Fejtő Ferenc

Ady Endrének nem a legjobb versei közé tartozik a „Két kuruc beszélget”, amely a fentebbi sorral kezdődik. Ha kamaszkoromban szerettem is Ady bús kuruckodásait, azóta nagyon eltávolodtam tőlük. Más a mi világunk, másképp szólunk, mások a bűnök, mások a feloldások. Kurucok, labancok eltűntek az éji homályban. De a kérdés, hogy „merre?”, nyitva marad, és arra próbálok felelni. Hát merre? Bizony zavarba ejtő kérdés. Mert meg kell vallanom, hogy ha személyes jövendő sorsom felől nincs nagy kétségem – sosem voltam még életem során olyan bizonytalanságban, mint az utóbbi esztendőkben, az emberiség jövendő sorsa miatt. Holott elég sokáig szinte foglalkozásszerűen űztem a jövendőmondást, talán örökségképpen, hiszen a próféták nemzetségéből származom. S valamiféle iránytű mindig is volt egy a kezemben, amely megóvott a nagy eltévelyedésektől. Nagyjából úgy gondoltam, hogy az emberiség, akárcsak a kerti palánták, a sötétből a világosság felé igyekszik. Viszont az egyenes vonalú haladás hitéből elég hamar kigyógyultam. A történelem megtanított arra, hogy mindig számon kell tartani az alternatív lehetőségeket, számba kell venni a javulást és a züllést, a haladást és a félrecsuszamlásokat.

Sokszor idézem Gramscit, aki azt ajánlotta, hogy egyeztessük a tisztánlátás pesszimizmusát az akarat optimizmusával. Tehát a kérdésre ne a csüggedt Adyval válaszoljuk, hogy „semerre”, hiszen „sorsunknak sorsával már régen számoltak”, hanem inkább Vörösmartyval, aki bár éppenséggel nem volt optimista, azt ajánlotta, hogy küzdjünk „erőnk szerint a legnemesbekért”. Tegyük meg, amit tehetünk, a többit bízzuk a sorsra. Depresszió idején remélni lehet a fellendülést, békében számolni kell a leselkedő háborúval, és a háborúk általában jól vagy rosszul, de bevégződnek.

Ha az ember a XX. század mérlegét elkészíti, több ilyen hullámhegyet és völgyet lát váltakozni. Van, aki úgy gondolja, szörnyű egy század volt – ha a két világháborút vesszük, meg ami közöttük volt, és ami utánuk folyik, de ugyanakkor milyen haladás a tudományokban, a technológiában! Mennyire megnövekedett az ember építő és pusztító hatalma.

Jó negyven éven át azt ajánlotta Balázs: ki a kommunizmusból! Meggyőződésem volt, hogy a kommunizmus, mint Bergyajev írta, végzetes és öldöklő eretneksége a keleti kereszténységnek, zsákutca, amiből ki kellett vergődniük azoknak, akik beletévedtek, vagy akiket belesodortak. Luther módjára, aki azt adta ki jelszónak, hogy „Los von Rom!” (El Rómától!) – azt kívántuk, hirdettük: „El Moszkvától!” Ez megtörtént, elvégeztetett, és mégis azt látjuk, semmi sem tisztáztatott. Sűrű ködfelhő borítja a látóhatárt. A ma embere egyre jobban hasonlít Goethe bűvészinasára: a világ leghaladottabb nemzetei csupa olyan problémával találják magukat szemben, amelyeket maguk idéztek elő, és megoldani nem tudnak. Külön-külön nem lehet, az összefogásra pedig hiányzik belőlük a készség. Belegabalyodtak a világgazdaság követelményei és a nemzetállami önzés ellentmondásaiba. A munkára, a tudományra és a tőkére építettük civilizációnkat, és képtelenek vagyunk munkát adni az iskolázott fiatalságnak. Roppant mértékben kifejlesztettük a termelékenységet, és az emberiség fele éhezik.

A világ egyre bonyolultabbá válik, a társadalmak egyre nehezebben kormányozhatóak.

Most, hogy a demokrácia esélye megnyílt, ráébredünk arra, hogy amilyen eszményi államforma a demokrácia, olyan nehéz is élni vele. Hogy nincs demokrácia demokraták nélkül: hogy a demokrácia nemcsak politikai, hanem erkölcsi kérdés is.

Merre menjen a magyarság? Én azt tanácsolnám, hogy az újabb útkereszteződéshez érve jól vigyázzon, hogy az Európa és ne a Balkán felé vezető utat válassza. Nagyon tetszett, amit Esterházy Pétertől olvastam az „Európai egyszeregy”-ről. Ő mindig fején találja a szöget. Óvakodni kell az öncsalástól. Rendkívül fontos, hogy Magyarországról jó képet alkosson Európa. De ennek, mondanom sem kell, az a feltétele, hogy Magyarország igazán jóképű is legyen. Vagyis hogy az alkotmányosságot ne csak szavalja, hanem alkalmazza is, hogy a tettek megfeleljenek a nyilatkozatoknak, hogy ne becsüljék le Európa tájékozódó képességét, hogy tűrjék a kritikát, és néha önbírálatot is gyakoroljanak.

Hadd mondjam meg, hogy nem ismerek népet, amelynek geopolitikai helyzeténél és az erőviszonyoknál fogva nagyobb érdeke fűződnék ahhoz, hogy a közép-európai népek megbékélésének és együttműködésének szószólója legyen, mint a magyarnak. Egy népnek sincs nagyobb érdeke abban, hogy kívül-belül megakadályozza az ordas eszmék terjedését.

Merre, de merre? A civilizáció felé.

• Költői kérdés