely Lukács művein átvonult. De azt reméltük, hogy végül is a marxizmus-leninizmus oldalára fog állni… Még 1956 után is sokáig vártuk és elvártuk, hogy a pártnak és a marxista mozgalomnak egy olyan régi tagja, mint Lukács, képes lesz belátni, hogy hibásan foglalt állást.” (Magyar Filozófiai Szemle, 1958, 3–4. szám, 276. oldal.) Ez a magyarázat nem helytálló: egyrészt a párt szervei – helyesen – nem vártak a bírálattal, nem taktikáztak az ideológiai alapkérdésekben; másrészt egyes tudományos intézményekben a várakozás: hiba volt.

3. Lukácsnak az ellenforradalom óta kifejtett elméleti tevékenysége arról tanúskodik, hogy revizionista koncepcióit még durvábban és agresszívebben fejti ki. 1958-ban könyvet jelentetett meg Nyugat-Németországban, „A félreértett realizmus ellen” címmel, melyben szemforgató módon „kétfrontos” harcról beszél, rágalmazza a „sztálini korszakot” és a szovjet irodalmat, támogatja a jugoszláv revizionizmus felfogását, megerősíti és aláhúzza azt a revizionista tételt, hogy korunk alapvető ellentmondása nem a kapitalizmus és a szocializmus között van, s az eddiginél is nyíltabban és élesebben száll síkra az irodalom és a művészet pártossága ellen. (A mű legfontosabb fejezetét közölte a Studia filozoficzno című lengyel folyóirat.) 1957-ben megjelent és a japán, olasz, francia, jugoszláv sajtóban szélesen terjesztett önéletrajzi kiegészítése már a teljes renegátság jellegét viseli magán. Az 1930-as években írja, „fel kellett ismernünk, hogy a marxista kultúrát gazdagító haladó irányzat és a zsarnoki bürokrácia dogmatikus nyomása közötti összeütközés okai Sztálin rendszerében és saját személyében keresendők”. „Ezért kénytelen voltam gerillaháborút folytatni tudományos eszméimért: műveim kiadását olymódon tettem lehetővé, hogy teletűzdeltem Sztálin stb. idézetekkel és eltérő nézeteimet a lehető legóvatosabban fejtettem ki…”

Lukács és hívei azt a tényt, hogy a nyugati reakciós művészeti irányzatok egyes képviselői és egyes ultrareakciós imperialista sajtószervek bírálják Lukácsot, önigazolásul kívánják felhasználni, mintha Lukács a marxizmus talajáról folytatna harcot a „sztálinizmus” és a reakciós ideológia ellen. Ez a bírálat – amely ma már a polgári ideológia belső harca – nem változtat azon, hogy Lukács neve és ideológiája zászló a marxizmus–leninizmus, a proletárdiktatúra ellen. Lukács néhány tanítványa Nyugatra disszidált. Mészáros István, aki jelenleg az ellenforradalmi emigráns írószövetség titkára, könyvet és több cikket jelentetett meg Nyugaton a magyar népi demokrácia ellen. Lukács itthon maradt tanítványai közül Heller Ágnes 1957-ben tartott egyetemi előadásain sorozatos támadást intézett a Szovjetunió, a proletárdiktatúra valósága ellen, a proletárdiktatúrát „elidegenedett államhatalomnak” nyilvánította, szovjetellenes, trockista rágalmakat ismételgetett. 1958-ban kéziratot nyújtott be a Kossuth Könyvkiadónak, amelyben az II. Internacionálé etikai nézeteinek bírálata ürügyén a leninizmus polgári moralizáló bírálatát igyekszik kifejteni.

4. A Lukács György által képviselt revizionista nézetek elleni harc folytatása és kiterjesztése érdekében javasoljuk, hogy

a) Lukács György revizionista nézeteinek bírálatáról készült munkaközösségi anyag jelenjen meg a Pártéletben és 10 000 példányban különlenyomatban, azzal a megjegyzéssel, hogy a cikk közérthetően összefoglalja a kritika eddigi eredményeit, s a Filozófiai Elméleti Munkaközösség vitája alapján készült;

b) a Társadalmi Szemle és más elméleti folyóiratok időközönként jelentessenek meg bíráló munkákat Lukács filozófiai, esztétikai és irodalomtörténeti felfogásáról, terjesszék ki a bírálatot tanítványaira is, mutassák fel a Lukács-féle revizionizmus és a nemzetközi revizionizmus kapcsolatát;

c) értelmiségi pártszervezeteink, különösen a tudományos intézetek, az egyetemek és a főiskolák, kulturális intézmények, valamint a pedagógusok pártszervezetei folytassák Lukács revizionizmusának leleplezését annak a harcnak keretében, amelyet a párt a revizionizmus, a polgári demokratikus ideológia, a „harmadik utas” felfogás ellen vív.

Budapest, 1959. április 27-én

Szirmai István s. k.


Orbán László s. k.

---

MSZMP Központi Bizottsága
Tudományos és Kulturális Osztály
Szigorúan bizalmas
Készült 21 példányban
Látta: Szirmai István et.
Tu/1749

Feljegyzés a Politikai Bizottságnak

I.
Lukács György könyvének kiadása


Lukács György megírta – az élete főművének szánt és mintegy 1500 oldal terjedelmű – esztétikájának első részét (500 oldal) szokása szerint német nyelven. A könyv kiadására szerződést kötött egy a Német Szövetségi Köztársaságban működő polgári kiadóval. Ennek vezetője már hónapok óta sürgeti a kézirat első részét. Lukács emellett megállapodott az olasz pártkiadóval és Schaff elvtárssal is, hogy előbbi olasz nyelven, a Lengyel Tudományos Akadémia pedig lengyel nyelven szintén kiadja az említett művet.

Osztályunk Szigeti József, Gedő András és két más elvtárssal véleményeztette a kéziratot. Ennek alapján megállapítható, hogy Lukács esztétikai művében természetesen tükröződik nagy műveltsége, rendkívül kiterjedt tudományos kutatásának gazdag anyaga, félévszázados tudományos tevékenységének tapasztalata, írói rutinja stb. Ezért könyvében nemcsak az esztétikával foglalkozó szakemberek, hanem mások is sok hasznos anyagot és gondolatot találhatnak. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy Lukács György hibás – antimarxista koncepciója többé-kevésbé tükröződik e művében is. Mivel a mű elsősorban esztétikai kérdésekkel foglalkozik, véleményünk szerint nem lenne helyes megakadályozni megjelentetését.

Lukács György ragaszkodik ahhoz, hogy a könyv először az említett nyugatnémet polgári kiadónál jelenjen meg. Nemcsak azért, mert erre őt szerződése kötelezi, hanem azért is, mert az NDK-beli pártkiadó és a magyar Akadémiai Könyvkiadó egyelőre nem adja ki műveit. A szerződésbe azonban állítása szerint belevett egy olyan kikötést is, amely a NSZEP[2] kiadója számára bármikor lehetővé teszi a könyv kiadását.

Felmerült az a javaslat is, hogy a könyvet mindenek előtt az Akadémiai Kiadónál magyar vagy német nyelven kellene megjelentetni. Ez ellen nemcsak az szól, hogy Lukács György kategorikusan ellenzi ezt (mivel a Der junge Hegel című könyvét az Akadémiai Kiadó szerződés ellenére sem adta ki), hanem az is, hogy a könyvet előbb le kellene fordítani magyarra, ami a kiadás határidejét legalább egy évvel tolná ki. Emellett politikai szempontból is a kisebb rossz az, ha a könyv német nyelven egy polgári kiadónál és nem nálunk jelenik meg akár magyar, akár német nyelven.

Mivel Lukács György az ellenforradalom óta egyetlen nyilvános nyilatkozattal sem határolta el magát korábbi hibás politikai nézeteitől, így a magyar és nemzetközi pártközvélemény joggal tételezi fel, hogy ma is kitart korábbi revizionista politikai és ideológiai állásfoglalása mellett. Ilyen körülmények között könyvének megjelentetése mindenképpen problematikus. Figyelembe véve emellett azt a körülményt, hogy a könyvet Lukács német nyelven kívánja megjelentetni, nyilvánvaló, hogy az kellemetlenül érinti majd a NSZEP Központi Bizottságát. Ezért felmerülhet annak szükségessége, hogy a Titkárság tájékoztassa a NSZEP KB Titkárságát Lukács esztétikájának az NSZK-ban történő kiadásáról.

A könyvnek az olasz pártkiadónál és a Lengyel Tudományos Akadémia által történő kiadását semmiképpen sem tekinthetjük kívánatosnak, mert ha ez megelőzi a könyv Magyarországon történő kiadását, akkor óhatatlanul azt a látszatot kelti – amit a szektás dogmatikus elemek amúgy is hangoztatnak –, hogy a lengyel és olasz testvérpártok azért jelentetik meg Lukács könyvét, mert hajlamosak a revizionizmus iránti békülékenységre. Helyesnek látszanék ebben az esetben is a lengyel és olasz testvérpártok titkárságával való konzultáció.

II.
A Lukács Györggyel folytatott beszélgetés


A Titkárság határozata értelmében Orbán László és Szerényi Sándor szeptember 13-án két és félórás beszélgetést folytattak Lukács Györggyel, hogy tisztázzák, csakugyan belátta-e korábbi magatartásának hibáit, és milyen magatartásra számíthatunk részéről a jövőben. A beszélgetés olyan benyomást keltett bennünk, hogy Lukács György magatartásában nem következett be lényeges változás. Hangoztatta, hogy ő mindig egyetértett az SZKP XX. kongresszusának határozataival, és ma is egyetért az SZKP és Hruscsov elvtárs helyes külpolitikájával, valamint a mi pártunk helyes külpolitikájával és gazdaságpolitikájával. Kijelentette, hogy ha megszüntetjük „szellemi internáltságát”, akkor ő megfelelő időpontban és módon a sajtónak is hajlandó ilyen szellemű nyilatkozatot tenni. Ha a párt illetékes szervei hozzájárulnak ahhoz, hogy esztétikai művének kéziratát elküldhesse a nyugatnémet kiadójának, akkor ő akármikor megtenné ezt a nyilatkozatot. „Szellemi internáltságának” megszüntetését azért tartja az ilyen vagy más hasonló alkalomból történő nyilatkozata elengedhetetlen feltételének, mert ellenkező esetben mindenki úgy értékelné, hogy csak azért nyilatkozott így, hogy ezzel lehetővé váljék műveinek magyarországi és külföldi megjelentetése, ez pedig az ő számára is elfogadhatatlan, a párt számára is káros lenne.

Lukács György az egész beszélgetés fő kérdéseként középpontba állította, hogy hibás, sztálini módszerekre emlékeztető eljárás a részünkről az, hogy mivel bizonyos politikai kérdésekben nézeteltérések állnak fenn közte és a párt között, ezért őt és tanítványait (név szerint is megemlítette Heller Ágnest és Almási Miklóst) „szellemi internáltságban” tartjuk. Ez alatt elsősorban azt érti, hogy nem engedjük ideológiai műveik megjelentetését. Szerinte Lenin hasonló helyzetben nem így, hanem ellenkező módon járt el például Plechanovval szemben. Ő megérti, hogy a párt bírálja az ő vagy tanítványai műveit, de értékes tudományos művek megjelentetését adminisztratív eszközökkel csak a sztálini időkben akadályozták meg, és ő az ilyen módszerekkel nem tud egyetérteni.

Bármilyen érveket hoztunk fel az ő magatartása helytelenségének bizonyítására, és bármennyire is igyekeztünk őt meggyőzni arról, hogy a nagy nyilvánosság előtt elkövetett politikai és ideológiai hibáitól a mai napig sehol sem határolta el magát, s ezért a magyar és külföldi pártközvélemény őt jogosan tartja ma is revizionistának – csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy amennyiben erre szükség volt, ő már önkritikát gyakorolt a Titkársághoz írott levelében, általános önkritikára pedig nem hajlandó, mert ahogyan a Blum-tézisek esetében történt, a történelem őt most is igazolni fogja.[3]

Az ideológiai síkon ellene folyó küzdelmet „a párt politikai érdekével” magyarázza. „Megérti”, hogy erre a pártnak szüksége volt, de kijelentette, hogy a vele vitázók érvelése „műveinek meghamisításán”, az azokból vett idézetek összefüggésükből való önkényes kiragadásán alapultak, és ezért nem bírják el a tudományos kritikát. Szerinte ő sem 1956-ban, a Politikai Akadémia keretében „A haladás és a reakció harca a mai kultúrában” címen, továbbá a Petőfi-kör filozófiai vitáján megtartott előadásaiban,[4] sem máskor nem képviselt revizionista álláspontot, ellenkezőleg, mindig az SZKP XX. kongresszusa és a marxizmus-leninizmus szellemében írt vagy beszélt. Ezt bizonyítja, hogy „Kuusinen elvtárs legutóbbi cikkének egyik fő tétele szinte szóról szóra megismétli a nála kifogásolt és revizionistának »minősített« tételt, melyet ő a haladás és reakció harcáról kifejtett.”[5]

A Lukács Györggyel való beszélgetés során mindvégig igen elvtársias hangot ütöttünk meg, barátságos, meggyőző módon léptünk fel. Ennek ellenére az a benyomásunk, hogy Lukács György törekvése csaknem kizárólag arra irányult, hogy biztosítsa a maga és tanítványai számára a publikációs lehetőséget, mert meggyőződése, hogy a későbbiek során „bebizonyosodik”, hogy az ellenük irányuló kritikák nem állják meg a helyüket, és a párt meg fogja változtatni magatartását velük szemben.

Ezért hajlandó az említett nyilatkozat megtételére, ugyanakkor nem hajlandó semmilyen nyilvános politikai vagy ideológiai önkritikára.

III.
Határozati javaslat


1. A Politikai Bizottság járuljon hozzá, hogy Lukács György elküldhesse kéziratát és megjelentethesse könyvét a nyugatnémet polgári könyvkiadónál. A Titkárság tájékoztassa erről a NSZEP titkárságát.

2. Az olasz pártkiadó és a Lengyel Tudományos Akadémia által történő kiadás ügyében a Titkárság konzultáljon az olasz és lengyel testvérpártok titkárságával, hogy – legalábbis egyelőre – álljanak el a könyv kiadásától.

3. Javasolja a Magyar Tudományos Akadémiának, hogy Lukács György néhány arra érdemes művének az Akadémiai Kiadó útján történő megjelentetését ne akadályozza, ugyanakkor gondoskodni kell az abban esetleg előforduló hibás nézetek megfelelő nyilvános bírálatáról.

Budapest, 1960. október 20.
Orbán László

---

MSZMP Központi Bizottság Titkársága
Szigorúan bizalmas!
Készült 18 példányban

Jelentés a Politikai Bizottságnak

A Politikai Bizottság határozatának megfelelően fogadtam Lukács Györgyöt. A beszélgetés folyamán a következőket mondta:

1. Mélyen bántja a Politikai Bizottság határozatának az a része, amely kivándorlási lehetőségére utal. Maradhatott volna a Szovjetunióban mint például Varga elvtárs,[6]sokszor hívták a Német Demokratikus Köztársaságba. 1956 után Amerikából, Svájcból sok meghívót kapott, nem egyetlen katedrát ajánlottak fel számára – mindezt elutasította vagy válasz nélkül hagyta.

2. Könyvét magyar nyelvű kiadásra azért nem ajánlotta fel, mert a Magyar Tudományos Akadémia 1957-ben kiadási tervében felvette „Ifjú Hégel” [sic!] című könyvének kiadását, majd minden indoklás nélkül törölte. Közölte, hogy levelet ír a Magyar Tudományos Akadémia elnökének, és egyben felajánlja könyvét kiadásra.

3. Ismételten kéri, vegyük tudomásul, hogy könyve a kapitalista Németország egyik kiadójánál jelenik meg elsőnek. Nem hiszi, hogy ez a legcsekélyebb politikai zavart okozná, mert az neki régi kiadója. Könyvei jelentek már meg francia, japán és más kapitalista kiadóknál is.

Kéri, vegyük tudomásul, hogy ő egy sajátosan német nyelven író magyar író. 75 éves, ez élete fő műve és szeretné maga elvégezni a korrektúrát, amely véleménye és tapasztalatai szerint igazi alkotó munka, sok javításra, bővítésre ad lehetőséget. A magyar fordítás elkészítéséhez legalább három évre lenne szükség, ő ezt nem biztos, hogy megéri.

Hangsúlyozta, hogy a német kapitalista kiadóval kötött szerződésében elsőbbségi jogot biztosított a Német Demokratikus Köztársaság kiadója számára, hogy a maga részéről boldogan venné tudomásul, ha a Német Demokratikus Köztársaság kiadója – amely sok Lukács-könyvet adott ki – élne ezzel az elsőbbségi joggal.

4. Ír az olasz kiadónak, s közli, hogy könyve kiadásával várják meg a magyar nyelvű kiadást. Véleménye szerint arra, hogy ő írjon, azért van szükség, hogy a párt kiadója a könyv kiadásának elmaradását Nenniéknek megfelelően indokolhassák, és ne pártletiltásra kelljen hivatkozniok.

5. A „szellemi internáltságot” ő a tanítványaival szemben alkalmazott adminisztratív intézkedésekben látja. Ezeknek nem jelenhetnek meg publikációik, s az egyiknek csak azért nem fogadják el disszertációját – amely szerinte kitűnő munka –, mert Lukács-tanítvány.

Javaslat

Javasolom, a Politikai Bizottság tartsa fenn eredeti határozatát, a testvérpártokhoz eljuttatott határozatot azonban bővítsük ki a következő szöveggel:

A határozatot közöltük Lukács Györggyel, aki a határozatban foglalt kivándorlási lehetőségről szóló utalást mélyen sértőnek találta, s kijelentette, hogy ezzel soha nem kíván élni. A „szellemi internáltságot” saját személyére vonatkozóan nem tartja fenn, de kéri, hogy tanítványainak több publikációs lehetőséget adjunk.

Szirmai István

---

Jelentés

1958. október 7-én Aczél György elvtárssal együtt közöltük Lukács Györggyel, hogy a kormány nyugdíjazni fogja. Indok: ideológiai és politikai álláspontja lehetetlenné teszi, hogy a Magyar Népköztársaság egyetemén a fiatalok marxista filozófiai oktatását folytathassa.

Lukács tudomásul vette – azon az alapon, hogy a kormánynak ehhez joga van, de leszögezi, hogy ő nem tartja magát revizionistának, hanem marxista-leninistának. Fő veszélynek a hazai és a nemzetközi munkásmozgalomban egyaránt a revizionizmust tartja, ebben egyetért a párttal. Viszont szerinte csak akkor lehet a revizionizmus ellen sikerrel harcolni, ha előbb teljesen kiirtottuk a dogmatizmust. A párttal való alapvető elvi ellentétei közül az egyik éppen ezért az, hogy szerinte a párt nem harcol a dogmatizmus és a szektarianizmus ellen.

Néhány további kérdésben – amelyeket a vita összefoglalásakor alapvető elvi kérdésnek jelöltünk meg – nem ért egyet a párttal. Szerinte:

1956. november 3. után konszolidálni lehetett volna, nem volt szükség a szovjet hadsereg beavatkozására;

ha mégsem sikerült volna a konszolidáció, 8-10 nap múlva jobb lett volna a beavatkozás;

miután a Szovjetunió hadserege nálunk biztosította a szocializmust, nem kellett volna olyan erőszakos módszerekkel fellépni, hanem a széleskörű demokrácia biztosításával elérni, hogy a tömegek szimpátiája és támogatása újra a miénk legyen;

az alapot semmi nem fenyegette, viszont a felépítmény kialakulását és megszilárdulását módszereink akadályozzák.

Kijelenti, hogy a marxizmus továbbfejlesztésén dolgozik, de csak saját tudományos meggyőződésére hallgatva, mert bizonyos abban, hogy mint korábbi vitái esetén, úgy most is neki lesz igaza. Egy-két évtizedes perspektívában ez feltétlenül kiderül – a politikusok belátják tévedésüket –, a történelem őt fogja igazolni.

Közli, hogy nyilvánosság előtt fenntartásainak és ellenvetéseinek nem ad hangot, nem ad alkalmat arra, hogy körülötte csoport keletkezzék. Alapvető egyetértését a szocializmussal hajlandó nyilvánosan kijelenteni akkor, ha fenntartásait legalább óvatos formában jelezhetné; még távoli célzásként sem utalna a magyar viszonyokra, hanem a nemzetközi munkásmozgalom egyes „káros” jelenségeire (Francia KP–Ulbricht).

Közöltük vele, hogy ilyen nyilatkozatára sem a magyar, sem a nemzetközi munkásmozgalomnak nincs szüksége.

Újra hangsúlyozta, hogy politizálni nem kíván, csak tudományos munkájával foglalkozik, nyugdíjazását vita nélkül tudomásul veszi, csak megjegyzi, hogy párttagságának, a Tanácskormányba való belépésének 40. évfordulóját azzal fogja ünnepelni, hogy összébbhúzza a nadrágszíját.

Meg kívánom jegyezni, hogy a vele folytatott vita során tételeit, állításait fenntartotta ugyan, de a legtöbb kérdésben komoly érvek nélkül maradva két kiutat választott: vagy a nagyon elvont filozófiai okfejtés terére vitte a beszélgetést, vagy egészen apró, a mi politikánk fő tendenciáira nem jellemző, tényleges hibák (pl. személyi kérdések, egyes újságcikkek vagy részletek stb.) hangoztatásával védte a maga igazát.

Jellemző volt egész magatartására a világtól elszakadt, az élet tényeit nem ismerő ember tájékozatlansága, ugyanakkor a makacs öregember hiúsága. A beszélgetés olyan pontjainál, amikor alulmaradt, egyre azt ismételgette: mint máskor, a történelem majd most is őt igazolja; vagy: a tények? ő már sok olyan esetet látott, amikor a tények értéke utólag nullává vált. (Például moszkvai perek, Rajk-ügy, a tömegek osztatlan lelkesedése egy vagy más kérdésben stb.)

Az egyetem vezetőségét és pártszervezetét felkészítettük az üggyel kapcsolatos teendőkre. A nyugdíjazásról szóló intézkedést október 8-i kelettel kibocsátottam.

Budapest, 1958. október 13.

Benke Valéria


Jegyzetek

[1] Az MSZMP 1957. júniusi pártértekezletén elsősorban Révai foglalkozott Lukáccsal: azzal vádolta, hogy a dogmatizmus-kritika, amit Lukács sürgetett, csak „fügefalevél”, amely valójában filozófiai revizionizmusát takarja. Érdemben a párt vezetése nem reagált Révai kísérletére, amivel az 1956 előtti kultúrpolitikai hibákért a felelősség java részét megpróbálta Lukácsra hárítani. Az MSZMP országos értekezletének jegyzőkönyve. Kossuth Könyvkiadó, 1957. – Az MSZMP művelődéspolitikájának irányelvei. A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Kossuth Könyvkiadó, 1979.

[2]  Német Szocialista Egységpárt.

[3] A Titkársághoz, illetve Kádár Jánoshoz írt levél. MOL MDP –MSZMP Iratok Osztálya 288. f. 5. 20. Megjelent: Lukács György politikai végrendelete. Társadalmi Szemle, 1994. 4. – Blum: Lukács fedőneve az illegális kommunista mozgalomban. A Blum-tézisek említése utalás a 20-as évek végén kialakult – a népfront-gondolatot megelőlegező – vitára a magyar kommunista párton belül. Erről: Laczkó Miklós: Válságok – választások. Gondolat, 1975.

[4] Lukács felszólalása a Petőfi-körben: A Petőfi-kör vitái – Filozófusvita. Szerkesztette: Hegedüs B. András és Rainer M. János. Kelenföld Kiadó–ELTE, 1989.

[5] Kuusinen beszéde Moszkvában Lenin születésének 90. évfordulója alkalmából. Népszabadság, 1960. április 23.

[6] Varga Jenő közgazdász, a Tanácsköztársaság bukása után először Berlinbe, majd a Szovjetunióba emigrált.

• Kultúra