Gyergyai Albert, Szávai János

Nyomtatóbarát változat

Késve jutott el hozzám, külföldi tartózkodásom miatt, a Beszélő publikációja Gyergyai Albert titkosrendőrségi megfigyeléséről (Beszélő, 1997 április, 92–93. oldal). Az olvasottak felkavartak, ugyanis, mint Gyergyai kereszt-fia és az egyetemen tanítványa, jól ismertem a történet másik oldalát, miképpen élte ő meg a zaklatásokat. Másfelől hagyatékának áttekintésekor, 1982-ben, egy kéziratra találtam, amely az Emlékirat útlevél-kalandjaimról címet viseli. Úgy gondolom, érdekes lenne az olvasók számára ennek az írásnak a közlése, mely nagyon pontos jelzése a Kádár-rendszer pszichikai terrorjának.

A titkos jelentésekhez annyit tennék hozzá, hogy magam is Párizsban voltam 1960 szeptemberében, amikor Gyergyai elmondta, Karátson Endrének s nekem, hogy Ortutay Gyula rektor azonnali hatállyal hazarendelte Budapestre. Ezután három évig nem kapott útlevelet, indoklás nélkül. A folytatás korántsem volt durva és erőszakos, a korabeli kulturális vezetés finomabb eszközökkel élt. Ha így utólag összerakom a kronológiát, jól felismerhető a logikai lánc: a nyugati rendszerek hívének minősített Gyergyait röviddel útlevélügye után, 1963-ban nyugdíjazták (tanítványai tudják, hogy ereje teljében volt), utódja Köpeczi Béla lett. Kossuth-díjat, melyre többször föl volt terjesztve, sohasem kapott, s nem lehetett (hiszen a Pártközpont döntötte el, ki lehetett) a Tudományos Akadémia tagja sem. S nem jutott ki, mi-ként akkor már mások kijutottak, Párizsba vendégtanárnak sem.

Mi volt a bűne? Talán az, hogy egyetemi szobájának falán – itt a besúgójelentés nem mond igazat – Babits és Flaubert képe függött, vagy talán inkább az, hogy 1957 tavaszán elutasította a megtisztelő felkérést, hogy részt vegyen az Írószövetséget helyettesíteni hivatott Irodalmi Tanács munkájában. Akárhogyan is, története jól példázza, milyen korlátok közt élhettek és dolgozhattak a korabeli hatalom által a megtűrtek kategóriájába soroltak. Sokan belebetegedtek, belerokkantak. A hajdani támogatottak viszont ma is élvezik akkor szerzett pozíciójuk és javaik előnyeit.

Szávai János

Gyergyai Albert
Emlékirat útlevélkalandjaimról

I. Külföldi „kapcsolataim”

Azért kezdem ezzel a témával, mert vannak olyan barátaim, akik szerint külföldi barátságaim s a külfölddel való levelezésem tettek volna engem „gyanússá”. Franciaszakos tanár vagyok, kb. ötven éve foglalkozom – kizárólag – francia irodalommal, tanítás, fordítás és irodalom formájában: az első világháború idején három évig voltam „internált” Franciaországban, két évig Svájcban (ahol a lausanne-i egyetemen tanulhattam): a második világháború után, ’47-ben és ’48-ban, kétszer voltam kiküldetésben Párizsban és Svájcban: közben, a két világháború között, majdnem minden nyaramat ebben a két országban töltöttem: munkáimért a franciák becsületrenddel tüntettek ki, az itthoniak háromszoros Baumgarten-díjjal: csoda-e hát, ha sok barátom és ismerősöm van odakinn? (Írók, tanárok, sosem politikusok.)

II. Külföldi útjaim

1947-ben részt vettem, mint meghívott vendég, a genfi Rencontres Internationales-on, egy minden év szeptemberében megrendezett kongresszuson, amely a világ minden tájáról hív írókat, művészeket, tudósokat, többnyire baloldaliakat s népi demokráciákból valókat (Ilja Ehrenburg, Alpatov, a művészettörténész, Pierre Abraha, az Europe szerkesztője s mások állandó vendégei a kongresszusnak). Azóta minden évben meghívnak: 1948 és 1956 között egyszer sem kaptam útlevelet. 1956-ban megint mehettem Genfbe, ugyanúgy 1957-ben és 1958-ban: 1958-ban (vagy talán 1959-ben?) megkértem Aczél miniszterh. urat, szíveskedjék siettetni útlevelem kiadását: a miniszter magához hívatott s közölte velem barátilag, hogy vádak vannak ellenem: „kommunistaellenes módon” tanítok az egyetemen, és sokat vagyok együtt az itteni franciákkal (akik közül Turbet-t, a Francia Intézet igazgatóját akkoriban tiltották ki Magyarországról, s aki miatt intézetének több magyar tagja fogságba került). Ugyanakkor az Útlevélhivatal is behívatott a Rudas László útra, ahol két fiatalember udvarias módon kikérdezett, anélkül, hogy bárminemű vádat emelt volna ellenem. Mind a miniszter úrnak, mind az útlevélhivatali nyomozóknak kielégítő választ kellett adnom, különben nem kaptam volna meg, mégpedig időben, az útlevelet. Egy évvel később megint behívtak: megint csak általánosságban beszéltek, de az egyik fiatalember külön is intett, vigyázzak a franciákra, s hallgatóimat is tartsam távol tőlük. Mindezt tőlem telhetőleg s kellő tapintattal meg is tettem, hallgatóimat figyelmeztettem, kollégáimat szintén (ekkor már én voltam az egyetemi francia intézet vezetője), s az egyik nyomozó (Szirmainak nevezte magát) még telefonszámát is felajánlotta, ha bármikor szükségem van rájuk. Hazatértem után, novemberben, megint behívtak az Útlevélhivatalba (amit már, megvallom, fölösleges zaklatásnak éreztem), csak azért, mert közben (külügyminisztériumi engedéllyel) elmentem a Francia Intézetbe, ahol a követ jelen-létében könyveket ajándékoztak a budapesti intézményeknek (nekünk is), s mivel a jelen levő magyarok közül én tudtam franciául, nekem kellett – többek kérésére – megköszönnöm az ajándék könyveket.

A nyomozók ezt mind tudták, de nekem is be kellett erről számolnom, egyébként udvariasak voltak és hamarosan elengedtek. A következő nyáron (1961-ben) megint folyamodtam útlevélért, a minisztérium és az Akadémia jóváhagyásával és támogatásával. Kérelmemet elutasították minden megokolás nélkül, amire fűhöz-fához kapkodtam: voltam az Írószövetségnél, a Pártközpontban, a Miniszterelnökségen, magánál Molnár miniszterh.-nél (Aczél elvtárs távollétében) s elkésve a rektornál is, és csak ekkor jelentkeztem az említett nyomozóknál (akik ezúttal nem hívtak, akiket nekem kellett most megkeresnem), amikor sehol sem értem el eredményt.

Ezúttal már látható idegenkedéssel fogadtak, fölényesen beszéltek velem, viszont egyetlen vádjuk a franciákkal szemben való viselkedésem volt (maguk jelentették ki, hogy a „kommunistaellenesség” vádja nem komoly, biztosan egy hallgatóm bosszúakciója), szerintük nagyon „alázatos” vagyok velük, nem vagyok eléggé gerinces, önérzetes, nem vagyok eléggé jó magyar, viszont a mi viszonyainkról gúnyos hangon értekezem velük! Hogy milyen jól vannak informálva, mégpedig, mondták, egy francia révén, nem pedig, mint én gondoltam, holmi féltékeny kolléga útján, idézték egy beszélgetésemet az egyik intézeti franciával az V. éves hallgatók egy kis ajándékával kapcsolatban.

Elismertem, valóban említettem ott ezt az ajándékot, de nem azért, hogy csúfolódjak saját hallgatóimon, hanem mert az ajándék átadóját a franciák is ismerték. Sőt, még azt is megkérdezték tőlem (afféle kémjelentésképpen), hányszor voltam egy Berges nevű tanár la-kásán? Ezen már mosolyognom kellett: sose voltam sem Berges, sem más francia lakásán, évente 1-2-szer járok az intézetükbe, akkor is külügyi engedéllyel, s minden meghívásukat udvariasan visszautasítom.

Mikor mindezek után semmi komoly vádat nem emeltek, megkérdeztem, számíthatok-e most már, ha későn is, az útlevélre. Azt felelték, az nem tőlük függ, de útlevelet nem kaptam, további felvilágosítást szintén nem, holott most már nem az útlevél aggasztott, hanem ami mögötte rejtőzhet. S mire a rektor közbelépett (szeptember első napjaiban), az Útlevélhivatal akkori vezetője azt felelte neki, hogy egy kollégája szerint én lemondtam mindennemű utazásról!

Hogy az idén mi történt, azt már csak röviden ismertetem. Jóllehet öt kongresszusra hívtak, addig nem kértem útlevelet, amíg Aczél miniszterh. úr erre fel nem bátorított. Az Akadémia kérte az útlevelet, a Minisztérium jóváhagyta kérésemet, az Útlevélhivatal vezetője többször és több barátomnak is kijelentette, hogy csak pár napig kell várnom, a minisztériumi útlevélintéző felhatalmazott, sürgönyözhetek Genfbe, hogy idején megkapjam a svájci vízumot. Genfből még aznap este megjött a válasz s a vízum bizonyosan itt is van. Mit írhatok mindezek után Genfbe? Mit mondjak a barátoknak, akik várnak rám?

III. Mi lehet a dolog hátterében?

Ma, mikor ezrével adnak útlevelet, miért tagadták meg éppen tőlem? Miért hívtak be a múltban? Miért lettem gyanús a Belügynek? Mindez csak feljelentésre, csak besúgásra történhetett, vagyis valaki szándékosan, értem, gonosz szándékkal, irigységből, bosszúból felhívta rám a figyelmet – s ha már egyszer gyanús lettem, hiába minden cáfolat, ellenkezőleg, a buzgó hivatalnokok mindenáron be kell hogy bizonyítsák, hogy nem dolgoznak hiába, hogy nem gyanakodnak ok nélkül, s ut aliauid fecisse videantur – kéjjel halmozzák a vádakat, a gyanú-okokat, a bűnjeleket, szúnyogból elefántot dagasztanak, mert nekik kell, csak nekik szabad igazuknak lenni, ők nem maradhatnak alul semmiféle ilyen ügyben. De ki mozgatta meg őket? Cui prodest?

Gondoltam rosszindulatú volt hallgatókra, akik talán nem kaptak tőlem olyan jó jegyet, amilyet vártak. Nem valószínű, nem vagyok szigorú, s nem emlékszem, hogy hallgatóim közül bárkit is megbántottam volna.

Külső ember? De az mit tudhat az én „kapcsolataimról” a franciákkal? Valóban egy francia, a francia intézetből, ahogy a nyomozók mondták? (De talán csak hogy eltereljék a gyanút az ő igazi informátorukról?) Nehéz elképzelnem olyan franciát, aki nekünk dolgozna és ezen a területen, bár ki tudja? Viszont van egy kollégám, féltékeny, szélsőséges természetű. (…) Vajon, és ez a legfőbb kérdés, mindez feljogosít-e engem arra, hogy őt, épp őt gyanúsítsam az én megrágalmazásommal? Bizonyítékaim nincsenek, nem is lesznek, mert az ő netáni szolgálatai mindig titokban maradnak. (…)

Más feltevés is lehetséges: amit velem közöltek, csak felszín, csak kitalálás és más vádak vannak emögött? De mifélék? S miért nem közlik őket, hogy legalább felelhessek rájuk? Miért akarják megrontani egész életem értelmét, a francia irodalom, a francia szellem iránt való állandó, szerető érdeklődést?

• Visszabeszélő