Skip to main content
Az istenek szerettek? Vagy nem szerettek? (Tóth Árpád)


A költő – költőhöz illő határozottsággal – rögtön meg is válaszolja az önmagának feltett költői kérdést: „– nem tudom”. Mit lehet ehhez hozzátenni, mondjuk azon túl, hogy én még azt sem tudom, vannak-e istenek. Ebben esetleg überolhatnám a rímek halhatatlan mesterét. De nem teszem. Sőt! Megengedve létezésüket, egyenesen köszönetet mondok nekik, hogy most, a Beszélő megszűntével (és ez egyben az én hattyúdalom is), életemben először munkanélkülivé avanzsálhatok. Persze, ez nem olyan komoly munkanélküliség, mint mondjuk a Tar Sanyié, akinek élete volt a Gyár, nagy Gyével. Én mindig inkább léhűtő és semmittevő voltam, szigorúan ragaszkodva egyik eszményképem, Ottlik Géza tanításához, miszerint: Az író a létezés szakmában dolgozik. És ez még megy. Természetesen éveim számával fordítottan arányosan. De azért vagyogatok. Mi tagadás, élvezem a vénülés apró örömeit. Azt például, hogy már semmi sem olyan jajde fontos. Hogy nem muszáj ott lennem minden vernisszázson, minden premieren. A nagy házibulikon, ahol mindig található elcsábítandó hölgy. Szeretek főzni az életem párjára, és szeretem azt, hogy ő meg mos rám, mi több, kivasalja a zsebkendőimet. Hogy még mit szeretek benne, azt rejtse a legfőbb lovagerény: a diszkréció. Szeretem a számítógépemet is. Hogy folyton cseveg velem, közli, hogy most éppen ellenőrzi a kiterjesztett memóriát, amiről ugyan nem tudom, hogy micsoda, de mégis szép tőle, hogy így beavat a műhelytitkaiba, mintha egy női hölgy beengedne a budoárjába, és végignézhetném, hogyan make-olja magát up. Szeretek üldögélni a Pink Drinkben, szeretem letörni a hibásan parkoló autók visszapillantó tükrét. Szeretek a fürdőkádban heverni, mint egy víziló, hamutartóval, cigarettával, sörrel és krimivel fölszerelkezve. Dolgozni, hát ezt az egyet nem szeretek. De ez is benne van a pakliban. És milyen jó abbahagyni! Mindent egybevetve tehát az élet szép. És hogy Tóth Árpáddal búcsúzzak:

Legyenek jók… isten nevében…
Simítsák meg az arcom szépen…
anyásan… lágyan… ha lehet.
S tiszteltetem az életet…




Kedves Gyuri!

Csalódást kell okoznunk.
Se hattyúdal, se munkanélküliség.
Az abbahagyásról nem is beszélve.
A Beszélő (most még) marad















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon