(Gábor György), (Holländer György)

Nyomtatóbarát változat

Ilonka tantiról, avagy a külügyminiszter se piszkálja az orrát

Gyermekkoromban, amikor szüleim Ilonka nénihez vittek vendégségbe, minden alkalommal elmondták, hogy az otthoni tilalmak betartása mellett (orrpiszkálás, szipogás, csúnya beszéd stb.) mi az, amit Ilonka tantinál a fentieken kívül nem lehet: nem lehetett vasutasvicceket mesélni (Ilonka néni megboldogult édesapja vasúti tiszt volt), és nem lehetett (miért, miért nem) téliszalámit, rántott húst vagy egyéb, disznóból készült ételt kérni. Ilonka néninél egyébként mindig jól éreztem magam.

Jeszenszky Géza a minap „történészként és politikusként” járt vendégségben a Budapesten rendezett „A Holocaust Magyarországon: ötven év után” című emlékkonferencián. (Rétorként semmi esetre sem, már ami mondatfűzéseit, fordulatait s a megfogalmazás szabatosságát illeti!)

Nos hát, történészként! Hogy a judaizmussal vagy a Holocaust történetével foglalkozó szakemberek nem találkoztak még Jeszenszky professzor nevével, az még önmagában nem katasztrofális. Vélhették volna ifjú titánnak vagy – hozzászólásra jelentkezését követően – egy új történelmi elmélet kongeniális megalkotójának, aki – kissé megkésve ugyan, de – most a világ elé tárja kopernikuszi fordulatát. Fordulat helyett azonban csak tömény ostobaságra, tájékozatlanságra és sanda csúsztatásra futotta professzorunk erejéből. A történelmi áttekintést a Kárpát-medencében zajló „nagyon régóta kimutatható etnikai tisztogatások” felemlegetésével kezdte Jeszenszky professzor. Ez kellő alapot adott arra, hogy a Holocaust-konferencia résztvevőinek figyelmébe ajánlja, miszerint a származás alapján történő diszkrimináció tekintetében „a magyarok voltak itt a Kárpát-medencében az első áldozatok”. Az állítás két dologról árulkodik: 1. Jeszenszky nem tudja, mi a Holocaust, a genocídium korábban soha nem tapasztalt módja, melynek lényege egy népnek (vallásnak, etnikumnak) faji alapokon való teljes megsemmisítése, nagyüzemi módon való kiirtása, végleges és teljes eltörlése a föld színéről. Mert hát mi másnak tudjuk be azt az egyenlőségjelet, melyet Trianon és – kétségtelenül tragikus – következményei, illetve a Holocaust közé biggyeszt oda professzorunk. 2. A mondottak ugyanakkor magyarok és zsidók különválasztásáról tanúskodnak, amely egyébként egész felszólalásának leitmotivját jelenti. Freud is örömmel dörzsölné tenyerét ama több-mint-elszólástól, miszerint „a ’44-es évnek nemcsak az a tragikus eredménye, hogy közel 600 ezer magyar zsidót vesztettünk el a nemzet soraiból, hanem hogy félmillió, pontosan ennyi a magyar áldozatok száma”. Hullahegyek komparatista vizsgálata ízlés dolga (vö. a kérdés másik jelentős szakemberének, Sugár Andrásnak idevágó gondolataival), ellenben határozott szemléletet tükröz az a szándék, amely még halálukban is megkülönbözteti (szembeállítja) a nemzet halottait. A professzor elszólásainak biztos és masszív támaszt nyújt tudatlansága és átütő felkészületlensége. Önfeledten jelenti ki: „Én mindig úgy éreztem; hogy nagyon figyelemreméltó párhuzam van a magyarság és a zsidóság történelme között.” Magyarság és zsidóság. Jeszenszky professzor nem az 1948-ban létrejött Izrael Államra gondol, ez legalábbis valószínűsíthető. A magyar történelem ószövetségi párhuzamait a romantika óta nemigen érdemes és szokás felemlegetni, komolyabb történész ezt legfeljebb egy történeti kor sajátos stilisztikai eszközének, metaforájának tekinti, semmi egyébnek. Arról nem is beszélve, hogy Izrael ez utóbbi értelemben csakis spirituális népként elemezhető, „nem úgy nép, mint a többi”. Ha tehát az analógia üres marad, éppen csak nem szól semmiről, akkor a mondottak értelmét a hasonlaton kívül kell keresnünk: mondjuk az „és”-ben.

A Trianonra való hivatkozás amúgy sem érthető. Jeszenszky professzor azt mondja ugyanis, hogy a tragédiát „nem egyszerűen a hitleri háború okozta kizárólag, hanem Trianon és az afölötti fájdalom”. Jó lenne tudni, mire is gondol itt Jeszenszky professzor. Úgy kell ezt érteni, mintha egy amputált kezű beteg a műtét után felébredve hirtelen elkeseredésében maradék végtagjait is lenyiszálná? Vagy hát milyen intenzitású, méretű és kiterjedtségű az a „Trianon fölötti fájdalom”, amely expanziós politikának kitett katonákat küld vágóhídra a Don-kanyarba, és amely nőket, öregeket, csecsemőket szállíttat német megrendelésre, magyar jóváhagyással a gázkamrák poklába.

Apropó: magyar jóváhagyás! Egyenesen elképesztő az a szerecsenmosdatás, amelyre Jeszenszky professzor a zsidótörvények már-már apologetikus felemlegetésével tesz kísérletet. Azt mondja, hogy „a rossz tendenciáknak a két háború közötti magyar kormány minden általa ismert és elismert hibája ellenére megpróbált ellenállni”, s a zsidótörvények éltették a reményt, „hogy ezek a törvények korlátozni tudják a szörnyűségeket”. Tekintsünk el attól, hogy Jeszenszky professzor a magyarországi Holocaust irodalmát legalábbis nagyvonalúan tanulmányozhatta. Az azonban elgondolkodtató, hogy fenti kijelentésének alátámasztására Bibóhoz fordul. Elgondolkodtató, ugyanis Bibó éppen az ellenkezőjéről beszél. Elég, ha Bibó végkövetkeztetését idézzük, „így a zsidók ellen való törvényhozás nem kifogta, hanem megdagasztotta a jobboldal vitorláiban a szelet, s nem elhárította a véres zsidóüldözés veszélyét, hanem »legális« formák között hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez. A zsidótörvényeket tehát nyomon követték a jobboldallal való versengés jegyében olyan intézkedések is, melyek a zsidók számára az emberi élet minden területén először az emberi méltóság degradálását, azután pedig mind rohamosabb módon a fizikai és életbiztonság megszűnését jelentették.”

Nem érdemes szólni Jeszenszky professzor nácizmust és kommunizmust összevető megjegyzéséről, még ha oly szaktekintélyekre is hivatkozik ennek kapcsán, mint Antall József. Már csak azért sem, mert legalább nekünk ne legyen amnéziánk: mindez a magyarországi Holocaustra emlékező konferencián, s nem a totalitárius rendszereket vizsgáló szimpóziumon hangzott el, amiről Jeszenszky professzor – úgy tűnik – elfeledkezni látszott. Csakis ekképp fordulhatott elő, hogy más felszólalók nem érintették a Rózsák Háborújának, a Szent Bertalan-éjszakának vagy az amerikai függetlenségi háborúnak az áldozatait.

És Jeszenszky mint politikus? Ha rangos külföldi szereplőket is felvonultató kegyeleti eseményen hagyja cserben diplomáciai érzéke, akkor csupán szánalmat érezhetünk ama kormány iránt, amely mégis benne vélte megtalálni a külügyek irányítására legalkalmasabb személyiséget. Ha egyszerre derül ki, hogy Jeszenszky különösebben nem szeretetre méltó ember, és történészként sem szolgál sok vigasszal, de legalább külügyminiszterként sem igazán jó, az összkép borúsnak látszik.

Ilonka tanti, für alle Fälle, a sarokba állította volna.

Gábor György


Tisztelt főszerkesztő úr!

Lapjuk legutóbbi számában közölték Komoróczy Gézának azt az előadását, amelyet a Holocaust-konferenciára készített, de ott nem olvasott fel. Az előadás rövidített változata néhány napja megjelent a Magyar Hírlapban is (1994. április 12-i szám).

A szerző kiemeli, hogy „Érdemleges megbecsülést eddig csak Izrael állam adott a más népek közül kikerült igazaknak (haszidé ha-um mot ha-olam)”.

Sajnos a zárójelbe tett héber szöveg helytelen, nyelvtanilag hibás. Helyesen: haszidé ummot háolám. A második szó, az „ummot” – mint magyarul is: a világ népeinek jámborai – egy többes birtokos szerkezet középső tagja, egyszerre birtok és birtokos. Így a héber nyelvben határozott névelővel („ha”) nem állhat (kivéve, ha birtokviszonyt jelölő parikula [sel] követi, ebben az esetben nem követi).

Egyébként a haszidé ummot háolám régi időkből ismert állandó szókapcsolat. Azokat a nem zsidó embereket nevezték így héberül, akik megtartották az emberiességnek a zsidó vallás szerint a nem zsidók számára is kötelező parancsait, zsidó szóhasználattal: Noé hét törvényét. (Even Sosán: Héber Értelmező Szótár, Jeruzsálem, 1988). Ebben az értelemben használta ezt az állandó szókapcsolattal jelzett fogalmat a héber klasszikus irodalom, például Maimonidesz (1135–1204) is, aki egy helyütt (A megtérés szabályai, 5:3) megjegyezte, hogy ezeknek a jámboroknak „részük lesz a túlvilágban”.

A mai héber nyelvben ezt a szókapcsolatot elsősorban a K. G. által jelzett értelemben használják.

Tisztelettel:

Holländer György

• Visszabeszélő