Szőcs Géza

Ezzel a kérdéssel fordul hozzánk, kicsoda is? Osztyapenko vagy Steinmetz kapitány? akiknek miért is kellett elszállítani a szobrát onnan az Osztyapenkótól (az a hely azóta is az Osztyapenko, és érdekes: soha senki sem mondta: a Steinmetznél) – hiszen ártatlanok voltak szegények, legalábbis abban, hogy szoborrá merevítették őket, szét is tárják valamelyest a karjukat: úgy emlékszem, amellett, hogy védekezően, egy kicsit tehetetlenül-megadóan is. Mikor néhány éve először hallottam azt a változatot, hogy a sajátjaik lőtték le a két szovjet parlamentert, már akkor mondogattam – s később, mikor a szobrok elszállítása napirendre került, újból fölvetettem –, hogy ott kellene hagyni őket, ahol vannak, épp csak a talapzatra kellene nagybetűkkel odakerülnie egy mondatnak, ELVTÁRSAK, NE LŐJETEK. Avagy Majakovszkij legzseniálisabb verssora (melyet persze a költő pisztolyának dörrenése hitelesített, mint egyszeri és utánozhatatlan performance-ot) nem mutatna-e jól ott a talapzaton, s az egész együtt nem foglalná-e össze mindennél tömörebben a bolsevizmus? kommunizmus? ázsiai termelési móddal vegyített marxizmus? sztálinizmus? lényegét: a mieink (elvtársaink, bajtársaink, harcostársaink, földműveseink, főtisztjeink, költőink, hadifoglyaink) agyonlövését, felakasztását, amit aztán, ha lehet, rá kell kenni a másikra, katyni erdő.

Vlagyimir Vlagyimirovics Király-Majakovszkij külön balszerencséje (lásd még: Tolbuhin–Vámház marsall), hogy az egyik legnevesebb pesti utcára tukmálták rá, így törvényszerű volt, hogy az utca előbb-utóbb levedli magáról. Amennyire örültem annak, hogy az utca névbeli kontinuitása folytatódott (Gyuri, ezt a szép szóképet hagyjuk így, ne engedd, hogy stilizálják), éppannyira gondterhelt is lettem attól, hogy a táblákat, melyeken egy költő neve áll, leszedik, és bezúzzák vagy beolvasztják. És vajon mi történjék a Balassi Bálint utcával? amely egy régi szép szavunkat viselte volt azelőtt Személynök utca; ezt a nevet már nem lehet más utcának adni, Balassi utcánk viszont van számtalan; igen, de akkor hogy maradunk a költőkkel? (S ha már a Személynök utca környékén járunk, és apropó, megszállók: a Balaton utca vajon miért nem viselheti Pálfy György tábornagy nevét, aki – akárhogy is vesszük – mégiscsak az ország megszállóival fegyveresen szembeforduló kevés katona egyike volt?)

De visszatérve a költőkhöz: Kolozsvárott a Petőfi utcát először átkeresztelték Avram Iancu utcára, majd – egy újabb rendszerváltozáskor – az utca nyugati fele (ahol hajdanában a költő lakott Kolozsvárott jártában) visszakapta a Petőfi nevet. Néhány éve azonban a teljes utca már ismét Avram Iancu utca, ugyanakkortól az egészen máshol fekvő Dohány utcát elnevezték Petőfiről. A posta újabb kézbesítési zűrzavarokra számíthat, mert ezt az új Petőfi utcát nemsokára le fogják bontani, s akkortól alighanem ismét egy további utca fogja a hivatalosan és nemzetileg máig eltemetetlen költő nevét viselni.

A dolog hovatovább kezd a vogul népmesékre emlékeztetni, amelyekben már nem lehet tudni, hogy például a farkast vagy a medvét hogyan is hívják valójában, mert a derék rokonok mindig más-más szóval látták helyesnek megnevezni őket. Én mindenesetre javasoltam, hadd használhassa minden kolozsvári a neki tetsző utcaneveket, az sem baj, ha egy-egy térnek ily módon öt-hat neve lesz. (Egyszer egy román és egy magyar kisfiút láttam labdázni. Mindkettő a maga nyelvén számolta, fennhangon, az eredményt; a maga számítása szerint mindkettő néhány ponttal vezetett a másikkal szemben, és a párhuzamos – és inkompatíbilis – rendszerek működését semmi sem zavarta, amúgy az egyetértés teljes, és a játék mindenki számára élvezetes volt.)

No most már kérdem én: csoda-e ezek után, ha a kolozsváriakat végletes terminológiai relativizmus jellemzi, engem is? Mi az, hogy örök, mi az, hogy kosz, mi az, hogy szabadulás? Ha egyszer örök: itt immanenciával van dolgunk, hogyan is lehetne szabadulni? Persze: van objektív és van szubjektív kosz, ez utóbbi bennünk vagy az érzékelésünkben van; és van tipikus Vörös téri kosz meg romániai magyar mocsok, most akkor ki melyiktől mentes? Kérdem ezt én, aki ma sem értem, Gyuri, ezt magyarázd meg nekem, ha már arról beszélünk, hogy szabadulás: évtizedeken át ebben az országban mindenki arról beszélt, hogy a szovjeteknek ki kell vonulniuk innen, meg hogy a megszállók így meg úgy, ruszkik haza. És aztán szépen, majdhogynem észrevétlenül felszabadult az ország, és a sok fogadkozásból és ígérgetésből, egyszóval abból a hangulatból, hogy ha kimennek az oroszok, akkor majd megmutatjuk, mert mindennek csak ez az egy akadálya van… no és kimentek, majdnem lábujjhegyen, ma sem értjük még pontosan, hogyan és kiknek köszönhetően (Gyuri! ha Horn igen, Pozsgay miért nem? s ha Horváth István nagykövet igen, a munkásőröket leszerelő, határzárat lebontó Horváth István belügyminiszter miért nem?): kimentek, és semmi eufória, semmi felszabadulás, sehol semmi nagyságrendi ugrás, semmi látványos közérzetjavulás; Osztyapenkóék: el, de a magyar irodalom az anyaországban is és az utódállamokban is: pang, hiába a sok-sok lap, lehetőségek és sajtószabadság. Hát mi alól, honnan, miből, milyen mocsárból kellene szabadulni ahhoz, hogy végre jókedvűnek és romlatlannak érezze magát az ország és a nemzet, kiknek kellene kivonulni és hányszor, hogy tudjunk örülni is ennek? hányszor jöjjenek vissza, hogy kivonulásuknak, végre, katartikus hatása legyen ránk? Kiket kell még újratemetnünk, hogy megnyugodjanak és felszabaduljanak a démonok uralta lelkek és kedélyek? Szent Istvánt? Árpádot? Mózest? Vagy esetleg… De hát Jézus Krisztust csak nem temethetjük újra?! Mit is akarunk mi? Szabadulni? Honnan!

• Költői kérdés