Lukácsy Sándor

A huszti epigramma utolsó sorát – „Hass, alkoss, gyarapíts” – nem lehet kitörölni az emlékezetből. A három erős ige bővülő amplitúdója: egy szótag, két szótag, három szótag – ritka remeklés. Ami meg utána következik: „s a haza fényre derül!” – tiszta zene, Kodály kifényesedő dallama, széttárul s beborít sugaraival.

Eddig minden rendben volna. De – a „rémalak” – mert a jeligét Huszt romvárának omladékai közt, felleges éji órán, síri kísértet (a nemzetféltés?) diktálta Kölcseynek – a „lebegő rémalak” mást is mondott: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” – s ezt már nemigen szokás idézni és plakátokra írni, nem akaródzik a költői-szónoki kérdés intelmét megfogadni.

Történelmünk tétova útjain botladozó magyarok, mi bizony visszamerengünk, árnyat űzünk, nosztalgiázunk.

Miniszterelnökünk tálcán kínálja a gyógyitalt bajainkra: vissza kell állítani a Szentkorona közjogi funkcióját. Címerünkre már visszahelyezték, bár az a szép felségjelvény aligha érintette első királyunk fejét (nem biztos, hogy ő kapta), s a leghosszabb ideig Habsburg-koponyákon tartózkodott – sebaj, egy kis elrévedezés, egy kis anakronizmus nem árt, ha meg akarjuk mentem a végveszélytől ezt a nemzetet. Ellő a közjogi fikció-funkcióval: a Szentkorona „tagja” minden magyar tulajdonos, aki birtokát első foglalóként szerezte, vagy mint uralkodói adományt kapta, tehát csak a nemes; jobbágyok nem részesültek a tagságban – sebaj, legföljebb visszaállítjuk a nemességet, vitézi rend úgyis van már megint.

A főispánságot csaknem sikerült föléleszteni. Én még láttam gyerekkoromban főispánt, évente egyszer: az úrnapi körmenetben haladt méltóságos lábaival, előtte két díszhuszárja, kék mente, piros nadrág, csupa zsinór meg vitézkötés. Szép volt az! Ma is elkelne, föllendítené pangó paszományiparunkat. De talán majd az új katonai kimenőruha, zsinór azon is lesz.

És az a gyönyörű ünnep, amikor a főispánok főnökét, a Tengerészt temették! Ott volt mindenki, aki számít; a főtáltosok körülvijjogták a koporsót, persze csak magánemberként; kár, hogy nem lehetett köztük a Volgai Lovas, aki diákkorom irodalmi tankönyvének első lapján vetette merész tekintetét a jövőbe, persze nem a vérbajos Ady felé.

„Visszamerengni mit ér?” Van, akinek sokat. Nosztalgiázz és lopj! „alkoss” közpénzből magánalapítványt! – ez korunk szava.

Mindent vissza! Nincs megállás. Vissza a hitbizományt és a kegyúri jogot, Szeleczky Zitát és Szabolcska Mihályt, vissza a turáni turult és a numerus clausust, Werbőczy és Rákosi Jenő országát, ahol lehetett „törvényt ülni” meg „harmincmillió magyar”-ról áradozni, és ha valaki sokallná az ország állapotához képest ezt a számot, legföljebb lefaragunk belőle, lutherani comburantur, miért ne, ha a zsidókat lehetett megégetni, a cigányokat meg kitelepítjük Etelküzübe, kit érdekel, mit szólnak hozzá a románok. És ha már Szentkorona, lesz itt olyan apostoli királyság! gerinces magyar apostolok már vannak, megtéríteni is van kit: az istentelen-kozmopolita-szociál-bolsi-liberálisokat, bár jobb, ha elkotródnak innét.

Hogy a huszti epigramma költője volt az első magyar liberális? Mit számít? Egyáltalában ki az a Kölcsey, a kamuti szemű? 1939-ben Babits fölpanaszolta, hogy már csak egy strófa s egy „arany név”. Nem inkább annak a Sztáray grófnak volt igaza, aki halálhírére elégedetten kiáltott föl: „Csakhogy megdöglött végre az a kutya, az a Marat!” És még ez merészelt tanácsokat osztogatni nekünk, hogy merengjünk vagy ne. Országrontó, nemzetidegen, hazaáruló! Igaz magyarok, köpjetek arra az arany névre! Túrhat rá!

Aztán jöhet a nagy magyarságteljesítmény: nosztalgia a köbön.

• Költői kérdés