Balla D. Károly

Régebben szerettem volna máskor élni. Mint minden fiúgyermeket: vonzott a kaland; ősemberként hadakoztam volna kőbaltával, feszítettem volna íjat Tell Vilmossal – de a múltnál is jobban vonzott a jövő: gondolkozás nélkül beszálltam volna az időgépbe, ha valaki felfedezi a kedvemért.

El is telt kamaszkorom az utópiákkal, sci-fi olvasmányokkal: Lemmel feküdtem, Asimovval keltem; és húsz év múltán is idézgetem Szatmári Sándor Kazohiniáját.

Ám mindenféle időn-át-vágyódáson, nagyjából felnőtté válásommal szinkronban, úrrá lett az ugyancsak utópiákból merített felismerés: minden lehető világok közül a miénk a leginkább figyelemreméltó. S hogy miért? Csupán és kizárólag azért, mert a miénk.

Emberi hajlam: ami velünk kapcsolatos, amit magunkénak tudunk: jobbnak, szebbnek, különbnek tartjuk annál, ami idegen. Nem kell elvakult nacionalistának lenni ahhoz, hogy a magyar nyelvet a legszebbnek tartsuk valamennyi között. Anyánk a legszebb-legjobb anya, feleségünk a legcsodálatosabb hitves, gyerekünk, még ha buta is: okos, még ha rút is: gyönyörű. (És anyósunk is nekünk van a leganyósabb!) Ilyenek vagyunk: másokénál fontosabb nekünk a mi családunk, a mi kisebbségünk, a mi nemzetünk és a mi időnk.

Így aztán, ha néha kicsit dohogva is, kedveszegetten is, de megvagyok itt magamnak a huszadik század utolsó gaztettei közepette, Kelet-Közép-Európának ebben a cúgos szegletében, amelyet hivatalosan Kárpát-Ukrajnának, félhivatalosan Kárpátaljának, baloghedgárosan szegényországnak, köznapian szülőföldnek, költőien töredék házacskának, familiárisan isten háta mögötti provinciának, vulgárisan pedig ócska, kibaszott vidéknek neveznek. Itt élek, most élek.

„…miért bánja?” – bánja a fene; valakinek ezt is meg kell tapasztalnia. Attól még, hogy valaki felmászik a Csomolungmára, másvalakinek a Rottenbiller utcában is laknia kell. Sőt. Alighanem Armstrong sem léphetett volna a Holdra anélkül, hogy másvalaki – én! – ne éppen a kárpátaljai magyarságot ízlelgette volna…

Elszegődtem hát krónikásául mindannak, ami sorsomul adatott: ha már ebbe az időbe és a térnek ebbe a szegletébe pöccintett a Jóisten, hát megpróbálok megélni benne – és belőle; mégpedig úgy, hogy megírom.

Nem lennék más helyen sem boldogabb, sem keserűbb, azt hiszem. Ha valóban enyém lenne, ugyanúgy magammá égne, személyiségemmé emésztődne, mint az itt és a most. Erős kényszer – külső! – kellene ahhoz, hogy (de sok ismerősöm megtette!) áttelepüljek oda, ahol talán könnyebb emberként, magyarként megélni. Ha megtenném (pl. gyermekeim jobb boldogulására hivatkozva), gyógyíthatatlan honvágy, nem múló nosztalgikus epekedés kerítene hatalmába. Lehetne fiamnak-lányomnak szebb ruhája, magyarabb iskolája – de keserűbb apa járna hozzá. Nem tudom, elfogadnák-e ezt az árukapcsolást.

És időt, kort sem választanék másmilyent. Sőt: sem fiatalabb, sem idősebb nem szeretnék lenni egyetlen nappal sem: az előbbiben volt részem, az utóbbit pedig – van rá esélyem – még megtapasztalhatom. A Vén Kaszást meg amúgy sem lehetne semmilyen trükkel kijátszani: velem együtt szállna be bármilyen időgépbe.

Nagyon egyszerű ez: az ember, ha ilyen alkatú, harmóniába kerül önmagával és szűkebb-tágabb környezetével. Úgy érzi, hogy ennek a kusza, szorongásokkal teli, rohanó világnak mégis megvan a maga mélyebb (istentől való?) értelmes rendje, nekünk meg megvan ebben a rendben a helyünk, szerepünk, s akárhányszor is erezzünk tehetetlenséget, elesettséget, kiszolgáltatottságot – valahogy a dolgok mégis miértünk történnek, számunkra következnek be a várt és nem várt események, nagyjából függetlenül attól, hogy késleltetnénk-e őket vagy elébük sietnénk; s mi magunk is megálljuk a helyünket, betöltjük szerepünket, kitöltjük azt az űrt, amely nélkülünk feketén ásítana.

Nincsenek különösebb követeléseim a világgal szemben, nincsenek toporzékoló elégedetlenségeim; nem érzem fölöslegesen megéltnek egyetlen múltbéli percemet sem, s a jövővel szembeni maximális elvárásom is csak az, hogy beteljesedjék.

Tudom: tartogat még e század számomra szörnyűséget eleget; megkísérthet szívinfarktus, rák, Csernobil, gyötörhet ózonlyuk, légszomj, ukrán nemzetállam – mégis tudni fogom mindenkor: az én időm, az én sorsom ez itt, s a megszenvedett harmónia is az enyém, amelynek ritkább-sűrűbb percei mindenért kárpótolnak.

Nem bánom, hogy ma élek. Még kalandvágyból sem szállnék be semmilyen időgépbe. Ha kíváncsi rám a múlt vagy a jövő: utazgáljon hozzám ő. Egy kávéra mindig szívesen látom. Költői kérdésre is talán.

• Költői kérdés