Nádasdy Ádám

Én úszom a boldogságban. Igaz, úszni nem mindig könnyű, és nem is mindig jó, a boldogság néha belelöttyen az ember szájába, és kénytelen nagy, keserű kortyokat nyelni belőle. De azért mégis a legcsodásabb közeg.

Karinthy csalódottságát nem tudom osztani, bár tudom, hogy az igazi értelmiségi sosem elégedett, és az igazi katolikusnak sosem tiszta a lelkiismerete. Talán az a baj, hogy Karinthynak ártatlan volt a szíve – nekem soha. Én hazugságban nőttem föl, még az időjárást se hittük el a rádióban.

Szegény Karinthy a századfordulón volt gimnazista, 1905 körül érettségizhetett, amikor valóban volt izgalom és remény. Erre visszatekinteni 1930-ban nem lehetett szívderítő. Csakhogy mi 1989-ben nemhogy meglepetést nem vártunk, de azt se gondoltuk, hogy egyáltalán eljön még a Jézuska. Igenis, számomra eljött – hogy keveslem-e, amit hozott, nem tudom. Azt hiszem, nem, és nem is illenék. Márai-műveket árulnak az utcai könyvárusok. Napi tíz vonat megy Bécsbe, és ugyanannyi vissza. Jöttment fiatalok lapokat indítanak. A rendőr-főkapitányság melletti közt Miatyánk utcának hívják. Telefonon pizzát lehet rendelni, és tényleg oda is hozzák. A Beszélő szerkesztői szabadlábon vannak. Felekezetek és szekták működnek, és ezeket mindenféle vádakkal illetik, amikre ők mindenfélét válaszolnak. Van pornóüzlet és maszek ékszerész, és Göncz Árpád a köztársaság elnöke.

Sok rossz is van, és Isten ments, hogy az optimizmus bűnébe essek, és mindezek eltereljék a figyelmemet arról, ami nincs. De hát mit tegyek – a felsoroltak közül egyetlenegy is nagy karácsonyi ajándék lett volna. Cifra csecsebecsék ezek? Kérem, ízlés dolga: nekem éppen hogy a Karinthy által csodált „vászonból készült monoplán” a cifra csecsebecse, meg a Láthatatlan Sugár, mellyel fényes nappal megmutatható a csontváz eleven testünkben. Menj te a fenébe, Karinthy. „Mindenki… készült… erre az ünnepi napra, mikor az ember lesz úr a világon.” Hát ez az: ők győzni akartak, izgalommal és reménnyel. Én nem akartam győzni, én nem akartam kiszabadulni se, én csak arra vágytam, ne kelljen a börtönben naponta azt hallgatnom: szabad vagyok.

Szívleljük meg Orwell bölcs tanítását: más dolog az „igazságtalanság” (unjustice), és más dolog az „igaztalanság” (untruth). Magyarul szebb, ha ez utóbbit „hazugságnak” fordítjuk, de veszít az erejéből a párhuzam meg a fosztóképzős szerkezet, ami angolul világossá teszi: e két nagy rossz két különböző dolognak a hiányából fakad. Nagyon leegyszerűsítve: az unjustice azt jelenti, hogy nem úgy bánnak az emberekkel, ahogyan megérdemlik, nincs jog; az untruth pedig azt, hogy ezt nem lehet kimondani, nincs igazság. Orwellnek van bátorsága hirdetni: nem az igazságtalanság a legnagyobb rossz a világban, hanem a hazugság. Az 1984 szörnyűségét nem az unjustice, hanem az untruth adja. Kinek jutna eszébe Beriját sajnálni vagy háborogni azon, hogy halála nem jogszerű körülmények között, nem az igazságszolgáltatás tiszta működése során következett be? Persze, mindenkit megillet a tisztességes bírósági eljárás, tehát igenis Berijával unjustice, igazságtalanság történt. Hát, sajnos, van ilyen, mondaná Orwell. Az igazi rossz azonban ezután történt: a Bolsaja Szovjetszkaja Enciklopedija előfizetőit arra kötelezték, hogy a Berijáról szóló lapokat átragasszák egy pótlólag kiküldött és a Bering-szorost az addiginál részletesebben ábrázoló fedvénnyel. Ez hátborzongató, mert ez untruth, hazugság.

Lehet, hogy a nagy eufória, a falleomlások éve óta nőtt az igazságtalanság a világnak ezen a fertályán. Nem tudom. De hogy csökkent a hazugság, az biztos. Nem minden egyes ember szájában, hanem a mindnyájunk által naponta kimondott mondatok átlag-hazugságértéke csökkent. Ha tetszik, a rossz eltolódott az untruthtól az unjustice felé. Örülök ennek.

• Költői kérdés