Robert Walser

Nyomtatóbarát változat

Nahát!

Ott ültek az asztal körül. Varázslatos hajnal volt. A hold ezüstje még fönn derengett az égen. De már a kelő nap mosolygós fénye is beragyogott az ablakon. Mindeközben – fájdalom! – odakint ömlött az eső. A vonzó megjelenésű és választékosan öltözött polgári családot azonban ez utóbbi körülmény a legkevésbé sem látszott zavarni. Sőt: maradéktalan elégedettség sugárzott az arcukról az asztal körül ültükben. Hogy milyen asztalt ült körül e kedves és népes és tőkés família? Kutya legyek, ha nem a teázóasztalt! És ugyan vajon mit ihattak? A keservét! Hát teát! Ha nem így volt, ha ez a roppantmód szeretetreméltó burzsoá család netán valami mást ivott volna körülbelül hajnali négykor a teáját szürcsölgetvén, mint – teát, akkor vigyen el engem az ördög, de iziben. Ha pedig ez a kellemdús család akármi más körül üldögélt teázás közben, mint – a teázóasztal körül, akkor én a magam részéről ezennel kész vagyok lemondani arról, hogy ezután is értelmes és okos embernek tartsanak, jóllehet eddig általában mindenki annak tartott, hál’ istennek.

No de, kedves szerző úr! Ember! Mi van magával? Megbolondult?

Hogy mi van velem? Semmi, az égadta világon semmi. Megbolondulni pedig végképp nem bolondultam meg. Itt és most bátorkodom kijelenteni (miért is ezerszeres bocsánatukat kérem): én a magam részéről tökéletesen rendben vagyok. Én igen, én abszolút normális vagyok, minden szempontból beszámítható. Talán csak annyi van (már úgy értem, velem), hogy ma nem fűt a szokásos munkahév, ma valahogy nem fekszik úgy az írás, mint máskor, nincs meg bennem a szükséges ráhangolódás vagy ráhangoltság, magam sem értem, hogy miért. Egy kicsit nyűgös vagyok ma kivételesen, mi tagadás. Amúgy és egyébként makkegészséges vagyok, állíthatom. Az íráshoz az kell, hogy az ember tudjon szellemes lenni, és belőlem ma, úgy látszik, pont ez hiányzik sajnos; a sziporka, az a bizonyos elmeél.

Az Odol egyetlen modern mosdóasztalról sem hiányozhat. Aki az Odolt nem becsüli, az saját magát becsüli le. Odol nélkül egyetlen civilizáció sem képzelhető el. Aki nem akarja, hogy barbárnak nézzék, aki szeretne a kulturált emberek közösségébe tartozni, az haladéktalanul szerezzen be magának Odol szájvizet. A pompás Odol-hatást a legfinomabb anyagok egyesítésével érik el. Neves szaktekintélyek egybehangzóan pozitív véleménye szerint az Odol szájvíz történelmi jelentőségű vívmány, valóságos áldás az emberiségre nézve. Vannak, akik ma még elutasítják ezt az áldást. Itt nem csak egyes emberekről, egész népekről van szó. Ám a fejlődésben nincs megállás. Előbb-utóbb ők is rákényszerülhetnek, és alighanem rá is kényszerülnek majd, a szájvíz jótékony hatásának elismerésére, az Odol minél gyakoribb használatára. Az Odol tökéletesen pótol mindenfajta emberi jó tulajdonságot. A burzsoázia és az arisztokrácia krémjéhez tartozó hölgyek körében például tömeges igény mutatkozik az Odol iránt. Ők mintha már éreznék, mennyire rászorulnak. Magas méltóságok viselői évek, sőt évtizedek óta rendszeresen Odollal öntözik nagyra becsült torkukat. Az Odol-hatás órákon át üdén tartja a szájüreget a padlástól a garatig, és ugyan ki vitatná, hogy az üde száj mindenkor és minden helyzetben célravezetőbb, mint az, amelyik savanykás, erjedt vagy egyéb rossz szagokat áraszt és párologtat. Élelmiszerspekulánsok, előkelő kémek, vasúti és olajcézárok, kormányzók és kormányzónők, tenger- és tábornagyok, valamint parlamenti képviselők – ez utóbbiak pártállástól függetlenül – annyi Odollal locsolják a maguk becses és kétségkívül tiszteletreméltó gégéjét, amennyivel csak lehet, és ez igencsak hasznukra válik. Az a nemzet, amelyik rászokott már az Odolra, élen jár a fejlődésben a többi náció előtt, mind a szellemiek, mind a haladás, mind pedig a gondolkodó elmék, valamint az érző szívek kiművelése terén. Az ilyen nemzet a történelmi szükségszerűség erejénél fogva előbb-utóbb – ezt bizton állíthatjuk – érvényesíteni fogja ahhoz való jogát is, hogy ő diktálja a törvényt a föld népeinek, és idővel az egész földkerekség korlátlan hatalmú ura legyen.

A mindenségit, már megint összehord itt hetet-havat! Mondja, magának tényleg csak az számít, hogy minél jobban megbotránkoztassa az embert?

Tisztelt uraim! Kedves gyerekek! Kérem önöket, az ég szerelmére, legyenek szívesek és ne izgassák föl magukat. Önök is tudják, az izgalom megárt. Mert aki egyszer fölizgul, annak ugyebár le is kell higgadnia. Ha pedig végül úgyis lehiggad, akkor csak pocsékba megy az a rengeteg energia. Én mondom, kár az energiáért. Mert az energia drága dolog, és ami drága, az ugyebár értékes is, értékeinkre pedig inkább gondosan vigyáznunk kellene, semmint holmi ártalmas izgalmakra fecsérelnünk őket. Most kérdem én: úgy hangzik ez az okfejtés, mint aminek bármi szándékos megbotránkoztatni akarás színezete van? Nem a kristályos értelem, a ráció süt belőle inkább? Ugye, hogy! Amúgy meg: mintha említettem volna már, hogy ma, kivételesen, egy kicsit nyűgös vagyok. És ha valaki ezt úgy értelmezi, hát nem bánom: egy kicsit olyan vállvonogatós is, olyan „na mit mondjak erre?”, vagy ha végképp ezt akarja hallani valaki, legyen: egy kicsit valóban olyan megbotránkoztatós a kedvem. Egyelőre, azt hiszem, ennyi is bőven elég. Ennél többet a hogylétemet illetően, úgy vélem, momentán nem szükséges mondanom.

Tyúkszemgyűrűt viselő alattvalói iránt bármely európai kormány mindenkor tűzbe meri tenni a kezét, mert aki tyúkszemgyűrűt hord, az csakis ártalmatlan egyén lehet, s mint ilyen teljes joggal élvezi az állam bizalmát szerte a kontinensen.

Szóval így! Na de most aztán elég! Érti? Köztünk mindennek vége! Le is út, fel is út! Szedje össze a szerzői motyóját, az írószerszámait, és távozzék ebből a helyiségből. Itt ugyanis kizárólag rendes emberek tartózkodhatnak.

Távozzak? Én? Miféle helyiségből? Uraim! Mire jó így fölizgatni magukat? Minek a drága energiát pazarolni? Hiszen én egyszer már szép szóval, nyugodtan megmondtam önöknek: tökéletesen rendben vagyok, legfeljebb annyi van, hogy ma kivételesen egy kicsit nyűgösebb, egy kicsit vállvonogatósabb vagyok a kelleténél, és ha úgy tetszik: egy kicsit botránkoztatóbb is. Csak nyugi, nyugi. Különben is, mint tudjuk, a dolgoknak az a tulajdonságuk, hogy majd csak jobbra fordulnak idővel. Reméljék hát engem illetően a legjobbakat. Aztán meg, aki fölizgul, annak előbb-utóbb úgyis muszáj lesz lehiggadnia. Szóval, ha lehetne, uraim, nagyon kérem! Addig is: alázatos szolgájuk!

Elmentem a Herrenfeld fivérek színházába. Óriási volt az előadás, mit tagadjam, remekül szórakoztam. Aztán, ha jól emlékszem, a Kaffehaus des Westensben üldögéltem, a Kurfürstendamm sarkán. Alig telik el egy kis idő, na kit látok? Ki jön arra az utcán? Ki más, mint Wulff, a vérbeli ősgermán. Akiről mindig az őstulok és az ősvadon, a kardcsörtetés és a medveirha jut eszembe. Wulff fókabajsza leért egészen a lábujja hegyéig. Duzzadó keblű, dús idomzatú kapitalista nő lejtett a karján. Erős, egészséges és szaftos. Csak nehogy felizguljon bárki is! Megmondtam, vagy nem? Ma, úgy látszik, egy kissé nyűgös vagyok valóban. Na de azért csak vagyok, vagyogatok. Még ha olyan vállvonogatósan is. És talán tényleg mocorog bennem az a botránkoztathatnék is, egy kicsit. Miért? Olyan szörnyű ez? Nahát! Ezek után pedig: szép jó napot vagy jó éjszakát mindenkinek. Ajánlom magamat. Leghívebb szolgájuk. Kész vagyok. Letudtam a penzumot. Mehetek sétálni, megint, átmenetileg.

Hóesés

Esik a hó. Ami lekívánkozik az égből, az most mind alázúdul. El sem áll, neki sem ered, esik, egyfolytában, bőségesen, vég nélkül és kezdettelen. Nincs is már ég, mindent kitölt a szürkén-fehéren alázúduló hóözön. Nincs levegő sem, a levegő is csupa hó. És föld sincs már, a földet is hó borítja, hó, mindenütt. Hó lepi a háztetőket, a fákat, az utakat. És nem csak azt. Mindenre egyformán esik a hó, nincs ebben semmi rejtély, hisz a hó, ha egyszer esik, érthető módon nem tesz különbséget, nem válogat, nem kivételez. A rá eső havat mindennek viselnie kell; annak is, ami helyhez kötött, és ami mozog (pl. kocsik), annak is; minden ingóságnak és ingatlannak, mindenfajta vagyontárgynak, mozdíthatónak és mozdíthatatlannak, minden tömbnek, cölöpnek, oszlopnak, de ugyanígy a lábon járó embereknek is. A házak, az alagutak és a barlangok belsejét leszámítva, nincs tenyérnyi hely, amely mentes maradna a hótól. Egész erdők, mezők, hegyek, városok, falvak, országrésznyi területek kerülnek hó alá. Államszervezeteket terít be a hó, államháztartások süllyednek el részlegesen vagy teljesen a hóesésben. Csak a tavak és a folyók állnak ellent a havazásnak. A tavak úgyszólván hóhatlanok, a víz egyszerűen elnyeli és felissza a havat. Viszont: minden el- és kidobált ringy-rongy, szemét, lim-lom, vicik-vacak, továbbá minden heverő vagy görgeteg kő mintha egyenesen arra termett volna, hogy betemesse a hó. Macskát, kutyát, galambot, verebet, tehenet, lovat, nemkülönben kalapot, kabátot, szoknyát, nadrágot, cipőt és orrot egyformán befúj, belep és beföd a hó. Az sem feszélyezi, ha csinos nők hajára hull és tapad. Az iskolából hazafelé igyekvő kisgyerekek arcába, kezére és szempillájára is ugyanúgy hull, aggály- és zavartalanul. Ami áll, megy, mászik, szalad vagy ugrik, az mind tisztádast-tiszta hó lesz. Fehér csipkedíszbe öltöznek a sövények, fehér hólepel vonja be a plakátokat, ami talán nem is árt imitt-amott. Ártalmatlanná, mert láthatatlanná válnak a reklámok, hiába panaszkodnak azok, akik kitették őket. Fehér utak, fehér falak, fehér ágak, fehér rudak, fehér rácsok, fehér szántók, fehér dombok, s a jó ég tudja, mi minden fehérlik itt még. Szünet nélkül, szaporán hullanak a pelyhek, tovább tart a heves hóesés, semmi jele annak, hogy ezután valaha is el akarna állni. Minden színt betemet a fehérség; pirosat, zöldet, barnát, kéket egyaránt. Most már, ameddig a szem ellát, hófehér minden; ahová nézel, minden hófehér. És csend van. Melegség vesz körül. Minden puha és tiszta. Nehéz is lenne összepiszkolni magunkat a friss hóban, ha ugyan nem lehetetlen. A fenyőfák hólepte ágai földig hajolnak a kövér fehér bolyhok súlya alatt, elzárván az utat. Az utat? Mintha volna még út! Az ember csak botorkál, és reméli, hogy jó irányba megy, ez minden. És csend van. Minden zaj, zörej, hang és nesz elnyelődik a hangtalan hóesésben. Nem hallasz mást, csak a csöndet, és az csakugyan nem szól hangosan. És melegség vesz körül. Olyan ez a sűrű, puha hóesés, mintha csak egy meghitt, otthonos, meleg szobába érnél, ahol békeszerető emberek gyűltek össze valamiféle finom és örvendetes vigasságra. És kerekded minden. Körös-körül mintha minden elsimult és kikerekedett volna. Sehol semmi él, hegy, szöglet, ami kiállna, ezeket mind-mind befújta és belepte már a hó. Ami éles volt és hegyes, arra fehér sipka kerül, és ettől mindjárt le is gömbölyödik, ki is kerekedik. Mindent, ami kemény, durva és göröngyös, baráti kedvesség, nyájasság: hó föd el. Bárhol jársz, mindenütt puhára, fehérre lépsz. Amihez érsz, lágy, nedves és puha. Burkolt, kiegyenlítődött, letompított minden. Ahol a sokrétűség és a különféleség érvényesült, ott most már csak egy van: éspedig hó. Ahol ellentétek voltak, ott ugyancsak egyetlen egységes dolog van most már: éspedig hó. Hogy e korábban változatos formák és jelenségek mily jólesően és békésen olvadnak össze egyetlen közös arccá, egyetlen gondolkodó egésszé! Immár egyetlen képződmény uralkodik. Ami azelőtt erősen kiütközött, most belesimul az egészbe. Ami korábban kiemelkedett az együttesből, most az is az összességet szolgálja, a szép, jó és magasztos összképet, a szó legszebb értelmében. De még nem mondtam el mindent. Várj egy kicsit, mindjárt befejezem. Eszembe jutott ugyanis, hogy egy hős, aki bátran szembeszállt a túlerővel és semmi szín alatt meg nem adta volna magát, aki végsőkig harcolt és ekként híven teljesítette kötelességét, végül mégis eleshetett és ottmaradt a hóban. A heves hóesés hamar betemette arcát, kezét, a sebtől vérző szerencsétlen testet, örökre elfödve a nemes kitartást, a férfias elszántságot, a vitézül küzdő, bátor lelket. Bárki átlépheti a sírját arra jártában, anélkül hogy észrevenné. Ő azonban, aki ott fekszik, boldog. Nyugalmat lelt a hó alatt, békességet. Hazaérkezett. – Felesége otthon az ablakból nézi a hóesést, és azt gondolja közben: „Vajon hol járhat most? És hogy mehet sora? Biztos jól van.” Hirtelen meglátja a férfit. Tisztán látja, mint egy jelenésben. Akkor eljön az ablaktól, leül és sír.

Ábrándozás

Barátságosak ott az emberek. Megvan bennük az őszinte vágy, hogy érdeklődjenek a másik iránt. Hogy megkérdezzék, segíthetnek-e valamiben. Nem mennek el közönyösen egymás mellett, de ügyelnek arra is, nehogy terhére legyenek egymásnak. Kedvesek, de nem kíváncsiskodók. Jó szívvel közelednek egymáshoz, de sose gyötrik egymást. Aki ott boldogtalan, nem sokáig az. Aki viszont jól érzi magát, az ettől még nem lesz öntelt. Azoktól az emberektől, akik ott laknak, ahol a gondolatok, mi sem áll távolabb, mint hogy gyönyörűségüket leljék abban, ha valakit bosszúság ér, vagy hogy kéjes örömmel töltse el őket, mikor valaki más zavarban van. Szégyellnek mindenfajta kárörömöt: inkább ők károsuljanak, mintsem hogy valaki mást lássanak kárt szenvedni. Mivel ezek az emberek a jóra és szépre éreznek indíttatást, képtelenek elviselni, ha felebarátjukat károsodás, veszteség éri. Ott mindenki mindenkinek csak a legjobbat kívánja. Egyetlen olyan ember sem él ott, aki csak magának kívánná a jót, aki csak a saját feleségét, a saját gyerekeit szeretné látni jólétben, biztonságban. Nem, hanem azt szeretné, hogy a más felesége, a más gyerekei is boldognak érezzék magukat. Ha valaki ott bárkit boldogtalannak lát, már tönkre van téve a saját boldogsága is, mert ott, ahol a felebaráti szeretet lakik, az emberiség egyetlen nagy család, és ott senki se lehet boldog, ha nem mindenki az. Az irigység és a rossz akarat ott ismeretlenek, a bosszú pedig egyenesen elképzelhetetlen. Ott egyetlen ember sincs útjában a másiknak, egyik se diadalmaskodik a másik fölött. Ha valakiről kiderül, hogy vannak gyengéi, akkor se akad senki, aki ebből nyomban hasznot akarna kovácsolni magának, mert ott mindenkiben van tapintat, és mindenki igyekszik tekintettel lenni mindenkire. Az erős és hatalmas ott nem ébreszthet csodálatot maga iránt, mert mindenki hasonló erőt képvisel és egyforma hatalmat gyakorol. Az emberek ott úgy adnak-vesznek, hogy az a lehető legésszerűbb és legértelmesebb legyen, hogy mindenki kölcsönösen jól járjon vele. Legfontosabb törvény ott a szeretet; legfőbb szabály a barátság. Nincsenek szegények és gazdagok. Király és császár ott, ahol az egészséges ember lakik, még sose volt. A nő ott nem uralkodik a férfin, de éppígy a férfi sem a nőn. Senki nem uralkodik senkin, hacsaknem önmagán. Ott mindenki mindenkit szolgál, és ha van célja a világnak, az egyértelműen a fájdalom megszüntetése. Senki sem törekszik a javak minél nagyobb arányú élvezetére, ennélfogva mindenki egyre többet élvez belőlük. Mindenki szegény akar lenni, ebből következően senki sem az. Ott, ott jó lehet, ott szeretnék én élni. Olyan emberek közt, akik szabadnak érzik magukat, mivel önkorlátozók. Olyan emberek közt, akik becsülik egymást. Olyan emberek közt, akik nem ismerik a félelmet. Ott szeretnék én élni, ilyen emberek között. Belátom persze, hogy csak ábrándozom.

Halasi Zoltán fordításai

• Kultúra